A győzelem kapujában leszakadt forgótárcsa és a Franciaországban elszenvedett közúti autóbaleset története végigkísérte az életét, ami nem is csoda, hiszen karrierjének meghatározó momentumai voltak ezek. Közben túra-, krossz-, majd gyorsasági motorosként összesen 20 egyéni országos bajnoki címet szerzett, nevét rettegték a GP-ellenfelek, a közönség pedig csodálta megalkuvást nem ismerő küzdeni tudását, győzni akarását. Kényszerűen befejezett pályafutása után Gyurászik Lászlót, Kamrás Károlyt és Balogi Zoltánt is motokrosszbajnoki aranyhoz segítette, ahogy természetesen fiának, Attilának is rengeteg tanácsot adott versenyzői, majd motorsportoktatói évei alatt. A motorozástól, a versenypályáktól nem akart és nem is tudott volna elszakadni, a kétütemű masinák illata és éneke életelixír volt számára. 2018 nyarán, az Autó-Motor 70. születésnapi gáláján találkoztunk utoljára, ahol Laci bácsi lapunk örökös tiszteletbeli tagjaként kapott elismerést. Ő persze nem is igazán a protokollal, hanem Talmácsi Gábor kiállított Aprilia versenymotorjával volt elfoglalva, ifjúi buzgalommal és alapossággal fürkészte a 125 köbcentis világbajnok masinát. Fiával, Attilával mosolyogtunk is a háttérben, nem kizökkentve az ”öreget” az ámulatból. A legmélyebb tisztelettel, több évtizedes személyes ismeretségünknek köszönhetően pedig hallatlan büszkeséggel búcsúzom a motorversenyzés nagymesterétől – széles utat, Laci bácsi!
Szabó Róbert
főszerkesztő
Szabó II László életútja
Emlékező összeállításunkban egy 1977-es Autó-Motor cikket elevenítünk fel teljes egészében, kiegészítve néhány családi és sportfotóval. Szándékosan választottuk ezt, nem pedig a gyászos hangulatú nekrológot, az nem is illene Laci bácsi vagány, optimista stílusához. Rózsa György írása méltó visszapillantás egy fordulatos és csodálatosan gazdag életre.
A Hortobágy szélén volt egy tanyabokor, a környéken úgy hívták: Bagota. Vagy ötven család élt itt. A sík föld, ameddig a szem ellátott – és szép időben tengernyi területen kóborolhatott a tekintet – az egri káptalané volt, és a latifundiumon a nincstelenek százai szorgoskodtak.
Bagotán élt háromtagú családjával Szabó József, a szorgalmas kerékgyártó, akinek kora reggeltől napestig tele volt a két keze munkával. A népes tanyán nagy tekintélye volt az ügyes kezű, kevés beszédű Szabónak, mert szívesen segített, ahol csak tudott. Pedig neki sem jutott bőven a keresetből.
Ebben a környezetben ismerkedett a világgal a legkisebb Szabó gyerek, egyben az egyetlen fiú, Lacika. Amikor iskolába került, naponta kétszer kellett megtennie odáig a négy kilométeres utat, sárban, szélben, hóban – gyalogszerrel. Ilyen körülmények között persze nem nagy kedvvel tanult.
Még nem volt tízéves, amikor a háború átgázolt Szabó Laci szűk világán. Az életről addig nem sokat tudó apró gyerek hamar feltalálta magát. Akkorára már nem a ház körüli kiskacsák, hanem a fényes szőrű lovak voltak a kedvencei. És az elvonuló front mögött minden szeretetét a megsérült, fáradt, elhagyott lovakra pazarolhatta. Ápolta, gyógyította négylábú kedvenceit, majd eladta őket. Így jutott Szabóék asztalára ennivaló. A Szabó család fenntartója, Laci gyerek ekkor, 1944. november 4-én lett tízéves.
A Bagotának hátat fordított a Szabó család és 1946-ban elköltözött Józsára, majd 1949-ben a fővárosba. Ez csodálatos élménye volt a pöttömnyi tanyasi gyereknek. Eleinte félelemmel vegyes érzelmek gyűrték le a Laci fiút. A zajosan zörgő villamosok, a száguldó autóbuszok, a tülekedő, rohanó emberek kavargása kissé riasztotta a kis Szabót.
