Görögország, úgy látszik, sok autós-motoros turista számára távoli országnak tűnik. Ugyanis több mint 21 napos túránk során mindössze három magyar kocsival találkoztunk! Az út előtt nem kis fáradtsággal, de nagy lelkesedéssel gyűjtöttük a tudnivalókat a görög építészettel, szobrászattal, mitológiával foglalkozó könyvekből. (Görögországról a Panoráma-sorozat eddig csak egy 150 oldalas, nagyon szűk útikalauzzal jelentkezett, de ha valamiről kevés ennyi oldal, akkor az bizony Görögország.) Előző évben egy remekül sikerült jugoszláviai túrán szereztünk gyakorlati tapasztalatokat. (Jómagam útitárs nélkül már bejártam a környező országokat 125-ös MZ-en, amit 4 éves használat után 38 000 km-rel adtam el nagy szomorúsággal, hogy vegyek egy nagyobb, 150-es Trophyt.)
Az útipoggyászt egy hátsó és két oldalsó gyári csomagtartóra erősítettük fel. A több rekeszes, nem túl nagy hátizsák került hátulra, a hálózsákok és a gumimatracok, egy-egy műbőr táskában, a két oldalsó tartóra, végül a kétszemélyes, rakodóteres sátor a nyereg és a hátizsák közé úgy, hogy hátul ülő feleségemnek deréktámaszul szolgáljon. Az első gumi légnyomását egy tizeddel csökkentettem, hogy az első kerék szitálását megszüntessem, és természetesen minden nap, indulás előtt a gumik légnyomását gondosan ellenőriztem. (Feszmérőt legokosabb itthonról vinni, állandóan kéznél van, és mindig egyféle értéket mutat…)

Jugoszlávián keresztül az E5-ös autóúton, Nisig, 65-70 km-es átlagsebességgel tudtunk motorozni. Forgalom ugyan állandóan volt, de itt még nagyon humánusan vezettek a hegyek között oly sok bosszúságot és ijedtséget okozó kamionosok. Furcsa érzés volt látni a mementóként ott hagyott kiégett, összeroncsolódott autókat, mellettük az elhervadt, vagy épp teljesen friss koszorúkat.
Első éjszaka Nis előtt 35 km-re, egy út melletti remek kempingben, Aleksinac-ban pihentük ki a megtett 529 km fáradalmait. Másnap találkoztunk a FIM-túra keretében Ohridba tartó szovjet motoros küldöttséggel (35-40 motorral és két kísérő kocsival), valamint két idősebb, hatvanon (!) felüli kedélyes francia házaspárral, akik egy-egy 600-as BMW-vel ugyanoda igyekeztek.
A görög határig ez az útszakasz volt vezetéstechnikailag a legnehezebb. A Vardar folyó nyomvonalát követő, gyakran elkeskenyedő, alattomos emelkedőkkel és rövidebb-hosszabb alagutakkal tarkított szakasz igen fárasztó volt. Apropó: alagutak! Amikor az első, 200 méteres, enyhén kanyarodó alagútba értünk, automatikusan nyúltam a világításkapcsolóhoz. Halk kattanás – és semmi fény! Teljesen vakon kezdtem fékezni, miközben a nemrég megelőzött kamion fülsüketítően visszhangzó dübörgéssel ért az alagútba. A koromsötétben ösztönösen próbáltam az út vonalát követni, amikor szemben is feltűnt egy jármű. Az erős fény elvakított, de arra mégis jó volt, hogy az őt közepét jelölő vasszegecseket valamennyire észrevegyem…
Enyhén kacsázva, de sikerült kikerülni a vészesen közeledő „fényforrást”. Pár pillanattal később derengeni kezdett a külvilág…
Volt ugyan még a határig vagy négy hosszabb alagút, de akkor már nagyon figyeltem, és mindig fogtam magamnak „nyulat”.

