Valahogy nem ilyennek képzeltük a kétmilliós Budapest roncstelepét, mint amilyen a Kőér utcai „végállomás”. Az utakon futó autók átlagéletkorából, állapotából ítélve sokkal „ramatyabb” és népesebb mezőnyre számítottunk. Nem mintha hiányoztak volna a roncsok – azok azért akadtak. Hanem mert meglepetésünkre sok jobb sorsa érdemes darabra is leltünk a sorok között.
A roncsautók telepére az idei tél minden bizonnyal leghidegebb reggelén sikerült kimennünk Tézsla Mihály közterület-felügyelő társaságában. Egy napra szegődtünk mellé, hogy a városban csúfoskodó gazdátlan, rendszám nélküli autók némelyikét utolsó előtti útjára elkísérjük.
A szállítók, mint mindig, a telepen várják a felügyelőt – itt kezdjük most is a „begyűjtést”. A Fővárosi szállítási Vállalat 1. sz. üzemegységében vagyunk, Kőbányán. A bejárattól nem messze, egy jellegtelen épület előtt lábakon álló irodabódék sorakoznak, velük szemben meg a szállító autók. Mögöttük kerítéssel, lakattal elzárt, két részre osztott raktértér: előbb a balesetes kocsikat, hátrébb a roncsokat őrzik. Vagyis: őrzi egy termetes kutyus.
A roncstelep vezetője, Takács József, mielőtt kinyitná előttünk a kaput, egy ketrecbe zárja az ebet. Csak a roncsokhoz mehetünk be, a balesetes autók ugyanis más hatáskörébe tartoznak.
– A múlt év novemberétől vagyunk itt – mondja a telepvezető csalódottságunkat látva. – Azelőtt Óbudán, ennél sokkal nagyobb helyen voltunk. Akkor több autónk volt, igaz, tovább is őriztük őket. Régen egy év volt a türelmi idő, most csak három hónap. Ma 110 kocsi van itt, annak idején úgy 350 körül mozgott a számuk.
Ez bizony nem sok, körbejárni sem. A bejáratnál egy 1200-as Zsiguli áll. Tőle nem messze egy „indulásra kész” francia Panhard kiskocsi. Ablakában tábla: Vizsgára. 1983 júniusában találtak rá a XIX. kerületben. Addig állt ott elhagyatva, mígnem behozatták. Motorháztetejét, ajtaját kinyitva szinte hihetetlen, milyen jó az állapota. Valahogy elkerülte a fosztogatók rohamát. Az utastér majdnem tiszta, akár be is ülhetnénk. Az üléseken a műszőrme huzatok is ott hevernek még. Nagy kár érte, hogy bezúzásra ítéltetett – hiány fiatal srác vinné boldogan!
Szomszédja egy Moszkvics kombi. Ajtaján rajtszám virít – talán versenygépnek vélte és végkimerülésig hajtotta tulajdonosa. Megkopasztották rendesen, mielőtt a telep lakója lett.
– Ezt a Nysát egy kenyérárus hagyta Óbuda valamelyik parkolójában. Nézzék, még a mérleg is benne van – mutatja a telepvezető. – Van egy másik Nysánk is: teljesen új, 158 kilométert futott csak. Már jelentkezett érte a gazdája – egy kutatóintézet. Napokon belül elviszik.
Ha nem is új, de szépen felújított az a Zastava 650-es, fekete kiskocsi, amelyikért már egy hónapja nem jelentkezik senki. A dukkón a rádermedt „védőburok” ellenére is látszik, hogy hibátlan. A Fiat 10-es veterán a XII. kerületből, a szomszédja – fiatalabb, 850-es márkatársára – pedig a II. kerületből érkezett ide. A kiégett Trabant-csontvázra a XII. kerületben, a Pasaréti úton leltek, a VW 1600-asra a Hidegkúti út mellett.
– Ez itt az etalonunk – mutat Takács József egy zebracsíkos VW-bogárra. – 20 mázsa betonnal nehezítettük meg, így használjuk az emelőgépek terhelési próbájára.
