Jogosítvány nélkül kezdett vezetni, de a rendőrök alaposan ráijesztettek. Később már a kormány mögött is példamutatóan viselkedett, olyannyira, hogy az egyik autóját egy karitatív alapítványnak ajándékozta.
– Sok sráchoz hasonlóan természetesen engem is módfelett érdekelt az autóvezetés, ám mivel még nem volt jogsim, csak a gyér forgalmú utcákon mertem tanulgatni – tárta fel a múltat olimpiai bajnokunk. A feleségem unokatestvérének akkor már jogosítványa és autója is volt, így a legtöbbször az ő segítségével gyakorolta. Egyszer egy kihalt káposztásmegyeri mellékúton vezettem, amikor szemből egy rendőrségi autó hajtott felénk. Azonnal megálltunk, ám a gyors helycsere ellenére lebuktunk. Borzasztóan megijedtünk, mert azt mondták, hogy engem megbüntetnek, tőle pedig bevonják a jogosítványt, de végül, nagy szerencsénkre megkegyelmeztek nekünk.

Alibi
– Rémületedben gyorsan megszerezted a vezetői engedélyt?
– Így is mondhatjuk, bár az első KRESZ-vizsgán megbuktam. Nem a táblákkal vagy a szabályismerettel volt gondom, csupán a fogam fájt, de annyira, hogy már két napja nem aludtam. A második nekifutásra aztán sikerült, s azóta tulajdonképpen folyamatosan vezetek.
– A profi szinten űzött sport befolyásolt valamilyen irányban az autóvásárlásnál?
– Nem, mert én az erővel szemben inkább a használhatóságot tartottam szem előtt. Az első autóm egy 1500-as Lada volt, amellyel közel két évig jártam. Amikor Amerikába költöztünk, 500 dollárért vettünk egy hatalmas autót. A típusára nem emlékszem, de arra igen, hogy 17 éves volt, és hihetetlenül sok gond volt vele. Csak akkor lehetett elindítani, ha bekapcsoltam az irányjelzőt, ha pedig ment a fűtés, hátul elment a világítás. Ráuntam az örökös javításokra, s mivel vevőt sem volt kedvem keresni rá, odaajándékoztam egy segélyszervezetnek. A sportosság továbbra sem volt szempont, a megbízhatóság viszont annál inkább. Az öreg járgány után a Suzuki Swift amerikai változatát, egy Geo Metrót vásároltunk, amellyel roppant elégedettek voltunk. 1997 januárjában a Ford Mondeo tengerentúli ikertestvére, a Contour következett, amely szintén beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Tagsági
– Ekkor már – valljuk meg őszintén – anyagilag is jobb volt a helyzeted, a hazatérésed után azonban új autó után kellett nézned. Könnyű volt a választás?
– A kislányunk az USA-ban született, tehát haza már hármasban érkeztünk, így az autóvásárlást is a családias stílushoz alakítottuk. Olyan kocsit kerestünk, amelyben szükség esetén kompromisszumok nélkül is kényelmesen elférünk, nem hivalkodó, de azért jól néz ki. A Fiat Bravát választottuk, amit egészen a Sydney Club megalakulásáig használtunk. Ekkor egy Fiat Seicentót kaptam használatra, így a Bravát eladhattuk. A kis Seicentót később egy Punto váltotta fel. Jelenleg azzal közlekedem.
– A Puntóhoz képest ez a 166-os Alfa Romeo maga a tornacsarnok, a V6-os, 3000-es motorjáról nem is beszélve.
– Ez egy nagyon elegáns, szép autó. A 156-os Alfa orra ugyan jobban tetszik, de a formákkal így sincs probléma. Az utastér finomsága percek alatt levett a lábamról, s az is tetszett, hogy a műszerek és a gombok sokaságától egy pilótafülkébe képzeli magát az ember.

– A motort pedig még be sem indítottad…
– Na, éppen ez az! Bár az alapjáraton alig hallani a hangját, a mély búgás elárulja, hogy itt a szokásosnál több lóerő várakozik. Elinduláskor nem árt vigyázni, mert a gyorsulása meglepetéseket okozhat, de később sem ajánlatos úgy bánni vele, mint egy 1200-as autóval. Tetszik a hatalmas mérete, egyrészt a férőhely, másrészt pedig a nagyobb biztonság miatt. Egy nagy hibája azonban van: nem az enyém!
– Hangzatos élményeid már eddig is voltak, de az olimpián szerzett aranyérem alaposan felkorbácsolta körülötted a levegőt. A népszerűség visszajelzéseivel gyakran találkozol az utakon?
– Persze, ha megismernek, szinte azonnal intenek, odakiabálnak, üdvözölnek. A 7-es busz sofőrje például egy piros lámpánál kiszállt, hátrajött és gratulált, de az igazoltatásoknál a rendőrök is nagyon kedvesek velem. Már csak ezért is érdemes volt aranyérmet nyerni.

Szabó Róbert
Fotó: Balogh Róbert