A lámpa zöldre vált, és az Engels tér oldalában toporzékoló horda meglódul: mellettem a tizenötös busz bőgve rohamozza az Október 6. utca szűk torkát, mintha attól félne, lassabban nem fér bele. Én balra kanyarodom, a József Attila utcába. Utána leveszem a lábamat a gázról, hiszen a Nádor utca sarkán piros lámpa vár. A kanyar túrája elegendő ahhoz, hogy a lámpáig elcsurogjak: a távolság talán harminc-negyven méter mindössze.
Mögöttem kék kocsi, típusa, évjárata mint az enyém. E nem gyorsabb, se nem szebb. A kormánynál középkorú, simára kopott (vagy kopaszított) fejű férfi ül. Hirtelen felmordul talpa alatt a motor, indexét kivágja, egyet ugrik a szélső sávba, elhúz mellettem, s éppen csak hogy marad ideje, helye visszasorolni üresben guruló szelíd járművem elé. Csikorogva fékez, hiszen a lámpa még mindig piros. Büszkén pillant a tükörbe: engem néz, mit szólok hozzá…
Mit szóljak? Azt, hogy inkább magadat néznéd, Kuglifejű! Magadat, a Csodálatos Motorost, a Nagyszerű Menőt, akit arra akart kényszeríteni ez a Tötyörgő Alak, ez a Csoszogó Féreg, hogy takarékoskodj a benzinnel, a kuplunggal, az idegeiddel, aki akkor is ténfereg, amikor nem sürgős, aki nem ért, hogy a kocsi azért van, hogy Nyomni Lehessen, és egyáltalában… Meg azt is gondolom, hogy jön itt most néhány kanyar a téren, a hídon, az Alagút előtt, amelynek nagyjából minden titkát ismerem, hiszen naponta többször is járom, lenne hát alkalmam, hogy Kuglifejet leszoktassam a törtetésről, az erőszakoskodásról. No igen, ez lenne a célszerű: bepasszírozni Kuglifejet az aszfaltba, kiszorítani a Grasham Mackó pultja alá, fellökni az Akadémia lépcsőjére, és végül, ha marad belőle valami, azt egyszerűen és könnyedén lebillenteni a Lánchídról a Dunába. Kerülgesse a Sétahajót, ne engem!
Nézem magam előtt Kuglifej kissé horpadt lökhárítóját, újrafestett féloldalát, és arra gondolok, hogy kiskoromban valláserkölcsi nevelést kaptam, amely szerint a büntetést bízzuk a Jóistenre. A lámpa itt is zöldre vált, a Kuglifej akkorát ugrik, mint a szöcske. Voltaképpen hálás lehetek neki, hogy elém vágott, mert az ezt mögöttem teszi, lenyelem a kormánykerekem és a csomagtartómat vihetem kalapáltatni. A Roosevelt téren összefolyik oszlopunk a hídról érkező, s erre kanyarodó kocsikéval. Nincs csúcsidő, de azért nem kínoz a magány. A szélső sáv azonban, jó honi szokás szerint üres, mint a sivatag. Kuglifej, ez a tiéd!
S mintha csak bűvölték volna, index ki, gáz be, és a kék bádog jobbról elúszik az oszlop mellett. Énbelém pedig a megnyugvás nagy és szép békéje száll… Mert Kuglifej nem tudja, amit én: a szélső sávon ilyenkor délben és koradélután a kanyar közepén, az Akadémia magasságában egy széles turistabusz parkol! Tilosban és forgalmat akadályozva, szabálytalanul és szemtelenül, de most az egyszer odase neki! Most és ezúttal a Történelmi Igazságszolgáltatás állította oda!
Nyomorult emberi gyarlóság, tudom, de nem állom meg röhögés nélkül, amikor csendesen elhajtok a busz mögé beszorult, dühösen ágaskodó kék doboz mellett. Ablakában Kuglifej úgy tekintget hátra, mint szardínia a félig nyitott doboz résén, ha lecsorgatták róla az olajat. Besorol mögém, én pedig tudom, hogy a kuglifejek nehezen tanulnak. Ezért a Clark Ádám térre érve menten kitör rajtam a kötelező udvariasság, szépen lefékezek és intek a balról összegyűlt várakozóknak: csak tessék, haladjatok! Hálás integetés a válasz. Hogy Kuglifej integet-e mögöttem, s ha igen, mint, azt nem tudom. Mint ahogy azt sem tudom, hogy tanult-e az esetből. A Kuglifej ugyanis nem azért Kuglifej, mert kívülről kopasz; belülről, az agytekervényei, sajnos, azok a simák…
Bogáti Péter
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