Mi tagadás, fura látvány. Az ülések helyét betonrengeteg tölti ki, csak a kormány árválkodik benne, nyakig öntve. A sztár egy balesetes, ifjú Golf. Nem kéne hozzá sok, hogy sérüléseit kijavítsák és használják. A XV. kerületben találtak rá, és ami meglepő, senkinek sem hiányzik.
– Mi történik ezzel, ha a türelmi időn belül nem jönnek érte?
– Az, ami a többivel… Alkatrészeit, fődarabjait, elemeit kiárusítjuk. Havonta ugyanis árverést tartunk, de csak állami bontóknak. Ami ezután marad egy-egy kocsiból, a zúzdába küldjük.
– Sok autó jut erre a sorsra?
– Bizony sok. Általában tízből egyért jelentkezik csak a tulajdonos.
(Azért különös, hogy az ilyen jó és értékes kocsik esetében nem találnak más megoldást. Pazarlás így elkótyavetyélni.)
Közben a kutyát kikönyörögjük a ketrecből – igen barátságos, játékos jószág. Addig legalábbis, amíg a kijárat felé nem indulunk: birodalma határát csak befelé lépheti át az idegennek minősülő halandó.
Ezalatt előáll az Avia csörlős kocsik egyike és kéttagú legénysége: Gér Gábor és Baránszky Nándor. Az első kocsiért, egy Moszkvicsért néhány utcával arrébb, a Halom utca – Kőrösi Csoma út határolta parkolóba megyünk – hiába. Az ablakban hivatalos papír bizonyítja ugyanis: tulajdonosa időközben közterület-használati engedélyt kért a tanácstól.
– Ez azt jelenti – magyarázza Tézsla Mihály –, hogy amíg a műszaki vizsgára felkészítik a kocsit, itt maradhat. Az engedélyt az illetékes tanács műszaki osztálya adja meg. A beadvány díja 50 Ft, a negyedévre szól (meg nem hosszabbítható) engedély viszont már 1000 forint havonta és kocsinként. Ha túl sokáig húzódik a javítás, vagy elmarad, és a tulajdonos nem viszi el közterületről, be kell szállíttatnunk a roncstelepre.
Miután a Moszkvics tulajdonosa már kért engedélyt, csak a szállítókocsi kiállási díját kell megfizetnie. Ez 298 forint. Ha nem intézkedett volna, és most itt lenne, akkor ezen túl még 500 forint helyszíni bírsággal is sújthatnánk, közterület engedély nélküli használata címén. És felszólítanánk az engedély megszerzésére.
– Tavaly hány kocsit szállíttatott el a Fővárosi Közterület-felügyelet?
– Kétszázharmincnégyet, de ennél jóval többet, ötszázat meghaladót jelentettek be. A kerületi rendőrkapitányságok, tanácsok, közterület-felügyelők mellett igen sok bejelentést kapunk a lakosságtól is, a 321-530-as telefonon.
A második jelölt, egy viharvert Trabant – ugyancsak a X. kerületben, a Vásárló utcában – már nem kerül el a sorsát. Noha kesztyűs kézzel bánnak vele (a szó szoros értelmében), majdnem darabjaira esik szét, amíg a csörlő a platóra vontatja. A számla végösszege 573 forint, amihez hozzájön még a 40 forintos napi tárolási díj. Ha a tulajdonos nem jelentkezik (ezért aligha fog), a teljes költséget a Fővárosi Tanács fizeti majd ki a Főspednek.
Újabb fordulóra indulunk. A XI. kerületi Irinyi utcában két roncs is áll egymás mellett: egy Zastava 750-es és egy Polski Fiat 125-ös. Az előbbi ablakában 1981-es és 1982-es műszaki vizsgák emblémái, az utóbbiéban tavalyi. Minden ajtajuk nyitva, utas- és motorterük „kibelezve”. Ahogy elviszik őket, két kisebbfajta szemétdomb marad utánuk a parkolóban.
