Gyakran elhangzik az autókról folytatott beszélgetésekben a „szép” jelző: szép autód van, vagy: nézd, milyen csúnya az a kocsi stb. De vajon milyen ismérvek alapján tartunk egy gépjárművet esztétikusnak vagy kevésbé annak? Ha vonalvezetése kellően határozott? Vagy éppenséggel a gömbölyűségek dominálnak? Ha feltűnő a lakkozása? Vagy elegánsan áramvonalas? Esetleg csupán arról lenne szó, hogy az esztétikai minősítés a kocsihoz kapcsolódó személyes megítélésből táplálkozik?
Annyi bizonyos, hogy a szépségideál mindig is a különböző korszakokra jellemző ízléstől függött. Kétségtelen, hogy a mindennapok világában – szemben a művészetekkel – az esztétikai megjelenés és a rendeltetés szorosan összekapcsolódik. A magas műszaki színvonalat képviselő, jól működő szerkezetek általában ritkán csúnyák: erre ma már a formatervezők külön is ügyelnek. Ám a legtöbb autóvezető – helyesen – főként az üzembiztonságra, a kényelemre, az előnyös műszaki adottságokra helyezi a hangsúlyt, s csak másodsorban törődik a külsőségekkel. Érdekes azt is megfigyelni, hogy talán a „begyűrűző” nosztalgiahullám hatására kezdjük újból felfedezni a régebbi típusok szépségeit, és a régi idők járműtalálkozója sokak számára nemcsak a muzeális értékű kocsik ügyességi versenyét, műszaki, ipartörténeti érdekességét jelenti, hanem szemet gyönyörködtető látványt is. Ily módon a szépség nagyobb „szóródást” mutat, mint korábban. Nem feltétlenül az a legmodernebb, ami a legszebb: nagyobb teret kap az egyéni megítélés, a tetszés, s nemegyszer találkozhatunk szélsőségekkel is. (Az egyéni ízlés olykor kifejezetten ízléstelenségbe csap át, ami az autó típusához nem illő lakkozásban, rikító külső és belső díszítőelemekben nyilvánulhat meg.)
Köztudott, hogy sokan úgyszólván családtagként kezelik járművüket, becézik, beszélnek hozzá, s e tekintetben nem mindegy: milyen partnerral találja szemben magát az autós. Ha a kocsinak ugyanis előnyös „jellembeli” tulajdonságai vannak, biztonságot sugároz, nem áraszt unalmat, akkor apróbb szépséghibák sem esnek túl nagy súllyal latba. Ellenkezőleg. Szakértők szerint manapság mind a nők, mind a férfiak kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a szépségnek. Legalábbis – ami az autó vonalait illeti. Nem baj, ha a hátulja kissé szélesebb, de a súlypont ne legyen túl magasan; nem baj, ha a kocsi ad magára, azaz jó színben van, de a kozmetikumokkal bánjon azért csínján a gazdája.
Egy közvélemény-kutatás szerint a kupé-kocsikat általában szebbnek tartják, mint a limuzinokat. A kupé tervezői kezdettől fogva ügyeltek arra, hogy vonalvezetésük elegáns legyen, az autó sportos, nemesen nagystílű benyomást keltsen. Egyesek szerint a kupé életerőt, dinamizmust sugároz, sőt rangot kölcsönöz használójának. Lehetséges, hogy az előkelőség és a szépség az autónál édestestvérek?
A századelőn még teljesen lényegtelennek tartották az áramvonalasságot, ám az eleganciát aligha lehet elvitatni pl. az 1901-ben készült Georges Richard-féle kupétól (1. kép). Az 1912-ből származó Panhard-Levassor városi kupénál a kor divatjára figyelhetünk fel: a sofőr – ellentétben gazdájával – nyitott térben ül (2. kép). A második világháború után lendült fel a kereslet e kocsik iránt. Ekkor a bogárhátút tekintették kiindulási alapnak, példa rá a Karmann-Ghia-féle típus (3. kép). Napjaink kupéi kevésbé barokkosak, a tervezők inkább a praktikusságot, a légellenállás törvényeit tartják szem előtt. (4. kép: egy 1982-es évjáratú Scirocco.)
Az automobilok konstruktőrei persze nem tetszés szerint alakíthatják a négykerekű formáját, hiszen ezerféle apróságra kell tekintettel lenniük, a műszaki követelményekre, kényelmi, piaci szempontokra, s nem utolsósorban a futószalagra, a gyártástechnológiára. Ha a sok tényező közül csak egy is a háttérbe szorul, odaveszhet az autó egész formatervezése, s ezzel a „szépsége” is.
Toronyi Attila
