Nem tagadom, jó néhány betétlapot adtam már le az elmúlt 25 év alatt, így aztán ugyancsak jól ismerem azt az érzést, amikor elhangzik a jól ismert felszólítás: „Kérem a vezetői jogosítványát!” Érthető izgalommal vegyes kíváncsiság vett rajtam erőt, amikor május 7-én rendőrmesteri egyenruhában – szerepet cserélve – én vigyáztam a főváros közlekedésére. Németh II. Jenő rendőrtörzsőrmester kíséretében indultam el egy oldalkocsis BMW-vel a tavaszi ruháját felöltő nagyváros zakatoló forgalmába.
Milyen érzés rendőrnek lenni? Hogy látja a rendőr a különböző járművek vezetőit, a gyalogjárókat? Ilyen és hasonló kérdésekre vártam választ, amikor a reggeli órákban elindultunk, hogy a kijelölt szakaszunkon, a VII. kerületben pásztázzuk az utcákat.
Üres taxi áll a Sztálin téren, a troli útvonalán. A sofőr több emberrel beszélget a járdán. Nem nagy ügy és Németh II. Jenő nem is csinál ebből nagy ügyet. Le sem lépve a BMW-ről, szól oda: – Itt nem szabad parkírozni és aki két percnél tovább áll it, azt már szabályt sért. – Máris megyek – válaszol a sofőr –, most vitték be az utolsó csomagot. – A törzsőrmester elvtárs röviden intézkedik. A taxi indul.
Rákóczi út. Az előttünk guruló YT-390-es, egyébként tiszta teherautó rendszámtáblája piszkos. Elébe kerülünk, kitartom a tárcsát. – Elvtárs, nézze meg a rendszámtábláját – szólítjuk meg a sofőrt, aki nem kérdez, nem vág csodálkozó vagy ártatlan képet, hanem az ülés alól előveszi a rongyot és megy hátra letörölni a táblát. Gyorsan „kapcsolt”. Nyilván nem tartotta felesleges molesztálásnak, különösen azután, amikor Németh II. Jenő hozzáfűzte, hogy este még kevésbé látható a piszkos tábla.
Az Akácfa utcából megállás nélkül fordul ki a Rákóczi útra – többek között – az FB-356-os Rába. A tárcsával megállítom. (Egyelőre ez a szerepem, majd később, ha beletanulok, magam is tudok intézkedni.) – Mit mond a Kresz 33. §-a? – kérdezi „kollégám” a sofőrtől. Ez hallgat. – Nem akarom vizsgáztatni – nyugtatja meg. És miután most sem kap választ, megmondja: erre a főútvonalra ráhajtás előtt meg kell állni. – Biztos bajtárs, hiszen én megálltam! (Nem állt meg, legalábbis a mi látószögünkben.) A „biztos bajtárs” megmagyarázza a sofőrnek, hogy akkor jár el helyesen, ha ott áll meg, ahonnan beláthat a forgalomba. (Ezt a kérdést is tisztázni kellene. Több helyen fel van festve a megállás helye, de onnan nem láthat ki a főútvonalra a hosszabb gépháztető mögött ülő sofőr.)
Hasonló az eset az Aköv YF-189-es DKW-jának vezetőjével. – Becsületszóra megálltam – teszi kezét szívére az öreg sofőr. Elhiszem, amit mond, és Németh elvtárs is elhiszi. Jó emberismerőnek tűnik. Ezt a későbbiekben többször is bebizonyította.
Kedves motoros vagy autós olvasóm, saját tapasztalatom alapján kérem Önt, ne akarjon lyukat beszélni a rendőr hasába. Tényleg bosszankodtam, amikor egyik-másik sofőr vagy motoros úgy tett, mintha ő valóban szabályosan vezette volna járművét. Higyjék el kérem, ez nem jó politika. Mennyivel megértőbb volt a kapcsolatom az SM-608-as Škoda furgon vezetőjével, aki a Majakovszkij utcában keresztben állt, mert, amint mondta, saját ügyetlensége miatt nem tudott „egyből” megfordulni. Pedig jól tudja, hogy elsőrendű útvonalon nem szabad tolatva megfordulni. Nem it vettünk el tőle betétlapot, mert a kanyarvétel előtt, az ő látószögéből nem vehette észre, hogy a túloldalon, a Csepel mögött egy tricikli áll. Elbeszélgettem ezzel az őszinte sofőrrel. Egyszer csak váratlanul feltettem a kérdést: – Mi a véleménye a budapesti közlekedési rendőrségről? – Kis szünet. – Jó, igazán nincs semmi panaszom, de annál több van a vidékire. Éppen azon gondolkozom, hogy megírom az Autó-Motornak. Ugyanis sűrűn járok fel Veszprémből, nem egyszer este. A múltkor unalmamban megszámoltam, harminchat parasztkocsiból összesen kettő volt kivilágítva. Örökös rettegésben vezetek a sötétség beállta után, mert ha fénytompítva kell mennem, nem látom távolabb az utat. Mire aztán visszaváltok a hosszú fényre, ott kocog a hűtő előtt a szekér. Pedig nem járok gyorsan, hiszen az országúton lassú a hatvanas tempó.