Este már T h e s s z a l o n i k i b e n aludtunk, és másnap délelőtt nekiláttam, hogy kinyomozzam a „rejtélyt”. Ha nem is gyorsan, de megtaláltam: forgás közben a kormány elreszelte a vezetékek nagy részét, ezért lett zárlatos. Az igazság az, hogy két nappal az indulás előtt a legnagyobb készülődés közben már sorozatosan zárlatos lett a motorom. Időm már kevés volt, így elvittem egy szervizbe. „Meghálálom” – mondtam a szerelőnek, aki állítólag egy délelőttön keresztül javította. Gépátvételkor ugyan furcsa hangon beszélt, kevesellve a borravalót, de mégis örültem, hogy kész a motorom, igyekeztem nem felháborodni. Nos, a kényszerszerviz során alaposan utánanéztem mindennek. Igaz, a vezetékrongálás nehezen észrevehető helyen történt, de az már nagyon felháborított, hogy a tényleges „munka” a műhelyben egy „megtalpalt”, erősebb biztosíték behelyezéséből állt.
Görög területen a különböző vállalatok benzinkútjai sűrűn követik egymást, de kétüteműnek való keverékkutat szinte lehetetlen találni. Kapható viszont 2,3 dl-es dobozban motorolaj, ami 8 liter benzin hozzáadásával pontosan kiadja az 1:33-as keveréket. Természetesen jó, ha az ember előrelátó: itthonról vittem biztonsági tartaléknak 2X2 dl olajat.
Thesszaloniki Görögország második legnagyobb városa. Borzalmasan poros ipari külvároson keresztül érünk a tiszta, csodaszépen parkosított belvárosba. Ahogy közeledtünk a centrum felé, megcsapott bennünket a friss, sós levegő… és az egyik keresztutca végén megláttuk a TENGERT! Bizony, kis csalódást okozott az itt még barátságtalan szürke színe. Szokatlan volt, hogy a közlekedési lámpákon nincs sárga jelzés! A kereszteződéseknél összetorlódott három-négyszeres autósorok a zöld „lövésre” visítva-bődülve rajtolnak, és minden tilalom ellenére harsogva dudálnak. Nagyon kell igyekezni és figyelni, mert a lassúbb járművek előtt támadt űrt villámgyorsan töltik be remek érzékkel, de gyakran az index használata nélkül.
Műemléket itt ne keressünk, alig van. Annál érdekesebb, hangulatosabb látvány este a több kilométer (!) hosszú Vassil Konstantinou sétány, amelynek kb. 2,5 km-es része teljesen elkészült a tengerparton. Szájtátva figyeltük a játszótereken este 9 óra után önfeledten focizó páréves gyerekeket. A borzalmas meleg bizony egészen más életrendet ír elő.
A második nap 460 kilométerét a város központjában levő, B-kategóriájú Metropolitan szállóban (120 és 150 drachma között kétágyas, fürdőszobás, erkélyes szobák kaphatók) pihentük ki. A kemping ugyanis pechünkre zárva (?) volt. A sátorverést mindenütt megengedik, de a szervezett kempinglehetőségek igen szerények. Nem kis nosztalgiával gondoltunk előző évi jugoszláviai utunkra, ahol sűrű és jól felszerelt sátortáborok követték egymást.

Thesszaloniki és Athén között az első 90 km-től eltekintve a remek új „fizetős” autópályán utaztunk. (Összesen 30 drachmába – tehát kb. ugyanannyi forintba – került.) Kétoldalt gyakran kilométereként keresztül tarka leanderbokrok szegélyezték az utat, sokszor úgy éreztük: kertészetben motorozunk. Napközben a legrekkenőbb hőségben is szinte kellemes volt a „huzatos” motoron, viszont személykocsival 11 és 4 óra között ritkán találkoztunk. Pokoli ereje volt a napnak, ha megálltunk, szinte fullasztó érzést adott, főleg az első napokban. A motor jól bírta az erős igénybevételt, hála a széles hűtőbordáknak. (A nagy meleg miatt a gyertya gyorsabban használódott el, erre ügyelni kell!)