A hűvösvölgyi társbérletben csörgedezett tovább Szabóék élete. Laci a Diana úti általános iskola 7. osztályában folytatta a tanulást, azaz csak folytatta volna, ha… A kis vadóc nagyon lecsendesedett, mert szomorúan vette észre, hogy ő az osztály leggyengébb tanulója. És ettől bánatossá is vált. Még otthon sem hallatta szavát. Mígnem az egyébként szigorú apja leült a fiával egy kis beszélgetésre – amire addig még nem volt példa.
– Jó, nem kell tovább iskolába járnod, ipart fogsz tanulni – így a Szabó papa.
Szóval gépész lesz a fiú, így határozott a család. S ha már gépész, dolgozzon a magasépítési szakmában, mert olyan szép dolog lehet ott fent, a magasban dolgozni, vélte maga a fiú is. És amilyen nagy lelkesedéssel kezdett a munkához, olyan gyorsan ment el a kedve ott fent a magasban. Inkább vissza az iskolába, határozta el az önmagát kereső, de nem találó fiú. Ha nem lehet autószerelő, akkor inkább jöjjön a tankönyv, a füzet, a felelés, a tanulás.
De ahol a legnagyobb a szükség, a legközelebb a segítség. Alig egy hónap múlva felvették a MATEOSZ-hoz, a nagy autójavító műhelybe, és ezzel együtt bekerült a Délibáb utcai iparitanuló-otthonba.
Az itt eltöltött egy esztendőből legszívesebben Tréfás nénire, a gondnoknőre emlékezik vissza, meg Szinaberg Gyurira, tanulótársára, aki patrónusa lett a félszeg falusi fiúnak. Miután összemelegedett tanulótársaival, jó barátságot kötött Torma Miskával, Csaba Jóskával, Frank Gyurival, Payer Bandival meg Kada Pistával, akikkel egy társaságot alkotott. Szeift Pista bácsi volt a főnökük, aki megkedvelte az igyekvő és ügyes Laci fiút. Még azután is, hogy egy ebédszünetben elcsente az anyagbeszerző hivatali motorját, amely a szerelde falához volt támasztva. Nem is hozott szerencsét ez a vállalkozása, mert amint az udvari épületek között, az izgalomtól verejtékezve hajtotta a motort, az asztalosműhelyből kilépő férfit elgázolta. Az ijedelem elnyomta a bukás okozta fizikai fájdalmat. Mi lesz vele? – hasított bele a rettentő valóság. Meg aztán a motoron is nyomot hagyott ez az engedély nélküli „tanfolyam”. A jóságos Szeift Pista bácsi elsimította az ügyet. De akkorra már a vérébe került az életét megváltoztató benzin.
Egy nyári napon úgy határoztak a fiúk, hogy vasárnap kirándulnak. Na, most megmutatom – határozta el a kis Szabó –, mit is tud egy falusi srác. Majd nevén nevezi a madarakat, a virágokat, a fákat…Mindebből nem lett semmi, mert a hirtelen zápor miatt félbe kellett szakítani a kirándulást. De mire visszatért velük a villamos a Moszkva téri végállomásra, ismét kisütött a nap. Ekkor kezdődött a Várban a motorkerékpár-verseny és a mateoszos fiúk – pénzük nem lévén – felkapaszkodtak az út menti fákra. Laci ekkor látott először ilyen érdekes, sőt izgalmas versenyt. Hát még amikor megtudta, hogy az élen száguldó bőrruhás versenyzőt éppen úgy hívják, mint őt. Fiatal életében még semmi más nem gyakorolt rá ilyen lenyűgöző hatást, mint az általa ismeretlen Szabó László szédületes motorozása és jól megérdemelt győzelme. Most már csak egyetlen vágya volt. Motorkerékpár-versenyző akart lenni… és ez az elhatározása acélkemény volt.
Hétfőn úgy helyezkedett el a munkapadnál, hogy Szeift Pista bácsi közelében legyen. Most tudta csak igazán becsülni ezt a derék embert, aki régebben szintén motorversenyző volt. De, mert Pista bácsi nem vette észre az egyre türelmetlenebb fiút, Laci megszólította, és kapkodva elmesélte a vasárnapi csodálatos élményét, majd nagy szégyenkezve elmondta ez irányú merész tervét, versenyző akar lenni.
