Akik ismernek, bizonyíthatják, mennyire szeretem a fiatalságot. Mindig is van néhány patronáltam. Ezt csak azért említem fel, hogy olvasóim megértsék „esetemet”, miért siettem hazafelé ama napon, amikor a TV műsorában a fiatalság problémáját vizsgáló „Nyílt tárgyalás”-t sugározták. A Mártírok útjának kövezetét szorgosan bontották, s ezért volt az a szokottnál is keskenyebb. Egy MÁVAUT autóbusz bukdácsolt a Tündém előtt. Egy darabog türelmesen követtem, de amikor eszembe jutott a TV műsora, pillanatnyi elhatározás után a robogó sebességváltóját egy fokozattal visszakapcsolta, és – meggondolatlanul – előzni készültem a nagy testű járművet.

Nem részletezem. A busz vezetője nyilván nem vett észre, meg talán valaki előtte leléphetett a járdáról, tény, egy kissé balra húzódott, miközben engem lekényszerített a sín melletti, bontáshoz kezdett kövezeti csíkra. Már hiába is fékeztem. A következő pillanatban keresztbe állt a Tünde kormánya, és én repültem.
– Csak ne a busz kereke alá – ez volt a gondolatom.

Amikor talpra álltam, háttal a menetiránynak –, milyen különös, ha csak egy pillanatra is eltűnik az ember szeme elől az imént látott utcakép – elsőként arra figyeltem fel, teljes gázzal jár a Tünde motorja, és ömlik belőle a benzin. Most már csak az hiányzik, hogy lángra lobbanjon – villant az agyamba, és máris ugrottam az alábicsaklott kormányán heverő Tündéhez. A rövidre záró gombjával elnémítottam a vadul pörgő motort.
Úgy emlékszem, hogy egy férfi segített a Tünde emelésénél, és miközben ő leállította a közlekedést, és a közeli mellékutca sarkáig toltam a robogót. Vagy féltartálynyi benzin folyt el. A kiakadt gázbaudent a helyére illesztettem. Egy idős néni felajánlotta zsebkendőjét arcom bekötéséhez. Ekkor vettem észre, hogy erősen vérzik a homlokom – fájdalmat nem éreztem. Igazán megható volt az összesereglett emberek segítőkészsége. A sok jó tanács alapján el is határoztam, hogy hazafelé menet bemegyek a János kórházba elsősegélyre. Az ügyeletes orvos egy kapoccsal összeakasztotta felhasadt szemöldökömet. – Mire hazaértem, már javában folyt az oly türelmetlenül várt TV műsor. Másnapra olyan lett a szemem, mintha Papp Lacival verekedtem volna.

Úgy 36 óra múlva szédülésre és hányingerre ébredtem mély álomból, de néhány perc múlva nyom nélkül elmúlt a tünet, amelyre nem figyeltem fel. Mit sem törődve az egésszel, végeztem szokott munkámat. Kereken egy hét múlva „kitört” rajtam a szabályos agyrázkódás csalhatatlan jele. Szédülés és hányinger. Néhány óra múlva már az Amerikai úti Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet kiváltó orvosai vizsgáltak.
Szinte szégyelltem magam, hogy meggondolatlanságommal mennyi felesleges munkát adtam ezeknek a fáradhatatlan embereknek, és mennyi hiábavaló költséget okoztam az államnak. Pedig ebben a nagy hírű intézetben nem is voltam különleges kóreset, hiszen itt olyan súlyosan sérült emberek életéért, létéért, egészségéért küzdenek, mint például a gerincét tört 17 éves L. Kálmán, vagy a 28 éves F. József, csehszlovákiai kohómérnök, akinek veszélyes gerincoperációval akarják visszaadni béna karjainak mozgását. A komplikált műtétek hosszú sora jelzi ezeknek a nagyszerű orvosoknak önfeláldozó munkáját és – amennyire sikerült megtudnom – kitűnő eredményeit.

Akarva-akaratlanul eszembe jutott egy Franciaországba disszidált fiatalember levele, aki veszélyes húsmérgezéssel került egy ottani kórházba, ahonnan arról tudósította magyarországi barátait, hogy a betegek napokig nem látnak orvost, órákig kell könyörögni az apácáknak a gyógyszerért. És mindezt ugyancsak megfizettetik a betegekkel. De ha gazdag páciens érkezik a kórházba, akkor az autótól a kapuig az orvosok és az apácák állnak neki sorfalat. Volt időm elgondolkozni. Nálunk naponta háromszor volt vizit.
– Van-e panaszom? Van-e kívánságom? – érdeklődtek mindannyiszor az orvosok, és én legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Mennyi bajt is okoztam értelmetlen sietésemmel. Igen, a kórházi ágyon jöttem rá, hogy a szerencsétlenül sikerült előzésnél legfeljebb néhány másodpercnyi előnyt szerezhettem volna, vagy talán valamivel többet. És mi lett oktalan sietésem vége? Meg arra is gondoltam, miközben már a tizedik vizsgálatra vittek a kerekeken gördülő hordágyon, hogy mennyivel rosszabbul is végződhetett volna eszetlen sietésem, ha nem a Tündén, hanem egy hagyományos motorkerékpáron ültem volna. Ugyanis: a lábvédők, nevükhöz hűen, védelmet adtak, enyhítve az ütés erejét.
Amikor az agyműködést vizsgáló elektromos készülés tapintóit a koponyámra helyezték, arra gondoltam, hogy vajon idáig kerültem volna-e, ha bukósisak van a fejemen? Meg is kérdeztem az intézet egyik tanársegédét, dr. Simon Lászlót, akinek van is némi kapcsolata a motorozáshoz, a bukósisakhoz, a sebességhez, lévén ő a Budapesti Honvéd SE Motorszakosztályának orvosa. Véleménye szerint – orvosi szempontból ismerve az esetet – a bukásnak semmiféle káros következménye nem lett volna…

Nos, hogy igaza legyen az örök érvényű „Más kárán tanul az okos” mondásnak, a következő hasznos tapasztalatot vonhatja le az AM motoros olvasója a fenti – meggyőződésem szerint szerencsés kimenetelű – balesetemből:
1. Aki siet, az gyorsan juthat kórházba.
2. Aki fején bukósisakkal motorozik, kevésbé van kitéve a leggyakrabban súlyos komplikációval járó fejsérülésnek.
a) Ígérem önmagamnak, hogy jövőben nem sietek – még gyalogosan sem.
b) Amint lehet bukósisakot vásárolni, azonnal veszek egyet, mert most már saját káromon megtanultam –, szemben egyes „tapasztalatlan”, és éppen ezért ellenvéleményt hangoztató motorostársaimmal –, milyen életbe vágóan fontos kellék is a bukósisak.

Rózsa György