Lamia után 70 km-rel, közvetlenül az út és a tenger között táboroztunk le a remek „Cote d’Azur” kempingben. Másnap, engedve az itt már kék színű tenger csábításának, csak délután ültünk újra motorra – igaz, pecsenyepirosan –, így nem a legszerencsésebb időpontban, a legnagyobb csúcsforgalomban értünk Athénba. A szürkületben csodálatos érzés volt a gyors és sűrű forgalom közben felfedezni a képekről jól ismert Zeusz-templom romjait és az Akropoliszt. Egy fontos dolog! Északon, Thesszalonikiban még segítettek a latinbetűs utcatáblák, ám délen megszűnik ez a biztos támpont: az első pillanatban különös görög írás somolyog le ránk az utcák, terek sarkáról. Még itthon érdemes megtanulni az újgörög ábécét. Nem nagy fáradtság, annak, akik a cirill betűket ismeri. Ezért mi is biztosabban tudtunk tájékozódni kezdettől fogva. A lakosság egyébként rendkívül barátságos; nem véletlen, hogy a xenos szónak egyszerre két jelentése is van: idegen és vendég.
Periklész és Pheidiasz közös igyekezetének eredménye, hogy az Akropolisz, amely régebben maga a város volt, szent hely lett. A napszakonként változó színű meleg pentelikoni márványból készült csodálatos fellegvár a város legtöbb pontjáról azonnal szemünkbe ötlik. Szomorú arra gondolni, hogy az együttest uraló Parthenon 1687-ben még épségben állt…. (A törökök lőszerraktárnak használták, és ostrom közben felrobbant, megrongálva a környező épületeket is.)

Egy hétig tartózkodtunk Athénben, és a naplementét minden este az Akropoliszról csodáltuk – ami nem is olcsó mulatság, hiszen a múzeumi belépők ára 5-15 drachma között mozog. Igaz, ügyeskedni és bujócskázni is kellett a cél érdekében, mert, ki tudja miért, pontosan akkor kezdték harsány kiabálással, sípolással (!) megtisztítani a néhai fellegvárat a szájtátva szemlélődő turistáktól, amikor a leírhatatlan színű napkorong lebukott a helyek mögé. Utána került sor, sajnos minden nap a jól bevált idegenforgalmi csalogatóra, amit úgy neveznek, hogy „Son et Lumière” (Hang és Fény). Lényege, hogy kék, vörös, sárga színű reflektorokkal létrehoznak egy „mammut giccset”: természetellenes tarkára világítják az egész fellegvárat.
Az Akropolisz északi mellvédje alatt pillantjuk meg az agórát (piactér, vásártér), Athén másik nagy látványosságát. Hosszú órákon át lehet itt is barangolni… A híres teret a Hephaiszeion (a tűz és kovácsmesterség istene), ismertebb nevén Theszeion, a klasszikus ókor talán legjobb állapotban fennmaradt temploma uralja. Szemben vele, az agóra másik oldalán áll az Attalosz sztoájának rekonstrukciója (eredeti helyén és „olyan, amilyen volt”). Itt állítják ki az agórán talált hihetetlenül formagazdag fekete és vörös alakos kerámiákat (nincs új a nap alatt: a modern kerámiák nagy része antik formák újramintázása…), a szavazáskor használt feliratos cserépdarabokat (az úgynevezett osztrakonokat, amire a történelemkönyvekből jól ismert politikusok nevét karcolták), és többek között az agyagból készült, rendkívül praktikus használati tárgyakat.
