Makacs érveimet némán cáfoló igazságokkal vitatkozom. Tegyük fel, vezetés közben – kiadós ebéd után – csupán egy pohárka bort vagy sört iszom… jó, ez a szabálysértés. Tudom. De ura vagyok az akaratomnak. Csak egy pohárral, s ott határt szabok: többet már nem iszom. Vajon nem túlozzuk-e el a rendelkezéseket? Tényleg olyan nagy bűn lenne ez? És különben is immár 20 éve vezetek. Úgy érzem, biztos kézzel, van gyakorlatom, rutinom. Most pedig egy tudományos folyóiratban megint ezt olvasom: a szervezet óránként mintegy 7 gramm alkoholt éget el. Így egy pohár sör vagy bor alkoholtartalma általában másfél óra alatt távozik el. Mindaddig kimutatható tehát, s ha vezetés közben éppen így esik, a szabálysértőt már csupán ezért is nagyon szigorúan felelősségre vonják. A tilalom tehát bármilyen kicsiny mennyiségű szeszesital elfogyasztására vonatkozik. Függetlenül attól, hogy az az egy pohár sör vagy fröccs gyakorol-e, vagy egyáltalán gyakorolhat-e a gépjárművezetőre valamiféle hatást. Ezt a megállapítást nem cáfolom, csak felvetem. Ugyanebben a tanulmányban mindjárt választ is kapok. Az alkohol hatása egyénenként és a fogyasztás körülménye szerint is: különböző. Legkisebb mennyisége is csökkentheti adott esetben az erkölcsi ellenállóképességet. Az első poharat már könnyen követheti a többi, és hogy kinek mi „árt meg” – szubjektív dolog. Kísérletileg bizonyították, hogy igen csekély mennyiségű és a fogyasztó hatásában egyáltalán nem érzékelt alkohol ténylegesen és számértékekben is mérhető módon befolyásolta, gátolta a gépjárművezetők gyors és pontos reagálását: késleltette a veszélyhatások felismerését, kivédésének megszokott gyakorlatát.
Mindez lehet. Általánosságban tényleg így van. De ÉN a szabályt erősítő kivétel vagyok…

*

Levegőcsárda. Furcsa név. Bizarr gondolat volt a majdnem semmit jelentő szóval egy ilyen mozgalmas „középületet” megtisztelni. Az 51-es út mentén nem is esik olyan nagyon messze a fővárostól. Rideg, barátságtalan épület. És bizony, belül sem sokkal több bizalmat ébreszt. Sokan látogatják. Küszöbébe a helybeli törzsvendégeken kívül az előtte húzódó út autós-motoros zarándokai is gyakran koptatnak barázdát.
Mesélték, hogy a söntésbe nemrég két új vendég érkezett. Az egyik bőrkabátban, a másik overallt viselt. Az utóbbi kezében bukósisak. Mindkettőjük homlokán porvédő szemüveg… A zsúfolt, zajos kis helyiségben könyökükkel várnak utat a legközelebbi üres asztalhoz. Már előttük a dúsan habzó sárga folyadékkal telt palack. Ülnek egymással szemben, egy-két szót váltva csak. De később, ismerősök és alkalmi vendégek gyűrűjében a két motoros asztalán lassanként gyűlnek a poharak.
Egyszerre megszólal a bőrkabátos:
– Tulajdonképpen mi is csak egy pohárra jöttünk be.
Csend. Társa egy ideig a pohárba mered, majd helyzetet ment:
– Mit csináljak, pajtás, ha olyan jól esik? Úgy érzem, minden cseppje vérré válik bennem…
Az ivó túlsó sarkában valaki kissé rekedtes hangon, vidám nótába kezd. Többen csatlakoznak. A dal üteme csakhamar megbomlik és elvegyül az elhasznált, füstös levegőben kavargó egyéb hangzavarral.
Újból megszólal a bőrkabát tulajdonosa:
– A Csepel Autógyárból jövet meglehetősen sok rendjárőrrel találkoztunk.
– Félreeső hely ez. Itt nem kell lebukástól tartani – nyugtatja meg magát is az overallos, majd hozzáteszi: – Úgy látom, inadba szállt a mersz.
– Hát… nem szívesen húznám ki most a gyufát. Az hiszem, sokba kerülne mindkettőnknek egy ilyen találkozás. Odahaza most minden fillérre különösen nagy szükség van.
Elhallgatnak. Sokáig ülnek saját gondolataikkal küzdve. Végre közös elhatározással buzdítják egymást:
– Menjünk!
Kissé elnehezült léptekkel törnek maguknak helyet a kijárathoz. Néhány perc múlva már két fényszóró hosszú sugárkévéje világítja meg a száguldó motorosok előtt az utat: hazafelé…

