Úgy is kezdhetném, hogy a századforduló éveiben az első ilyen bátor férfifiú Bezerédy Gyula volt, ámde ez még sem lenne elég pontos, miként az kiderül majd az alábbiakból. Vatermörder-gallér és knicker-bocker-nadrág az uraknál, bukj-el-szoknya és sonkaujj a hölgyeknél volt a divatos öltözködés kelléke akkortájt, amikor néhány, feltűnni vágyó fiatalember – mit sem törődve a keménykalapos polgárok elítélő véleményével – engedve az új hóbortnak, felmerészkedett az „ördög lovára”, a motorbiciklire.
A csattogva pöfögő, füstölögve bűzlő vehikulum általános ijedelmet okozva rémítette a jámbor embereket és, ha lehetséges, a még jámborabb állatokat. Ágaskodva nyerítő lovak, szűkölve vonyító, menekülő kutyák jelezték egy-egy ilyen gördülő „istenátka” útját.
A részeges kocsisok cifra káromkodását könnyen nyomta el a dörgő hangjával gy ilyen olajfüstbe burkolt „száguldó sorscsapás”, merthogy akkor, 1900 körül ennek tartották ezt az új divathóbortot, amelyet hivatalosan kétkerekű automobilnak hívtak. Úgy sem lesz jövőjük – tartották a jól informáltak – a főkapitány majd kiírtja őket a székesfővárosból. És e majdnem sikerült is az oktalanul szigorú rendeletekkel. Az első budapesti KRESZ, többek között, kimondta: „Kétkerekű automobilokkal nem szabad gyorsabban hajtani, mint a szabályzat értelmében a közönséges kerékpárral”. Vagy: „Kétkerekű automobillal járni tilos ott, ahol a kerékpározás tiltva van.” De még ennél is komiszabb volt a helyzet Aradon, ahol egyszerűen kitiltották a motoros járműveket a város területéről, mert azok „túlzottan zajosak és bűzösek”. Ennek ellenére az útált motoros bicikli túlélte a pléhgalléros bürokratákat.
Az első motorkerékpárt Bezerédy Gyula szobrászművész hozatta 1896 nyarán. Ez pedig úgy esett, hogy a kőfaragás kissé hóbortos mesterét hasonszőrű barátai azzal ugratták, hogy nem merne meglovagolni egy ilyen ördög-lovat. A művészeténél többre tartott bátorságát akarta megvédeni a derék művész, amikor hozatott magának Németországból egy Hildebrand-Wolfmüller gyártmányú, lendkerék nélküli pufogó biciklit. Nos, a szégyen megesett. A véső mestere ugyan megmaradt a nyeregben, de a lángra lobbant motor leégette a mester lábáról a barna bársonynadrágját, aki ezért annyira megharagudott, hogy sutba vágta a járművet, a nadrággal együtt. (Lámcsak, ezért nem lett Bezerédy az első magyar motoros.)
Hogy, hogy nem, megtudta ezt az ismert szeladon, Janitsáry Iván, és megvásárolta a szobrász összeégett HW motorját, majd sportkedvelő barátaival üzemképessé tette. Nem is volt vele nagyon sok baja, de ha nagy túrára ment vele (mondjuk kirándult Gödöllőre), több gumi-hózentrágert vitt magával. Ugyanis – lendkerék hiányában – a dugattyút gumiszalag segítette útján, amely egy-kettőre elfáradt, majd elszakadt. A lelkes, de bátor motorbarát elunta, hogy nadrágját kézzel tartsa, ezért Ruttner Kálmán barátjával közösen vásárolt egy francia gyártmányú Werner motorcyclette-et, amelyen nem kellett nadrágjának elvesztésétől tartania. Sőt, az akkor divatos izzócső helyett a korszerű „abreis-gyújtás” ékesítette a Wernert, és úszóházas karburátor pompázott a régebbi csepegtetős adagoló helyett. Ezzel a motorbiciklivel akár húsz kilométert is lehetett egyhuzamban lefutni.
Mindenesetre némi bátorság kellett egy-egy ilyen túrához. Nemcsak azért, mert az akkori elhanyagolt útállapotok, a gödrök és a minden rést megtaláló por tették bizonytalanná a célba érést, hanem a gyenge műszaki felkészültség és a benzin beszerzésének gondja-baja is próbára tette a motorosok merészségét. Akkoriban még ritka volt a szerelő, vagy ahogyan mondták, a mechanikus, különösen vidéken. Ha ilyen helyen romlott el a motor, akkor – lehetőleg – gyógykovácshoz fordult a bajba jutott motoros. Úgy mondják, hogy a percíz szerszámok közé tartozott az előkelően hangzó franciakulcs, a kis-tüzifogó meg a srófhúzó. A benzint a jobb patikákban lehetett beszerezni, majd később egyes festékboltokban is árusították. (A benzinkút akkor még csak álom sem volt.)
Az indítópedált, a berúgókart természetesen nem ismerték motoros-eleink. Ezért volt a jó motoros egyben ügyes tornász, erős birkózó és kitartó futó is. Mert nézzük csak, miféle gondos előkészületet igényelt a motorbicikli elindítása, mi mindenre volt gondja a motorbiciklistának. A benzin, a gyertya, a gyújtás, a meghajtószíj, a gumik – mindmegannyi kérdőjel. A mindenre elszánt motoros mindkét keze tele volt munkával, és amikor minden klappolt, ősünk piszkos-olajos kezére húzta a glaszékesztyűt, szemére illesztette a tenyérnyi porszemüvegét, halk fohászt rebegett az egek és a technika urához, majd behúzva a dekompresszor favégű szektorát, beledőlt teljes súlyával az ökörszarv-kormányba. Ezzel kezdetét vetet a verejtékfürdővel végződő versenyfutás.
Ehhez az izom- és tüdőteljesítményhez szükséges erőtöbbletet a motor időnkénti fület sértő, de szívet bizsergető durrogása adta. (Aha – gondolta örömmel a „pakombartos” motorista – már éled a motor!) Végre, amikor a fejebúbjáról lefolyó izzadtság már csípte a szemét, elven rángással életre kelt a motor. Ezután következett a tetszetős tornamutatvány, a lendületes huszárugrás a nyeregbe. De ezt még akkor is délcegen illett csinálni, amikor bátor ősünk kimerült térde már remegett.
Nyájas olvasó, ne gondold, hogy a krónikás a gúny maró tintájába mártotta golyóstollát. Szó sincs róla, hiszen csak a tisztelet hangján merészel megemlékezni ezekről a bátor férfiakról, akik a technika határtalan szeretetével, az új pártolásával tették részben lehetővé, hogy a ma motorkerékpárja maradéktalan örömet szerezzen nekünk. (Ugyebár, Ön is kíváncsi, hogy 2000 táján mit ír majd késői utódom a mi motorkerékpárjainkról?…)
-ergyé-
Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