Néhány mondat Athénról, a világvárosról. Tájékozódni egy pontos térkép segítségével, szerintünk nem nehéz. Feltűnt, hogy a viszonylag kevés rendőr milyen nagy segítséget nyújtott a budapestinél jóval gyorsabban és sűrűbben hömpölygő autófolyamnak. A „zöld hullámot” remekül beállították a lámpákon. És egy érdekes észrevétel: a ráfütyülés az autósra vagy éppen a gyalogosra, kedélyes beszélgetésben folytatódik – büntetés nélkül! A görögök gyorsan, de jól vezetnek, akárcsak az olaszok, viszont a rengeteg nyugatnémet turistával nagyon kell vigyázni! („Az autó olyan állat, amit ha nem bántanak, akkor nyugodtan áll egy helyben”. Hát, a németek bizony bántják…)
Az élelmiszer igen drága, kevés az élelmiszerüzlet, és kiismerhetetlen a nyitvatartási idejük. Rengeteg a „lacikonyha”. A fokhagymás birkahússzag jó idegenvezető, így nem kell sokat keresgélni. Ne legyünk finnyásak, mert itt viszonylag olcsón, rendkívül ízletes ételeket kapunk.
A Plánkára (az Akropolisznak támaszkodó öreg vendéglő- és vásárnegyed) esténként menjünk. A számtalan hangulatos taverna, kocsma, étterem valamelyikébe érdemes megkóstolni a görög pálinkát (ouzo), vagy a gyantával tartósított és ízesített szokatlan ízű fehér bort (recina). Szinte minden helyen, ahol magtudták, hogy magyarok vagyunk, szélesen mosolyogva mondták: Puszkász Ferenc! (A Panathinaikosz labdarúgó-csapat eredményei révén, ahol edző, nagy a népszerűsége egész Görögországban.)

Pireusz, Athén kikötője külön élmény rengeteg hajójával. A ladiktól kezdve az amerikai repülőgépanyahajón keresztül a hatalmas óceánjáróig mindent látni. Innen indulnak ki a kis és nagy utasszállító hajók a kis és nagy szigetekre. Ahogy mondják, Görögország legvonzóbb idegenforgalmi attrakciója a szigetvilág. Mi idő és pénz hiányában csak Aigina szigetére jutottunk el, de az ott eltöltött egy nap felejthetetlen élményt adott. A kikötőből autóbusszal lehet feljutni a sziget másik oldalán, csodálatos helyen épített Aphaia templomhoz. A táj és a görög templom összetartozását sem leírni, sem lefényképezni nem lehet: látni kell!
Az attikai félsziget legdélibb pontja Szunion. Nem is annyira a híres naplemente, mint inkább a 70 km-es út csodálatos, ami elvezet bennünket Athénból a Poszeidon-templomhoz. A tenger itt olyan kék, amihez hasonlót csak a jugoszláviai Karlobágnál láttunk. Athén és környéke után következett egy olyan hegyitúra, amely minden várakozást felülmúlt. Daphnin (kolostorát, annak híres bizánci mozaikjait nem szabad kihagyni…), Thébában és Levadián keresztül Arachova felől, a sziklás hegyoldalba vágott, félelmetes úton érkeztünk a Parnasszosz alá Delphibe.
Érdekesség, hogy a mai Delphi egy kilométerrel odébb került, mint a régi: francia régészek kb. 100 éve, amikor elkezdték feltárni az ókori szentély romjait, többmilliós költséggel áttelepítették a jóshely maradványaira épült Kasztri falut. Az útról mindössze négy oszlop látszik Apollón helyoldalba vájt birodalmából, ugyanakkor gyalog egész délutánra van szükség, hogy végigrohanjunk a főbb helyeken.
