– Milyen indíttatásból lett autóbusz-vezető?
– Édesapám autóbusz-vezető volt, aki már kisgyermek koromban odaültetett maga mellé a volánhoz, és így „vezettem” a felügyelete alatt a járművet. A pedálokat nyilván nem értem el, így félig ülve, és állva az ülés előtt kormányoztam. Persze, mindezt nem a forgalomban kell elképzelni, de érdekelt a dolog, így amikor volt rá lehetősége, megmutatta, mivel is foglalkozik nap mint nap. A szakmaválasztásra aztán 1988-ban került sor, én pedig a sorkatonai szolgálat után úgy gondoltam, hogy az akkori Körös Volán színeiben kezdek, így ma már több mint három évtizede vagyok autóbusz-vezető.
– Az elmúlt évtizedekben mi változott az utakon?
– Az elmúlt évek alatt a járművek technikailag nagyon sokat fejlődtek, változtak, illetve jóval nagyobb a forgalom az utakon, mint korábban. Én például az 1980-as években vizsgáztam B kategóriára Debrecenben, és akkoriban ott akkora volt a forgalom, mint ma Orosházán, pedig a két város közti nagyságrendi különbségek akkor is hasonlóak voltak. Sokkal több a jármű az utakon. A buszokon leginkább talán a kényelem, ami sokat változott. Nemcsak az utas vagy a sofőr kényelmére kell gondolni, hanem a vezetéssel kapcsolatos technikai megoldásokra, amelyek megkönnyítik a sofőr életét. Nagyon sok olyan dolog van ma már egy autóbuszon, amely tehermentesíti az autóbusz-vezetőt, vagy éppen biztonságosabbá teszi az utazást, gondolok például a legalapvetőbbre, az ABS-re, ami fékezésnél segítség. Ezek minősége is nagyon sokat változott az elmúlt években. Amikor én még kezdtem, a buszon nem volt ABS, sőt tárcsafék sem, csak dobfék, ami itt az Alföldön annyira nem volt gond, de lankás, hegyes tájakon ez túl tudott melegedni.
– Az autóbusz-vezetőnek értenie kell a buszhoz is?
– Jó, ha van egyfajta műszaki affinitása, vegye észre, ha a jármű esetleg nem úgy működik ahogy kellene. Én konzervatívabb felfogású vagyok, és azt vallom, hogy ha van egy autóbusz, amivel az ember folyamatosan jár, az mindenkinek jó, ilyenkor a sajátjának érzi az ember a járművet. Manapság egyébként már nem kell szerelnie az autóbusz-vezetőnek, de korábban erre is volt példa, a régebbi időkben volt, hogy én is szétszedtem egy komplett generátort, de ma már ilyennel nem kell foglalkozniuk a buszvezetőknek.
– Mi a titka a közel kétmillió kilométernyi balesetmentes vezetésnek?
– Három lányom van, és velük beszélgettünk arról, hogy már kétszer megjártam volna a Holdhoz az utat, oda-vissza, és még néhányat fordulhattam is volna a Föld körül. Egy a titok, hogy a bajt nem kell keresni, ez kell ahhoz, hogy ennyi kilométert balesetmentesen le lehessen vezetni. A száguldozás, a gyorshajtás, a folytonos sietség megbosszulja magát, szinte bizonyos, hogy szerencséje nem lehet mindig az embernek. Ha úgy vezetek, hogy rengeteg szerencse kell ahhoz, hogy ne legyen baleset, akkor az előbb vagy utóbb el fog fogyni.
– Ennyi évtized alatt gondolom, rengeteg érdekes, vicces történetet tapasztalt. Elmesélne egyet?
– Egy jóval korábbi eset jut eszembe. Egyszer az egyik járatomra felszállt, majd leült a vezetőüléstől nem messze egy utas, fehér bottal a kezében. Ahogy mentünk-mentünk, balga módon az egyik kereszteződésnél nem jó irányba kormányoztam a járművet. Ahogy ez megtörtént a jobb első ülésen ülő világtalan úr szinte azonnal megszólalt: elnézést uram, de azt hiszem, hogy rossz irányba megyünk. De ő volt az egyetlen, aki szólt, a többi utasnak fel sem tűnt, vagy csak nem jelezte, de igencsak meglepődtem, amikor pont ő szólt a dolog miatt.
