Felszabadulásunk 25. évfordulóját éljük. A lapokban, a tv-ben, rádióban, magántársaságokban is folynak a visszaemlékezések. Én sem vagyok kivétel.
Meg tudják érteni, mit jelent, ha évekig nem hódolhat az ember az autós-motoros szenvedélyének. Amikor 1945. január 19-én körülnéztem a városban – mivel a romokat előzőleg is jól ismertem, s mert akkor is autós szemmel néztem -, csak azt láttam, hogy érdekesebbnél érdekesebb motoros járművek hevernek az utcán. Ahogy mondani szokás, csak le kell hajolni értük. Ez a lehajolás azonban mégse volt olyan egyszerű. Ennek többféle oka is volt. Az első elvi ok, hogy nem tudtuk, nem ismertük, mi a jogi helyzet. Igaz, hogy egyesek, következtetve a jelszavakból – hogy például azé a föld, aki megműveli -, arra gondoltak, hogy az autó és a motor is azé, aki rendbe hozza. Ennek megfelelően többen is hozzáfogtak a nem teljesen sérült, elhasználódott vagy leszerelt kocsik rendbe hozásához. A baj, illetve a veszély abban rejlett, hogy amíg alkatrészért vagy annak egy más kocsiról való leszereléséért ment el a felfedező, egy másik folytatta a munkát, s mire az visszajött, esetleg hűlt helyét találta a járműnek. Okulva ezekből az elbeszélésekből, és ezzel meg sem próbálkoztam. Pedig nagyon vágyakoztam valamilyen motoros jármű után. Legjobban szerettem volna valamilyen könnyű motorkerékpárt.
A Hajós utca és az Ó utca sarkán elállt a lélegzetem: egy szovjet katonai kocsin vagy tíz darab teljesen üzemképesnek látszó „Gyorslevente” jelzéssel ellátott motorkerékpár sorakozott. A járdán topogva, vágyakozva néztem a motorokat. A V-8-as Ford teherautó i zsákmányolt volt, amire csak sebtében festették rá a katonai rendszámot. A sofőr a motoron babrálgatott, úgy láttam, nem ismerte ezt a járművet. A fronton szerzett orosz nyelvtudásomat felhasználva, kérdeztem a szovjet katonát, hogy segíthetnék-e valamiben, mivel én értek ezekhez a kocsikhoz. A kiskatona rámnézett, és azt mondta, ő már mindent megpróbált ezzel a vacakkal, és h én beindítom, választhatok egyet a motorkerékpárok közül. Nem akartam hinni a fülemnek. Megvizsgáltam a motort, hamar kiderítettem, hogy a gyújtótekercs nem ad szikrát. A V-8-as Fordnál különleges gyújtótekercset használnak, mert a vízszivattyú alatt nem fér el a normál méret. Már veszélyben láttam a motort, mert az ilyen transzformátor a hadseregben se nagyon akadt. Lehet, hogy a nagy vágyakozás diktálta, de szinte percek alatt kipattant agyamból a megoldás. Levertem a régi gyújtótekercs felső részét, és ehhez egy vezetékkel csatlakoztattam a vezetőnél tartalékba levő normál gyújtótekercset.
Amikor a motor beindult, a kiskatona megölelgetett, és beinvitált az utasfülkébe. No, gondoltam, ebből se lesz motor, hanem folytathatom az autójavítást, amit a magyar hadseregben már sikerült abbahagynom. A nyolchengeres Ford könnyedén futott a romos pesti utcán. Vezetője egészen otthonosan haladt a Keleti Pályaudvar felé. A Kun utcai Köztisztasági Hivatal kapuja előtt, egyet kürtölve, megállt. Vegyes érzelmekkel néztem, amint becsukódott mögöttem a hatalmas zöld vaskapu. A kis szovjet katona vidáman ugrott ki a kocsiból, üdvözölte bajtársait, majd karon ragadott, feltuszkolt a platóra, és azt kérdezte: melyik motort akarom. Azt hittem, viccel. Az egyik 125-ös Mátrára mutattam. „Harasó” – mondta, és leugorva az autóról, eltűnt.
Félóra múlva nyugtalankodni kezdtem, és kérdezgettem az ott dolgozó szovjet katonákat, hogy mi van. Rövid, barátságos „szicsasz” volt a válasz. Egy jó óra múlva megjelent a kiskatona, kezében egy papírral. Azért hozott ide, mondta, hogy szpravkát, engedélyt is adjon a motorhoz, nehogy valaki elvegye tőlem. Majd társával leemelve a teherautóról a kis Mátrát, teletankoltál, és egy kis vodkaivással tettünk pontot erre a mindkettőnk teljes megelégedésével végződött akcióra.
A szokásosnál lényegesen jobb hangulatban távoztam a most már igen barátságosnak tűnő Kun utcai kapun. Ezt nemcsak a vodka okozta, hanem hogy a Matra jogos tulajdonosának érezhettem magam. Egyébként ilyen magas munkadíjat sem azelőtt, sem azóta nem kaptam. Azt hiszem, ez a jármű volt az első hivatalosan magánhasználatba került motorkerékpár az országban. A vele kapott pecsétes szpravka csodálatos hatással bírt mind a szovjet, mind a magyar hatóságok előtt. Amikor megkezdődött a magyar rendszámokkal való ellátás, ennek alapján legalizálták a motort.
A kismotor még arról is nevezetes, hogy később, amikor versenyeztem, 500-as BMW-motorhoz segédmotorként a kis Mátra motorját szereltem, ez hajtotta az oldalkocsi kerekét. A 100-as pótmotortól, no meg a külön oldalkerék-meghajtástól is motorom úgy megtáltosodott, hogy ebben a kategóriában salakversenyeken csak kivételes esetben tudtak legyőzni. Ezért megóvták ennek használatát. Abban az időben ezt az ügyet nemcsak a Magyar Motorszövetség, hanem a FIM – a Nemzetközi Motorkerékpár Szövetség – is tárgyalta. A FIM nem adott helyt az óvásoknak, azzal az indoklással, hogy bármilyen elosztásban lehetnek a motorok, ha nem haladják meg az előírt, jelen esetben 600 cm3-t.
Surányi Endre
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