Görögországi utunk során itt találtuk a legszebb fekvésű és legjobban felszerelt kempinget. Esténként a sátrunktól 20 éterre levő sziklára ülve csodáltuk a környéket. Alattunk a mélyben az ampisszai olajfaerdő zöldje hömpölygött, hogy találkozzon a távolban fel-felcsillanó tengerrel… Mögöttünk a különleges formájú, hatalmas sziklás hegyek, és mindenütt végtelen csend. Felejthetetlen szép esték voltak. Napközben hegyet-völgyet mászva ismerkedtünk Delphi szent körzetének maradványaival. Megcsodáltuk az „athéniek kincsesházát”, Apollón templomát, ahol Püthia, a mindenkori papnő jósolt, „látta a jövőt”; feljebb haladva kipróbáltuk a pompás fekvésű színház ezredéves márványüléseit. A hegyoldal tetején, a kis ösvényen felszuszogva, találjuk a stadiont, amely az ókori stadionok közül a legjobb állapotban maradt ránk. Innen már az egész völgyre rálátunk, és csak csodálni lehet a görögök sajátos tájérzékét… Bizony a három nap után fájó szívvel búcsúztunk el ettől a vidéktől.
A turistarendőrség biztatására Delphiból olyan hegyi úton indultunk el Lamia felé, amit a térképen még nem is jelöltek. Szerencsénk volt a hatalmas földmunkák és sziklarobbantások árán nyert új úttal, hiszen kb. 170 km-t spóroltunk meg – nehéz terepen!
Thesszalonikiben másfélnapos pihenő következett, hogy aztán elinduljunk hazafelé. Az időjárással Jugoszláviában már nem mindig volt szerencsénk. Állandóan a beszürkült eget kémlelve rohantunk az eső elől, vagy éppen a felázott utak miatt (de jó szolgálatot tett a lábvédő!) haladtunk lassabban Belgrád felé, ahol a modern városrész kempingjében vertünk utoljára sátrat – rekordidő alatt!

A magyar határnál nyertünk egy teljes órát, ugyanis elfelejtettük az óránkon visszaigazítani az egy órai eltolódást, így szép nyugodt tempóban, Szekszárdon ráérősen ebédelve berregtünk Budapest felé…
Aztán Adony előtt vagy három kilométerrel, egészséges nyolcvanas tempóban következett a bevezetőben már jelzett „szaltó mortále”! Majdnem 4500 megtett kilométerrel a hátunk mögött, 40 km-rel a cél előtt akkora defektet kaptunk, hogy még a külső gumi is felhasadt vagy 15 cm hosszan. (megtaláltam az okot is: éles fémdarab volt beágyazódva a betonlapok közötti szurokcsíkba.) Szerencsénkre nem volt forgalom, így „csak” a defektre kellett koncentrálnom… Sikerült is az egyre nagyobb kilengésekkel kacsázó motor sebességét az első fékkel ötvenre csökkentenem, majd amikor már nem tudtam a csomaggal is megterhelt motoron is uralkodni, sikerült úgy elfektetnem, illetve elrúgnom magunktól, hogy „mindhárman” az úton szánkáztunk vagy 15 métert, szépen rendben, sorjában…
A bukást horzsolásokkal és hippissé vált ruházattal, csomagokkal megúsztuk!
A motor külső gumiját (belső természetesen volt tartalékban) nem tudtuk úgy összefáslizni a rengeteg kölcsönkért szigetelőszalaggal, ragtapasszal sem, hogy egyedül, csomag nélkül haza tudjam vinni… (Ezúton mondunk köszönetet a CP-36-34, IM-24-10, CI-29-82, CS-44-23, BD-41-56 rendszámú gépkocsik vezetőinek, akik segítettek, mert sajnos hihetetlen, de kevés kocsi állt meg integetésünkre, pedig látták, hogy baj van!)
A motort egy nagyon kedves családhoz adtuk be „megőrzésre” az adonyi szivattyútelepen, és stoppal érkeztünk haza. Feleki László egy szellemes mondata jutott eszembe, amikor megpillantottuk Budapest fényeit: „Túlélni nehezebb, mint élni.” Így igaz!

Tettamanti Béla
A szerző rajzai