– Nem csak az a baj, hogy csúfítják a városképet és a helyet foglalják az ilyen autók, hanem, hogy a szemetet is fogják – panaszolja a felügyelő. – Hiába írja elő a fővárosi köztisztasági rendelkezés, hogy a tartósan egy helyen maradó gépkocsik területének tisztán tartása a tulajdonos kötelessége.
Amíg a roncstelepen az új szerzemények leltárával és az iratokkal bíbelődnek a gépkocsivezetők, egy másik csapat nyomába szegődünk. Ferke Ferenc és Elek János az egyetlen emelőkeretes Isoli kocsival indul a Hősök terére egy Moszkvicsért. Hogy egész nap a várost járják, le sem tagadhatnák: olyan útvonalon raliznak előttünk, amilyen nekünk eszünkbe sem jutna. Ez a Moszkvics sincs jobb „bőrben”, mint az előbbiek. Minden, ami mozdítható és kiszerelhető volt, hiányzik belőle. Még a hátsó kerekeitől is megszabadították szegényt. Az emelőkeret ügyes szerkezet: segítségével pillanatok alatt és könnyen a hátára veszik a gurulásképtelen roncsot a szállítókocsi. Mondanunk sem kell, erre sem kértek közterület-használati engedélyt.
Mint ahogyan a IX. kerületben a Fék utcai kamionparkoló csontvázzá könnyített vontatóira sem. Itt, a Ferencvárosi pályaudvar tőszomszédságában különös világba csöppenünk. A sivár, lehangoló, mocskos telep elején december óta „fogy” egy Volvo-vontató. Már alig van belőle valami. Egy Mercedes-kamiont Kecskemétről húzott ide egy másik teherautó. Két-három nap alatt minden használható és elvihető részének lába kelt. Pótkocsija alá – hogy futóműveit kiszerelhessék – emelő gyanánt temérdek használt gumiköpenyt polcoltak. Ezeket azóta apránként hordják szét, tüzelőnek.
Nincs sok teherkocsi bent. Egyiket közös összefogással javítják. A másiknál – a pótkocsi oldalára szerelt „láda-konyhából” – valami hidegen osztozva, állva ebédelnek ketten. A konténer-vécénél kihúzott kötelek, rajtuk frissen mosott ruhák, törülközők száradnak. Egy maszek-mosoda a takarító néni mellékes jövedelmének forrása.
Közben kitartóan rója a köröket egy rendszám nélküli szép új Mercedes. Két sötét bőrű külföldi utasa úgy viselkedik, mintha a telep (vagy legalábbis a parkolóban tartózkodó honfitársaik) urai lennének. A telep széplányai is kocsin járnak, taxik hozzák őket sorban.
– Nehéz elhinni, ugye, hogy nemrég minden piszkot eltakaríttatunk innen? – kérdi Tézsla Mihály. – Tíz célgép és negyven ember mosta-sikálta-söpörte tisztára az egész parkolót. Két hét sem kellett hozzá, hogy visszanyerje régi „fényét”.
– Takaríthatok és egész álló nap, nincs látszata – kesereg az utcaseprő. – Hiába rakom egy kupacba a gumikat, ha valakinek épp az aljáról tetszik meg egy, széttúrja az egész halmot.
Az abroncsok összegyűjtése és elszállítása a Fővárosi Közterület-fenntartó Vállalat feladata. Olykor maszek fuvarosok is besegítenek, de ők csak a javát szedik össze. A MÉH egyébként 31 fillért fizet a gumi kilójáért – ha házhoz viszik. Érte nem jön.
Rossz érzéssel jövünk el a kamionosoktól. Csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy épül már egy „igazi”, emberibb körülményekkel szolgáló telep is. Erre, a mostanira – hogy úgy mondjuk – nem lehetünk büszkék.
Mint ahogy azok sem magukra, akik kiszolgált, elnyűtt járműveiket sorsukra hagyják. Kevesen tudják, hogy csak egy lemondólevél, egy telefon kell (572-811, 475-594) és a fővárosban ingyen a Fősped a roncstelepre szállítja. Ennyi „végtisztesség” – a roncstemető egy autónak is kijárna.
Szöveg: Zsitva Katalin
Fotó: Favics Péter
