A programra az orosz terepjárógyártás szinte teljes palettája felvonult. A GAZ–67-es, GAZ–69-es, az UAZ különböző típusai mind megtalálhatók voltak. A legkülönlegesebb jármű, főként korát tekintve egy GAZ–67-es volt. Ma már az egyik legritkábban előforduló típus, második világháborús veterán, 1953-ig gyártották. Tulajdonosa, Máté Zsolt Pannonhalmáról érkezett Zalába és mutatta be kérésünkre az autót kívül-belül, sőt, a motorja is felbőgött.
A GAZ–67-es és később a GAZ–67B általános felhasználású, személy és könnyű felszerelés szállítására használt négykerék-hajtású katonai jármű volt a szovjet hadseregben, amit a GAZ gyár 1943-tól készített. A háború végére ez volt az amerikai Willys Jeep szovjet megfelelője. A GAZ–67-est a korábbi GAZ–64-esből fejlesztették ki: erősített alvázkerettel, kibővített üzemanyagtartállyal és egyéb fejlesztésekkel. A GAZ M1 négyhengeres, 3280 köbcentis benzinmotorjának valamivel erőteljesebb, 54 lóerős (40 kW) változata hajtotta, a maximális sebessége 90 km/h volt. A gyártás 1943. szeptember 23-án kezdődött, majd 1944 januárjától a GAZ–67B váltotta fel, amely bizonyos mechanikai fejlesztéseket tartalmazott.
Az iklődbördőcei UAZ-GAZ találkozón látható modellt tulajdonosa nagy becsben tartja. Közel húsz éve az orosz autós technika rajongójának számít Máté Zsolt, aki két évtizede tett szert egy GAZ–69-es négykerekűre, de az igazi szerelem a GAZ–67-es volt már akkoriban, amit akkor még csak képen látott.
– Ismerősök segítségével találtam rá erre a GAZ–67-esre Pécsen nyolc évvel ezelőtt. Megviselték az évtizedek, nagyon rossz állapotban volt – mondta. – Szépen lassan aztán felújítottam, azóta pedig rendszeresen viszem találkozókra, mindenhol megcsodálják. Tagja vagyok egy első és második világháborús hagyományőrző csoportnak, a tagokkal közösen járunk rendezvényekre, hiszen nem csak nekem van ilyen típusú autóm. A katonamúlttal rendelkező férfiak közül sokan érdeklődnek a katonai hagyományőrzés, így ezen autók iránt is, de nemcsak az idősebbek, hanem a fiatalabb korosztály tagjai is értékelik az orosz járműveket.
Máté Zsolt arról is beszélt, hogy az autófelújításnak persze nem csak úgy magától állt neki, magyar és orosz nyelvű szerelési útmutatót, könyveket is segítségül hívott. Ezeket a dokumentumokat a járműhöz hasonlóan szigorúan őrzi, a találkozón sem adta ki a kezéből, csak megmutatta az érdeklődőknek, akik szép számban megálltak a GAZ–67-es mellett, és fotózták a tulajjal együtt.
Ami a pannonhalmi márkarajongó GAZ–67-esének paramétereit illeti: gyárilag 3300 köbcentis motor hajtja, 52 lóerős, szereti az üzemanyagot, ami azt jelenti, hogy 15 liter fölött fogyaszt, hátul pótkerék, a vezetőülés alatt pedig egy gyalogsági ásó is része a felszerelésnek.
– A jármű ma is 85 százalékban eredeti, gyári motor van benne, az előéletéről annyit tudunk, hogy háborús veterán, a honvédség kötelékébe tartozott, majd onnan került át egy gazdasághoz, ahol sokat használták – magyarázta a tulajdonos. – Ha jól tudom, a honvédségnél ebből a típusból 317 darabot használtak, ez 1952-es adat. Ma Magyarországon nagyon kevés, talán tizenkettő található belőle összesen. Üzemileg megfelelő a jármű, fék van rajta, irányjelzőt lehet rá szerelni, viszont jelenleg nincsen forgalomba helyezve, vagyis közúton nem használom – magyarázta. Máté Zsolt végezetül hozzátette, hogy a ponyvát is le lehet venni a jármű tetejéről, így már egészen „csajozós” autóvá válik a GAZ–67-es.
