„Egy nyolchetes próbaidő- szak alatt közel 20 000 forintot hagyok a Madách téri parkolóőröknél. E tény – csakúgy, mint a belvárosban parkolóhelyet találni – legalább olyan lehetetlen, mint a havi fizetésből megélni”

A hölgyek sokféleképpen autóznak, akad köztük gyámoltalan és óvatos, határozott és túlságosan bátor is, de olyan céltudatos sofőrrel, mint amilyennek Für Anikót megismertük, a közel két esztendeje tartó sorozatunk alatt még nem találkoztunk. Az autósok között mindössze négy éve „aktív” művésznő a hatalmas amerikai négykerekűekkel ellentétben nem szereti a tipikusan női masinákat, irtózik az indokolatlan totyorgástól, utálja, ha nem talál parkolóhelyet, a megengedettnél szinte mindig gyorsabban vezet, ráadásul nem is rejti véka alá a véleményét.
– Azt már az első telefonbeszélgetésünkkor említette, hogy egy 160 lóerős Honda Prelude-del jár. Ennyire fontos önnek a tempózás?
– Nem a száguldás miatt van ilyen autóm, de az igazat megvallva örülök neki, hogy gyors és erős. Nem kell valamiféle csodára gondolni, hiszen már kilencéves is elmúlt, az igényeimnek viszont tökéletesen megfelel. Az ABS-en és a légzsákon kívül minden extra benne van, ám nem ezek a részletek döntöttek. Amikor az egyik autó- kereskedésben megláttam, rögtön tudtam, hogy „őt” választom.

„Az agyamra megy, ha valaki akkor sétakocsikázik, amikor haladni is lehetne. Ilyenkor – ha a helyzet megengedi – általában a gázra lépek és előzök, de az is előfordul, hogy jelzésképpen rátenyerelek a dudára”

A méret a lényeg
– Hogy lehet az, hogy ha valaki ennyire „tudja, hogy mit akar”, annak csak négy éve van jogosítványa?
– Ezt nem értette az első oktatóm sem, különben már hét éve vezetnék. Még a filmgyár „fizetett be” egy tanfolyamra, de a már említett oktató olyannyira zokon vette, én nem tudok vezetni, hogy állandóan szekált, s ez szörnyű légkört teremtett. Akkor azt mondtam, hogy sosem vizsgázom le, kisleányként úgyis sokat vonatoztam, cipeltem a csomagokat, tehát mostantól is megleszek autó nélkül. Aztán mégis rászántam magam, és négy esztendővel ezelőtt végigcsináltam a tortúrát. Ma már el tudom képzelni, hogy miért is érzik magukat félkarú óriásoknak az autóikat nélkülöző autósok.
– Mi volt az első útitársa?
– Egy Audi 100-assal kezdtem. Úgy gondoltam, hogy friss jogosítvánnyal jobban teszem, ha egy nagy autóval járok, hiszen a biztonságérzet mellett a manőverezéseknél is hasznomra lehet, hogy nem egy kis személyautóval szerzek gyakorlatot. Később egy Lancia Beta következett, majd az idén októberben jött a Honda.
– Ehhez képest mi most egy kifejezetten kicsi autót hoztunk el „mustrára”. Nem baj?
– Dehogy baj, legalább újra látom, hogy milyen jól választottam. Tudom, hogy a kisautók praktikusak, keveset fogyasztanak és könnyű velük parkolni, de én már csak maradok a méretes masináknál.

Für you
– Kicsit alacsonyan van a váltókar, vagy az ülést kéne lejjebb tenni – kezdte Für Anikó a Saxóval kapcsolatos „vallomástételt”, miközben sokat látott sofőröket maghazudtoló magabiztossággal hámozta át magát a városon.
– Ezen könnyű segíteni, hiszen a magasságában is állítható vezetőülés ma már szinte minden autóhoz rendelhető.
– Egy autónak már az első pillanatban meggyőzőnek kell lennie. Az extrák valóban sokat jelentenek, de észrevettem mást is, olyat, amin már nem lehet ilyen könnyen segíteni.
– Például?
– Például, azt hogy a kuplungpedál és a fékpedál közel van egymáshoz, s az ablakemelők kapcsolóit sem a kézifékkar elé kellett volna elhelyezni. Mivel igyekeztem mindenféle szempontból megfigyelni ezt a Citroënt, természetesen azt is tapasztaltam, hogy rendkívül kényelmes az ülése, nagyon jó a fékje, s irányítani is könnyű.
– Kell egy ekkora autóba 120 lóerő?
– Ha valakinek szüksége van rá, akkor feltétlenül. Érezhető, hogy ha rendesen kihúzatná az ember, menne mint a veszedelem, de a városban leginkább használt 2-es és 3-as fokozatban nem elég nyomatékos.

„Mivel mindig és mindenhová sietve megyek, a városban legalább 80 kilométer/órás átlagot hozok. Tudom, hogy a szabálytalankodás nem szép dolog, de ha nem szeretnék el késni, nyomnom kell a gázpedált”

– Mennyire fontos az autó színe?
– Döntő tényező is lehet, bár szerintem annak aki valóban ki is használja az autóját, nem a szín a legfontosabb. Ennek a Saxónak például kifejezetten jól áll ez a kék fényezés, s az is tetszik, hogy mindez a műszerfalon is visszaköszön.
– Az már kiderült, hogy a termetesebb autókat kedveli, de mégis milyen autóval közlekedne a legszívesebben?
– Nagyon tetszenek a Rover, a Jaguar, az Aston Martin, a Pontiac és a Chrysler modelljei is, de a legszívesebben talán egy Lincolnnal járnék. Régebben kifejezetten csúnyának tartottam az amerikai autókat, de ma már olyan fenségesen áramvonalasak, hogy egész egyszerűen ellenállhatatlanok.
– Akkor nem is kérdéses, hogy melyik világrészről érkezik majd a következő autója?
– Ha egyszer nálunk is 200 forintba kerül majd egy gallon benzin, akkor elkezdek gyűjteni, de szerintem ez a „veszély” egyelőre nem fenyeget.

Szabó Róbert
Fotó: Balogh Róbert

 Like