Aranyember volt – így emlékezik a derék tanítvány az azóta elhunyt Szeift Istvánra. És az aranyember elvitte Szabó Lászlót a sportegyesületbe, az Előre motorszakosztályába, ahol az ügyes fiú azon melegében talált magának munkát. Az Előre versenyzői szívesen fogadták maguk közé a szolgálatkész, szorgalmas fiút. Itt ismerkedett meg a klub nagy menőivel, Cserkútival, az azóta már elhunyt szegény Horváthtal, Golddal, Haraival, akik valamennyien barátjukká fogadták Szabó Lászlót. Ekkor még senki sem sejtette, hogy a nagy Szabó Kuksinak nevezetes hírét éppen egy névrokona viszi tovább. Aki pedig nem más, mint e történetünk főszereplője, a későbbi Szabó II László.
A következő évben, 1951-ben tehetségkutató versenyt írtak ki a rákosi réten. Sok motoros akarta megmutatni oroszlánkörmeit. Közöttük izgult egy öreg 100-as Csepelen a mi kis Szabónk is, aki a rajtnál az első fokozatba kapcsolt motorral türelmetlenkedett. A sok, tapasztalatlan zöldfülű miatt késett az indítás, ezért Gondos Aranka, az akkori idők legjobb női versenyzője (aki olykor a fiúknak is „kiosztott”) azt tanácsolta ifjú klubtársának, hogy ne nyúzza a kuplungot. Kapcsoljon üresjáratba. Szabó természetesen szót fogadott, de a motor közben leállt. éppen ott tartózkodott az Előre egyik vezetője, aki leparancsolta a motorról az izgalomtól ügyetlenkedő fiút. Hát így sikerült Szabó Lacinak az első versenyzői kísérlete.
De nem kellett sokáig várnia, mert hamarosan Vácott hirdettek versenyt a kezdőknek. Persze az előrések is indultak. Laci is kapott egy motort Szvitákkal együtt. Hogy ki volt Szviták? Hát egy éppen olyan ismeretlen, benzinnel beoltott megszállott, mint amilyen Szabó volt. Tehát ketten kaptak egy öreg Csepelt. Szinaberg Gyuri adott kölcsön egy bilgericsizmát, amely majdnem kétszer volt nagyobb a lábánál. De kit érdekelt ez? Már majdnem igazi versenyzőnek érezte magát a Bagotáról származó ifjú. Mi kellett még? Természetesen egy szemüveg (hiszen a „nagy” Szabó is visel ilyet az orrán). A műhelyből kikölcsönzött magának egy köszörűs védőszemüveget. Most már minden együtt volt… és a sors ismét közbeszólt. Az edzésen eltörött a Csepel hátsó kereke. Keserűségében a földhöz csapta a szemüveget.
Ezután hozták törvénybe a kismotoros igazolványt, amelyet az egyik rossz szeme miatt nem tudott megszerezni, és ezzel be is telt a pohár. Gyönyörű terve semmivé vált. Mivel vérében volt a száguldás, megpróbálkozott a síeléssel, ha már a motorsport hátat fordított neki. Nagy tempóban siklani a havon… és a hó is ott volt hűvösvölgyi lakásuk ajtaja előtt. A száguldásból csupán inkább nagy bukások és ékítésül kék foltok lettek. Most Szabó fordított hátat a gyors léceknek. Szerencsére. Úgy ám, mert mi lett volna, ha megkedveli a sízést?
Még abban az évben, 1951-ben megkapta a segédlevelet és ugyanekkor lett segítő, azaz “aktivista” a XIII. kerületi MHSZ-nél. Hja, a vér, azaz a benzin parancsa visszahozta Szabót a gépállomásra, ahol társadalmi munkában gondozta a motorokat. És mindezért motorozhatott. Ott annyira megkedvelték a mindig vidám, tréfát kedvelő Lacit, hogy fizetett alkalmazottként a kerületi MHSZ-műhely szerelője lett.
