Ahogyan Röntgen más célú kísérletei közben egészen véletlenül fedezte fel az X-sugarakat, elméleti okoskodás, írás közben is előfordulhat, hogy a logikai sor végén az író más kérdésre kap feleletet, mint amit feltett. Ezt a folyamatot tárom a következőkben Önök elé.
– Jó lenne, ha írnál valami tanulmányfélét jövendő és kezdő autósok számára. Gondolj arra öregem, és éld bele magad – mondotta a szerkesztő –, hogy egyáltalán nem értesz az autóhoz, teljesen laikus vagy. Próbáld magad átállítani; jó lenne, ha ezeket a szempontokat is mérlegelve írnál egy újabb típusról ismertetést. No és még egyet: kritikus legyen az írás, de ne azt vizsgáld, hogy nekünk, vájtfülűeknek, illetve -fenekűeknek – mert azon érezni az autót – mi tetszik, hanem hogy az utca emberének, illetve autósának mi a véleménye.

Ilyenképpen átállítva magamat, írom, e sorokat, próbaképpen egy k ö l t ö t t típusról, ha valaki mégis ráismerne valamelyik gyártmányra, az merő véletlen.
Nos, tehát. A V. N. C. grand super de luxe, a híres gyár legutolsó típusa a garázsban áll, én a kezelési utasítást tanulmányozom. Az autóval már egészen jól megvolnék, csak ne volna az a sok gomb és mütyürke, amelyek számomra ismeretlenek. Igaz, eleinte az is furcsa volt, amikor a V. N. C. de luxe-ról átültem a superra. Mint a többi átlagautós, én is hű vagyok a márkához. Nem szívesen tanulom az új gyártmánnyal járó tudnivalókat. Így is arra gondolok minden autócsere után, hogy jobb lett volna megmaradni az előzőnél. A de luxe is ment 120-at, olcsó és megbízható volt. De haladni kell a korral. A super de luxe már 125-öt ment, és három másodperccel előbb érte el a 80-at. Szerelvényfalán már négyzetes műszerek mutatták a legfontosabb dolgokat, s néhány gombbal szaporodtak a húzni-nyomni valók. Elgondolkodtam a fejlődésen, amely a Grand super de luxe-ig vezetett: hogy mennyivel drágult a kocsi és az üzemköltség. Nem tudom, miért kell nekem most már extrabenzinnel járnom a 150 km/óra eléréséért, amikor a forgalmi viszonyok és sok helyen a közlekedési szabályok a 100 kilométert is ritkán engedik meg. Azt sem értem, hogy a kerek, később a fekvő, majd álló téglalap alakú műszerektől miért érkeztünk el ismét a kör alakúhoz. Hogy miért jobb, ha több a gomb, és miért jobb, ha forgatom, mint ha húzom őket!
Azt sem tudom, miért jobb bottal váltani, mikor eddig azt bizonygatták, hogy a kormányváltó az igazi, mert jobban kézügybe esik, és ami a lényeg, végre megtanultam kapcsolni vele. Nézem a képet, és olvasom a leírást, és csodálkozom. Ezen a típuson ismét négy lámpa van és több díszléc.
Valami fölrémlett bennem. Amikor a V. N. C. popularnál csökkent a lámpa és a díszléc, olyasmit írtak a bizonyítványmagyarázók, hogy kevesebb az oxidációnak kitett szerkezeti rész; most viszont azt, hogy ezek a nemes vonalakat hoznak ki. Azt is írták, hogy e fontos módosítások, beleértve a 300 cm3-rel nagyobb motort is, csupán tíz-egynéhány ezer forint felárat jelentenek.
Az már egészen természetes, írja egy újság, hogy az igazi autós szívesen vállalja az ezzel járó egy-két liter plusz fogyasztást és a háromezer forintra emelkedett közúti adót. Na persze, az igazi autós…

Eszembe villant, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a V. N. C. Piccolót 400 cm3-rel kisebb motorral kezdték gyártani, azt nevezték fejlődésnek. – A kisebb motor – írták – teljesen elegendő a gyors és megbízható közlekedéshez… A szerkezeti részek és a konstrukció ismertetése az előzőek alapján, mint ezt Önök is érzékelik, kissé zavarba hozza a nem autós autóst. De bizonyára nekik – mármint a gyárnak és az autós autósnak – van igazuk. Végeredményben nem a sok százezer egyszerű autósnak csinálják a konstrukciót, hanem a vájtfülűeknek, s főleg azoknak, akik a tesztet csinálják és írnak a korszerű autóról, esetleg az év autójáról. Bizonyára ezért adnak az ilyen személyiségeknek hosszabb használatra egy-egy példányt az új típusokból, benzinjegyekkel és szervizlapokkal, esetleg propaganda- és egyéb célra igénybe vehető fotómodellekkel ellátva, hogy elősegítsék a befolyásmentes objektív vélemény kialakítását.
A kezelési utasítás laikus autósszemmel olvasva is furcsa érzéseket keltett bennem. Néhány idézet csupán, ahogyan visszaemlékszem.
– Ha nem cserélem időben itt és ott ezt és ezt a szűrőt, tönkremegy a motor.
– Ha nem cserélem itt és ott ezt és ezt az olajat, besül ez és besül az.
– Ha nem cserélem a gyertyát…
– Ha nem ellenőrzöm a hézagot…
– Ha nem nézem, hogy csepeg-e…
– Ha olajos ez és az…
– a refrén mindig ugyanaz – tönkremegy ez, tönkremegy az…

Útközben állandóan gyötör a lelkiismeret, hogy nem felejtettem-e el valami előírt dolgot megcsinálni, és töröm a fejem: hol lehet az a bizgenytű, amelyet már régebben ki kellett volna cserélnem. Eszembe jut első autóm, amikor még nem adtak hozzá kezelési utasítást, nem voltak műszerek, jelzők és visszajelzők, de nyugodtan autóztam vele.
Mi hát a megoldás?
„Vissza a természethez” mondotta Rousseau, pedig akkor még nem is volt autó. Ez ma már túlzás – mondom én –, de akkor vissza a régi autókhoz. Így jutottam el a címhez és értettem meg, miért adnak a veterán autókért fantasztikus összegeket.

Surányi Endre