Igaza van Nagy József elvtársnak és úgy vesszük, mintha elküldte volna levelét a szerkesztőségnek. Egyben ezúton hívjuk fel az illetékesek figyelmét a veszprémi gépkocsivezető észrevételére.
Folytatjuk utunkat. Már vagy tizedszer húzunk el a váltakozó forgalmú Rákóczi úton. Amíg szalad velünk a motor, addig nem érzem vastag egyenruhám terhes hőkészségét. De amint megállunk, olybá tűnik, mintha a sztálinvárosi nagykohó minden melegét a Rákóczi útra sugározná. Legalább rágyújthatnék. És mert tudom, hogy szolgálatban ezt nem tehetem, még komiszabbul hiányzik a nikotin. De menten elmúlik ez az érzés, ha homok kerül a forgalom zúgó fogaskerekei közé, azaz történik valami. És aki nyitott szemmel jár az utcán, az bőven talál ilyen homokot. Keveset vagy sokat, de talál.
Íme, egy kis, hat év formájú szemüveges fiúcska rollerjét tolva igyekszik át a hömpölygő kocsi- és villamosáradatban. Mögötte néhány méterrel a nagypapa kapkodja fejér. A zajban nem hallatszik, szól-e a gyerekhez, aki a veszélyt fel nem ismerők bátorságával bukdácsol tova. A BMW fékei nyikorognak, és máris fordulunk vissza. A túloldalon éppen akkor szerencsésen ér partot a fiúcska, majd a nagypapa. Ugrom ki az oldalkocsiból, és már ott állok az öregember előtt. – Ügyes gyerek az unokám, nem kell őt félteni – védi igazát a nagypapa. Csak akkor komorodik el a tekintete, amikor közlöm vele, hogy tavaly 200 gyermekbaleset volt, részben az ilyen „bátor” nagypapák miatt. Látom, amint kézen fogva vezeti tovább az unokáját – a járdán.
Keveset járok, de már ez is sok ezekben a szokatlan nehéz csizmákban. Már egy órája állunk a Corvin Áruházzal egy vonalban, a Rákóczi úton. Aránylag nincs sok dolgom, mert a szemem még gyakorlatlan a hibák gyors felfedezéséhez. Jönnek a barátaim, ismerősök, ki mosolyogva, ki csodálkozva néz rám. Az egyik szabálytalanul vezetett Fiat-1100-as leállítom. Akkor látom, hogy kedves barátom ül a kormánynál. Igaz, betétlapot nem veszek el tőle, de úgy istenigazából lehordom. Nem tudom, a meglepetés vagy az egyenruha teszi, de egy szót sem válaszol. Apróra összehúzza magát. (Lehet, hogy e cikk elolvasása után megharagszik?)
Délutánra jár az idő, amikor a riport végére érek.
Színes élménnyel lettem gazdagabb.
Milyen is hát rendőrszemmel a főváros forgalma? Milyen érzés, rendőrnek lenni?
Először ez utóbbira válaszolok: nem könnyű rendőrnek lenni, mert nemcsak jól kell ismerni a közlekedési szabályokat, hanem jó emberismerőnek is kell lenni. Az első kérdésre sokkal nehezebb felelni. Amíg mi a különböző járműveket felelősségteljesen vezetjük, addig a rendőrök árgus szemmel azt nézik, figyelik, hogy ki véti el a közösség és saját maga ellen a szabályokat. Ez az ő feladatuk, ami nem is kevés.
Végső eredményként még csak annyit: a rendőrök a mi testi épségünkre, és mondjuk ki bátran, az életünkre vigyáznak akkor, amikor, közlekedési hibát vétve, megállítanak, és kedvesen vagy barátságtalanul elkérik jogosítványunkat. Ilyen érzéssel nyújtsuk azt át, még akkor is, ha nem értünk egyet az intézkedéssel.
Rózsa György
