Az akció még jóformán el sem kezdődött, amikor mi már abba is hagytuk, hogy elegendő nyomdai napot tartalékolhassunk, és így még a nyári fokozott ellenőrzéssel egy időben adhassunk hírt az eseményekről. Így hát összefoglalással, valamilyen értékeléssel még csak nem is kísérletezhetünk, saját tapasztalataink közreadásával elégszünk meg (reméljük, az Olvasó is). Azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a városban, az országutakon és az autópályán, a rendőrautóban ülve szereztünk.
A téboly órája
Budapest, péntek délután. A csúcsok csúcsa. Meleg van, párás meleg, a felhők taktikai értekezletre sorakoznak, azon tűnődnek, jó lesz-e, ha a csúcsforgalom kellős közepén árasztják el a várost. Hangos dörrenéssel igent szavaznak.
A Belváros felé igyekszünk a Rákóczi úton, körülöttünk jobbról-balról autók, ami nem lenne baj, ha jobbról nem buszsáv kísérné utunkat. De a Rákóczi útra kikanyarodók esélytelenek a sávváltásra, a két érvényes nyom kapuján „Megtelt” táblát himbál a kipufogó gázt kergető szél. Üdítő, hogy legalább senki sem parkol, senki sem rakodik a buszsávban, van értelme a motoros rendőrök állandó körforgalmának.
Az Erzsébet-hídon a Balaton felé igyekvők vívnak közelharcot a legbelső sávért, de most egy összekoccant párost sem találunk, bár a járműsorok meglehetősen zaklatottam forrnak eggyé. Kísérje útjukat szerencse, rendőrautónk más felé kanyarodik.
Dél-Buda főútján, a Bartók Béla úton dühöng a parkolás, azok bizonyosan dühösek, akiknek autóját a járda mellé temette a másodiknak várakozó sor.
A motoros fiatalembernek nincs szerencséje, a rendőr ki tudja, milyen sugallatra inti éppen őt a járda mellé. A lejárt forgalmi engedély még az 1983-ig vizsgáztatottságot igazoló, tankrahullott (???) címke sem ellensúlyozza, hipp-hopp az autóba kerül a motor rendszámtáblája.
A Moszkva téren a csekkfüzet néhány szelvénye készpénzzé változik: még a forgalomirányító lámpa alatt parkoló kék-fehér autó sem riasztja el a tiloson áthajtókat.
Az Árpád-híd budai hídfőnél kiállt kínokat a Szentendrei út kínálta tempó feledteti. A sok sávon dübörög a forgalom. El is hagynak minket, igaz, hatvannal megyünk. Aztán egy ladás mellé kerülünk, átnéz, nagyot nyel, autója idegesen rángatózik, a vezető túlzott kínnal igyekszik az előírt maximális sebességgel haladni, és ettől egy tizeddel sem eltérni. Küzd a gázpedállal, szája szélét nyalogatja, füle piros, át-átpislant.
„Biztosan ivott”
– állapította meg a rendőrautó vezetője. A megállapítást hamarosan megállítás követi. Gyors igazoltatás, és egy „fölöslegesen” elhasznált szonda. A ladás továbbindul, a rendőr visszaül. „Majdnem a jogosítványához ragadt a kezem- közli kollégájával – olyan friss a pecsét rajta. Még egy hónapos sincs.” Ezért a megtévesztő izgalom – az autós a vadonatúj jogosítványos befolyásoltság állapotában vezetett.
Hátulról szirénaszó hangzik, egy mentőautó robog el mellettünk. Talán baleset? Induljunk utána! A mentő hasította rést az autósok hamar összefércelik, a mi kocsinkon is felüvölt a sziréna, felvillan a kék fény. A mentő előnyét már nem hozzuk be, valamelyik sarkon eltűnik, de a szirénás rohanás bő tapasztalatokat kínál. Bő tapasztalatokat a közlekedési érzék hiányából, a másik szándékának fel nem ismeréséből. Szándékosan bizonyára senki sem akadályozott minket, mégis újból és újból kényszerűen lelassultunk, a háromsávos úton minden lyuk becsukódott. Meglepően sokan és olyankor fékeztek, amikor éppen gyorsítaniuk kellett volna, másik meg rendületlenül folytatták útjukat, mintha nem hallanának, vagy csak azt várták, hogy nélkülük történjék valami. Szerencsére, mi csak próbaszirénáztunk, de a mentő nem.
Csillaghegyen a strand zenekara nyomja el a rendőrautó telefonjának hangját, de azért kiderül: Pesterzsébeten egy mentő és egy busz ütközött össze. A város másik vége. Egy másik rendőrkocsi megy a helyszínre. Mi inkább addig tekergünk az idegen számára labirintus-utcákban, míg nem találunk egy helyet, ahol megkezdődhet a szokásos, azt is írhatnánk, hagyományos ellenőrzés. Az okmányok és az autó műszaki állapotának ellenőrzése. Vagy két tucat kocsi kerül a „hálónkba”, de mind méreten aluli, ahogy kifogtuk, úgy eresztjük őket vissza a forgalom áradatába.
Az eső most már nem lógázza a lábát, inkább leesik. Az út nedves lesz, a látás novemberi ködöt idézően nehéz, a lámpa világos. Világos azon a néhány autón, amelyik a Kreszben élő lelkes kisebbséget képviseli, azoknak a kocsiján, akik elhiszik, hogy tényleg jobb, ha látják őket. A többség azonban továbbra is a csendes szürkeséget választja: minek a nagy feltűnés?
A Nagy Vasárnapi Verekedésnek
már nyoma sincs kedden az M7 autópályán, a roncsok már a biztosító kárfelvevőinek heti seregszemléjén is túlvannak. Ezúttal az útellenőrző szolgálat korallpiros Ladájával kapaszkodunk egy Wartburg után. A wartburgos 30 kilométerrel a sebességhatár fölött jár, és a jelek szerint tartós haszonélvezetbe kapta a belső sávot. Míg rá nem üvölt a sziréna. Félreállunk. „Rossz a kilométeróra” – így a magyarázat. „Olyankor különösen veszélyes a versenyzés, ha gyerekek ülnek a kocsiban” – mondja a főhadnagy intézkedés közben.
A leállósávon itt-ott elromlott autók pihennek, az elakadásjelző háromszöget többnyire a csomagtartók rejtik. A legbátrabb az az autós, aki egy híd árnyékában hűsöl, elállja a gyorsítósávot, ezzel mindenkit korai pályárahajtásra kényszerít. Több esemény szerencsére nincs, hacsak a háromsávos közös szakasz örök balratartóit nem tekintjük eseménynek.
Még kinézünk az M1-es útra. Egy külföldi rendszámú Mercedes kis híján az árokba taszítja autónkat, de úgy látszik, mindkét kocsi kedvező csillagzat alatt készült, így a kanyarban elkövetett előzésből még visszatér a jobb oldalra.
A forgalom nagy, de halad, viszonylag békésen. Egy nappal ezelőtt itt rohant fának egy osztrák autós. Talán elaludt – most már nem mondhatja meg. A forgalom halad. Elszámolt követési távokkal, a felezővonalhoz tapadva, az előzésbe kezdővel szemben kegyetlenül gyorsítva, meg nyugodtan, előzékenyen is.
Gyakran találkozunk rendőrökkel és így lesz ez a hónap végéig. Aztán véget ér a nyári akció, ém a „fokozott” jelző eltűnése nem jelenti azt, hogy az ellenőrzés ne maradna. Ahogy tapasztaltuk, még korai lenne fölöslegesnek minősíteni.
Földvári András
Favics Péter felvételei
