Az a 17 éves fiatalember, aki szeptember első csütörtökjén, úgy déltájban a miskolci országúton beült kocsinkba, talán olvasni fogja ezeket a sorokat. Most hát neki is elmondom, hogy a kis fekete CL-037-es Renault vezetője – aki útközben annyi mindent kérdezgetett tőle – Ternai Zoltán barátom volt, az új autós és motoros szakkönyvek ismert írója. A fiatalember, kezében vászontáskával és egy akkor talált csavarhúzóval Hatvan felé gyalogolt. Megtudtuk, hogy autószerelő tanuló lesz, most megy először új munkahelyére. Eddig tsz-ben dolgozott, traktorokkal. De csak mint segédmunkás, ő pedig tanulni akar, szeretne szakemberré válni. Imádja az autót.
Amikor itt tartott, vártam. Ternai Zoli majd elmeséli, hogy neki – amikor ő volt 17 éves – milyen tervei voltak. Ebből a történetből sokat én is csak most tudtam meg, bár évek óta ismerjük egymást. Ugyanis elhatároztuk, hogy az idén együtt töltjük szabadságunkat, utazgatunk, járjuk az országot.

Zoli egyébként a Gépjárművezetőképző Iskolán tanít, és számításom szerint mintegy 20 000 ember ült már azokban a termekben, ahol ő szokott az autóik szerkezetéről beszélni. Gépészmérnök, nemrég szerezte meg jelesrendű diplomáját. Vásárolt egy összetört Renault-kocsit és megjavította. Azt sokan tudják, hogy két könyvet írt, egyet a motorkerékpárról, másikat a gépkocsiról. Ezek máig 9 kiadásban jelentek meg. Most fejezi be egy Új könyv írását, az autók korszerű önműködő szerkezeteiről. Egyébként nyolc évvel ezelőtt szerezte meg jogosítványát, amikor autószerelő volt. A Szabad Nép felhívására 1950-ben jelentkezett az Egyetemre, változatlanul folytatva előbbi munkáját, a Technológiai Tanműhely vezetését, majd ugyanitt az oktatást.
Ternai Zoli ebben az évben 27 éves. Sok mindent tud, de az országot bizony nem igen volt alkalma eddig megismerni. Most napokon keresztül ültem vele a kocsiban és örültem, hogy mint útitárs kalauzolhatom. Majd minden új volt neki. Miskolcon is velem volt először. És persze, Diósgyőr is meglepte. Mérnökszemmel nézte az új kohókat, a korszerű Martin-kemencéket, a hengersorokat.
Általában egész úton nem tudtunk elfeledkezni arról, hogy autósok vagyunk és az acélt is mint későbbi alkatrészt láttuk. Most már kicsit bánjuk, hogy az utakon is inkább a forgalmat, a szembejövő, vagy bennünket elhagyó autókat figyeltük és hányszor elfeledkeztünk a szomszédos hegyekről, patakokról, várakról. Többször kellett volna megállítunk, körülnéznünk, elbeszélgetni a földeken dolgozókkal, megismerni az embereket.

Jó lett volna elbeszélgetni a Lenin Kohászati Művek munkásai közül néhánnyal. Azokkal például, akik az idén már az üzem saját akadémiáján fognak előadásokat hallgatni. Vagy a III. Béke-kohó építőitől megkérdezni, hogyan készítették el idő előtt a teljesen automatizált nagyolvasztót. Itt azért megtudtuk, hogy ezek között a hegyek között – a mai Ómassán – a XVIII. század végén egy egri lakatosmester, Fazzoda Henrik építette az első vasolvasztót, ő nem járt sikerrel. Télen befagyott a patak, nem forogtak a fújtatómalom kerekei. Akkor az ércet szekerek szállították, ma vonatok és gépkocsik járnak erre. A vidék nagyon megváltozott. Tíz nap alatt többet fejlődik iparunk, mint a közelmúltban esztendők során.

Tovább utazunk. Diósgyőr után sokszor szerettük volna, ha megkétszereződne 24 lóerős motorunk teljesítménye. De azért felértünk a hegyre és a hámori völgy fölött Zoli először pillantotta meg Lillafüredet. Találkoztunk Itt francia turistákkal is, akik autóbusszal – egy hatalmas Bernard kocsival – jöttek ide. Velük tartottunk s együtt kerestünk árnyékot Miskolc-Tapolca parkjának évszázados fái között. Az Anna-szállónál elbúcsúztunk. Barangoltunk a borsodi Iparvidéken, Ózdon, Rudabányán is jártunk. Ózdon Spisák István Kossuth-díjas többszörös újítóról beszéltek, aki most addig törte a fejét, amíg havi 200 000 forintos megtakarítást tudott biztosítani az Acélműnek. És hány nagyszerű emberről hallottunk és hánnyal találkoztunk utunk során!
Kazincbarcikát sem akartuk elkerülni, hiszen ez híres új alkotás. Innen jut áram a környék kohóihoz. Azután tovább Matyóföldön. Tényleg szépek ezek a viseletek és sokan hordják. Még a tizenegyemeletes gabonatároló mellett álló Csepel-autók körül is forgolódtak sátoroskendős, hímzettkötényű menyecskék. Szomolyán – Mezőkövesdtől nem messzire – megnéztük az új kis házaikat, amelyeket Alkotmányunk ünnepén foglaltak el a tulajdonosok. Ezekben most 122 család lakik.