Híres névrokona, Szabó Kuksi, a Zalka motoros klub edzője is megkedvelte dupla druszáját, és hogy az indulhasson, egy túraversenyen „kölcsönadta” jogosítványát a védencének. Lett is ebből olyan tűz – amikor az egyik versenybíró a műszaki gépátvételnél leleplezte a huncutságot –, hogy abba majdnem a nagy Kuksi is belebukott. De nem ez, hanem eltiltása a rajttól keserítette el a két Szabót. Ezekre az időkre visszaemlékezve így jellemezte a nagy Szabó ifjú névrokonát: „Kifejezetten rendes kis srác volt a Laci!”.
A versenyzés lehetőségéről nem mondott le, ámbár arra nagyon kevés kilátása volt. Egyszer összekerült Csaba Jóskával, tanulóotthonbeli barátjával, aki időközben eredményes versenyzője lett a Zalkának. Csaba maga mellé vette „öreg” barátját, aki hű csatlósként „szolgált”, amíg egy váratlan esemény újabb fordulatot hozott a kis Szabó életébe. Csaba valami sportemberhez méltatlant követett el, és a klubból mennie kellett. A Szöllősi Zsiga által Csaba számára előkészített Jawa bejáratását az emberismerő versenyszerelő Szabóra bízta, aki rá is akart szolgálni erre a nagy bizalomra. Úgy tűnt, felkelőben a Laci fiú szerencsecsillaga. A Zalka versenyzője, a kis Hernádi bekerült a Műegyetemre, és az ő volt 125-ös Csepeljét, Szöllősi javaslatára megkapta Szabó László. És ezzel megkezdődött az utolsó évtized legeredményesebb magyar motorkerékpár-versenyzőjének sportéletútja.
Elsőként Tihanyban állt rajthoz. Ez a hagyományos verseny hívta csatasorba a legjobbakat, hiszen itt a bajnoki pontokról volt szó. És amikor lecsapódott előtte a futam végét jelentő kockás zászló – amire maga sem számított –, 4. lett. A következő versenye a Rózsadombon volt, és ha akkor nem látogatja meg az azóta már majdnem megszokottá vált műszaki hiba – nevezetesen a gyertyazárlat –, akkor valószínűleg ott nyerte volna meg élete első versenyét. Az akkor ismeretlen Szabó ugyanis vezető helyről volt kénytelen kiállni. De akkor már nem lehetett megállítani a nem mindig babérral, hanem néha tüskével szegélyezett sikerúton.
Hússzor kapta meg a magyar bajnoki címet, amire joggal büszke, és ötször érezte kezében a világbajnoki futam győzelmét, de a balszerencse, illetve a szeszélyes MZ-je ezt másként akarta. Ilyen volt az 1961-es sachsenringi vb, amikor nem sokkal a cél előtt törött el motorjának forgótárcsája.
Egészen fiatal házas volt, amikor egyik külföldi versenyén, az akkor még nagyon is aktív Honda gyár versenymenedzsere felkérte Szabót, hogy próbálja ki az edzésen az egyik motorjukat. A magyar bajnok megköszönte a megtisztelő bizalmat és nem próbálta ki a motort. Ráült ugyan, de a Honda némán hallgatott. Az állványán pihent. Szabó csak az elhelyezkedést, lábának, karjának helyzetét kereste az akkoriban verhetetlen csodamotoron. Ki tudja, hogy az akkori – kissé talán elhamarkodott – döntése miként formálhatta volna további életét. Lehet, hogy sokszoros világbajnok lett volna, de az is lehet, hogy már csak emlékverseny viselné a nevét, és nem lenne Attilájának boldog apja.
Mintaképe Mike Hailwood, akit csak motorosként csodál, Phil Readet és az 1969-ben szerencsétlenül járt Bill Ivyt tartja a legnagyobb versenyzőnek. A motor mellett az ökölvívást is kedveli (persze maga nem műveli).
Szabó II László volt eddig a legeredményesebb magyar motorkerékpár-versenyző. Ami eddig egyik honfitársának sem sikerült, a „kis” Szabó kétszer is megismételte: a világbajnokság 5. helyén végzett a 125 köbcentis kategóriában, mindkét esetben MZ volt a paripája (1967, 1968). Négy évvel ezelőtti szörnyű közlekedési balesete Franciaországban örök életre rokkanttá tette. Hosszú-hosszú kórházi ápolás után nyugdíjaztatását kérte tavaly a többszörösen kitüntetett Szabó László.