*

Szép őszi este. A Pest megyei Közlekedésrendészet autós járőrei ellenőrző körútjukról az 51-es úton tartanak hazafelé. A „Megálló” csárdához érve különös dologra lesznek figyelmesek. Vagy négy-öt motorkerékpár is támasztja a fénytől védettebb oldalon a patinásra kopott téglafalat. Az autó tüstént a bejárat elé kanyarodik. Bekapcsolják a mikrofont. S a következő pillanatban egyszerre négy hangszóró is küldi a kínos üzenetet: a motorosokat hívták ellenőrzésre a járművükhöz.
A csárdában hirtelen döbbent csend váltja fel az előbb még utcát is harsányan betöltő zsivajt. A lassan feltáruló ajtóban meglepett emberek jelennek meg.
– Csak egy pohárral ittam! – hangzik mindenfelől. Majd a legkülönbözőbb történetekkel fűszerezve igyekeznek menteni a kínos helyzetet. Azon nyomban a védők is felszólalnak. Az egyik motoros újabb érvet ragad:
– Szándékosan jöttem ide. De ma este tovább már úgysem megyek.
A mentőötlet másoknak is kapóra jön. Még olyanok is buzgón bólogatnak, akiket 40-50 kilométerre eső otthonukban a családjuk akkor már szorongva várt haza.
A csárda belső udvarán, a farakás mögött egy újabb motor. Ponyvával gondosan letakarva, rejtve. Hosszas unszolásra végre a tulajdonos megjelenik: kezében félig kiürült pohárral – idős gazda.
– Elromlott kérem. Még a délután. Azóta itt vagyok. Üzentem haza. A kocsit várom most, ami értem jön…
Bátyám! Hát hol a hiba? – kérdi a rendőr. – Megjavítjuk szívesen, itt, mindjárt a helyszínen.
A válasz: hallgatás. És a „rossz” motor (hűtőbordája az előző úttól még meleg!) első rugásra indít. Erre a gazda, no meg a fogadatlan prókátorként védelmére tüstént felsorakozó többi ivótárs is zavarba jön.
Az öreg motorja – és a többi is – erre az estére, kényszerű-kelletlen, bizony mind ottmarad. S ki tudja –, ha éppen nem így esik – közülök mindenkinek hazáig tartott volna-e akkor ez az útja?
A járőrkocsi indít, rákanyarodik a főváros felé vezető koromfekete útra. Alig tesz néhány száz métert – a rádiótelefonon parancs érkezik. Majosházán súlyos közlekedési baleset történt. Tüstént oda kell hajtani. Helyszínelni…

*

S olvasom később a rendőri jelentésben:
K.J. majosházi lakos este, nagy sebességgel egy kivilágított (!) lovaskocsinak ütközött. Meghalt. Egészséges szervezetű fiatal férfi volt. Életét semmiféle időben alkalmazott orvosi segítséggel nem tudták volna már megmenteni. A vérvizsgálat szerint az áldozat közepesen alkoholos befolyás alatt állott.
Ő volt a „Levegőcsárdá”-ban italozó bőrkabátos. Csak egy pohárra tért be. És ezt követte a többi pohár. Vidám hangulat volt, jól esett. És nem akart ünneprontó lenni.
Mindez kitalált mese? Nem. Ez a történet is – a hasonló sok többi mellett – mindvégig igaz.
Bűnösök – és bűnpártolók. Mert a bűnösök mellett vétkes az is, akinek nem jut eszébe, hogy az ilyen, magukról megfeledkezett embereket időben megfékezze.
De figyelmeztessék őket ezek a sorok is.

*

Talán ÉN sem a szabályt erősítő kivétel vagyok?…

Almássy Tibor