Dehát búcsúzunk a hegyektől és a Tiszavidékre fordítjuk a kocsit. Az utakat nem lehet mindenütt dicsérni, de szerencsére defekt nélkül jutottunk a folyóhoz. Tiszalökre voltunk kíváncsiak. Sokat hallottunk róla, de nézni mégis csak más. Ez hát a híres vízlépcsői Duzzasztómű, hajózsilip és erőmű. Az öntözőcsatornába másodpercenként 60 köbméter víz zúdul. Hatalmas építkezések folytak és folynak itt. Motorok, gépek segítik az embert. Az emberek – az itteniek – ugyan most nem erről, hanem a nagy esőzésről beszéltek. Úgy látszik, a gépeket már megszokták, természetesnek tartják közelségüket. De azt mégis elmondták, hogy százhúsz kilométeres szakaszon a napokban megépült az öntözőrendszer és ehhez sok köze volt a gépeknek, motoroknak.
Gazdag termés volt errefelé. Szabolcs-Szatmár megye burgonyával, almával rakott vagonok ezreit indítja útnak. De nemcsak a föld adott sokat. Debrecen, amely a múltban az Idegennek jóformán csak az Aranybikát és a Nagyerdőt jelentette, ma gyakran szóbakerül, ha gyógyszerről – az Itt készült penicillinről, sztreptomicinről, vagy golyóscsapágyakról van szó. Fiatalos, élénk és nagyobb lett ez a már szunnyadó város. De nem jártunk sehol olyan helyen, ahol rövid idő óta is ne lett volna valami kedvező változás, valami, amiről örömmel, büszkeséggel lehetne beszélni.

Szolnok megyén gyorsan hajtottunk keresztül. De Kenderesen, a kútnál egy öreg bácsi kérdezés nélkül elmondta, hogy nemrég pestiek, a Rákosi Művekből voltak itt vendégségbe. Megnézték Horthy egykori birtokát, ahol ma nagyszerű termelőszövetkezetek vannak. Kunhegyesen a Vörös Csillag Traktorgyár munkásai jártak előttünk. A traktoristákkal ismerkedtek. Kecskeméten a hűtőházat is megnéztük, ahol gyorsfagyasztással konzerválják a gyümölcsöket. Azt mondták: jóval többet, mint tavaly.
Sztálinvárosban a kohók izzó vasa ragadja meg az embereket. Meg persze az egész város, a parkok, a Vasmű. A helybelieken kívül angol vendégekkel is tudtunk beszélni. Alig akarták hinni, hogy ez a város csak néhány éve létezik. Pedig így van. Igaz, itt sincs befejezve még a munka. A 27 méter magas kénmosótornyot például csak nemrég állította fel a MÁVAG-osok brigádja. Előbb lettek készek is, mint a határidő szólt. És szüntelenül épülnek a házak, az üzemek. Nagy az autóforgalom. Teherautók, dömperek között furakszunk előre.

Pécs-Komló felé már megint gyorsan haladunk. Kitűnő az Új út, élvezet rajta haladni. De nem üres ám ez sem. Rengeteg motoros cikázik előttünk, a Mécseikbe igyekeznek. Szép is ott. Egy francia újságíró szerint a világ legszebb tájai közé tartozik az itteni vidék. Szulejmán szultán pedig akkoriban földi paradicsomnak nevezte. Talán ő sem tévedett. De nekünk szépségén kívül mást is jelent ez a táj. új életet, amely nemcsak Komlóból árad, hanem a mecseki üdülők között is ezt érezzük. Az egymás után robogó Ikarusok is arról beszélnek, hogy e szép táj gazdagsága nő. Az Új Komló látképe megragad mindenkit. Ha közelebb jön valaki, a szén birodalma mellett láthat ma szállodát. Iskolákat, kisebb, de főleg nagyobb, egészen új épületeket. Kökönyösen is épp most avattak egy gyönyörű emeletes óvodát. Nehéz itthagyni ezt az annyit mutató vidéket, de tovább megyünk egy másik gazdag területre. A zalai olajmezőkön járunk. Itt nem lesz baj, ha kilyukad a barter, van bőven kenőanyag. Nagylengyelről van szó. Itt is öt év alatt született minden: a kutak, a hatalmas tartályok, az új lakóházak. Az egykori göcseji summások ma képzett olajbányászokká lettek, a fúrótornyok urai, az ország gazdái. Berta Rozi is parasztlány volt és ma tartály állomást kezel. Azt mondja, szép munka ez. Mi jól tudjuk, hasznos is. Innen kapunk bitument is az utakhoz, meg hát a földgáz is kell. Búcsúzunk, megyünk tovább.

Balaton. Erről nem írok, csupán annyit, hogy Tihanyban újból találkoztunk francia és angol vendégeikkel, de járnak ide most németek, csehek, dánok, albánok, svédek, osztrákok is. Az egész világ kíváncsi erre a tóra, amelyik kisebb ugyan, mint a tengerek, de szépsége páratlan. És milyen jó megfürdeni nyári vizében? De vége a lubickolásnak. Igyekszünk Várpalotára. A veszprémi széles műút következik, majd Inota vasból és betonból faragott tömbje, kémények, hűtőtornyok, távvezetékek oszlopai. Lekicsinyítik a régi vártorony méreteit, óriási iparvárosba jutottunk. Néhány éve még nevét sem ismertük. Szinte szégyenük, hogy ebbe a fehér rengetegbe sáros, poros kocsival érkeztünk. Le is mostuk, és utána Győrnek tartottunk. Ennek a városnak különösen sok köze van az autóhoz. Láttuk, hogyan gyártják a Csepelek egyes szerkezeteit De ebből a városból műbőröket is kapunk a buszokhoz, teherautókhoz.

Győrt is elhagyjuk, és már hazafelé. Pestre tartunk, örülünk is, meg nem is, hogy túránk befejeződik. De annyira megszoktuk az utazást, hogy a fővárosban sincs nyugtunk. Minden nap megyünk valahová a Duna egyik vagy másik partján. Felkeresünk rég látott ismerősöket. Meglátogattunk egy elvtársat, aki évek óta nyugati országokban végzi munkáját és most csak szabadságát tölti Pesten. Ő nálunk is jobban láthatja, mennyit változott, szépült Itt minden. Beszélt a ma már sohasem üres múzeumokról. Az egymáshoz itt barátságosan szóló emberekről. Az Alföld eddig nélkülözött, de ma sűrűsödő fáiról. Arról, hogy más lett ez az ország – szinte napok alatt. Ő, aki nemrég vette át a „Munka Érdemrend” kitüntetést, azt üzeni, hogy tanuljunk sokat, építsünk még többet, újabb módszerekkel, okosan, ügyesen. Az elvtárs, akit említek, valamikor autós volt: egy ideig vállalatvezető egy budapesti Javítónál. Világot járt ember, jó tanácsot adott. A jövőről beszélt.

S erről festett képet Csillebércen a Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutatóintézetének egyik fiatal munkatársa, régebbi ismerős, Kostka Pál mérnök is, akit munka közben kerestünk meg. Ternai Zoli arról érdeklődött tőle, hogy új könyvében hogyan tegyen említést az atomenergia közlekedési felhasználásáról. Én másról kérdezgettem és nagyon sok érdekeset hallottam. Maga az is nagyszerű, hogy nekünk van olyan Intézetünk, ahol ezzel az igazán új tudománnyal foglalkoznak. És milyen otthonosan! A szovjet emberek, a szovjet tudósok segítségéről került szó Itt is. Nagy eredményeket várnak. Bizakodással köszöntünk el és gurultunk le a Szabadsághegyről. Igaz, egy helyen még megálltunk: az Úttörőtábornál. Itt is találkoztunk külföldiekkel. A hegy lábánál ütemes autókürtölésre álltunk meg. Ismerős dudált. Vajda István újságíró hajolt ki kocsija ablakán. Meghívott minket a regényéből készült új film, a „Gázolás” bemutatójára. Autós történet. Régi és fúj emberekről, a régi és új harcáról szól. Arról, ami az egész országban folyik, amit utunk során is mindig láttunk. És egyre-másra találkozhattunk az új győzelmének bizonyítékaival.
Óriási munkáról tanúskodhatunk. Nagyszerű dolog volt járni az országot, és szinte egyszerre látni mindent. Együtt lenni olyanokkal, akik már építői voltak, és megismerkedni azokkal, akik – mint az első mondatokban említett 17 éves úti társunk is – most indulnak el, hogy részesei, alkotói legyenek annak, ami ezután válik tervből valósággá.

Liener György