Három évvel ezelőtt kalandos vállalkozásba fogtunk. A kéthengeres Trabant egyik munkaterületét üzemképtelenné tettük. Ez önmagában ugyan még nem számít kalandos vállalkozásnak, hiszen megteszik ezt a Trabantok és más kocsik is mindenféle szándékos beavatkozás mellőzésével.
Ha elromlik az autó, majd megjavítják a hozzáértők, erre találták ki a szervizeket – ez az okoskodás volt a mi kiinduló tételünk is. Illetve valami gyanú csak bújkálhatott bennünk, ha látni akartuk az elv gyakorlati érvényesülését. Ugye kirajzolódik már a vállalkozás kalandossága?
Igen, így volt. A hibával sorra jártuk az autójavítókat. Naszreddin Hodzsa álruhában, mi pedig álhibába öltözve jártuk az igazhitűek birodalmát; igazán hittük: ahogy el lehet rontani, ugyanúgy meg is lehet javítani az autót.

Nem dobnak ki mindenhonnan
Így foglaltuk össze a három év előtti szervizjárás tapasztalatait. Olvasóinktól nem várjuk el feltétlenül, hogy az 1980-as nyári Magazin cikkeit szó szerint mondják fel, ezért idézzük fel akkor benyomásainkat. Magánjavítóknál, szövetkezeti és AFIT-műhelyekben jártunk vagy próbáltunk járni. Ennyiből állt a kínálat, kisvállalat, leányvállalat akkor még nem volt.
Most éppen arra voltunk kíváncsiak, hogy az új szervezeti formák kialakításával, az AFIT megszűnésével lényegében is változott-e valami.
„Bajunk igazán csak azokkal a javítókkal támadt, ahonnan kidobtak bennünket, Trabantostul. A kiszemelt tíz javítóból csak háromba mehettünk be. További kettő nem Trabant-szerviz, a maradék öt mentségére nem tudunk mit felhozni. Mert az előjegyzések, a tervszerű ütemezés, a szerelőhiány és az autóbőség sem lehet magyarázat arra, hogy a váratlanul elromlott autót és bajba jutott, segítségre váró gazdáját elküldjék” – állapítottuk meg akkor írásunkban.
Az idei utóellenőrzésre ugyanazt a hibát varázsoltuk a motorba, amivel három éve – kis kivétellel – végül magunknak kellett megbirkózni. Egy jól irányzott csapással megszüntettük az egyik gyertya körmei között tátongó rést és ezzel a szikraképződés lehetőségét is. A gyertya elvesztette gyújtó jelzőjét, fölös súlyként utazott a hengerfejbe csavarva.

Utóvizsga
Meg-megránduló autóval gurulunk első állomásunkra, a budapesti Kereszturi úti szervizhez. Két kiégett Škoda és egy tetőtlenné gyűrt Wartburg jelzi a műhelyhez vezető irányt.
A munkafelvevőnél csak egy férfi, hamar végeznek.
– Kocsiért jött? – kérdezi a házigazda.
– Ellenkezőleg, hoztam kocsit.
– Nem vállaljuk, ha nincs előjegyezve – hangzik a régóta ismerős mondat. De mi is tudjuk, érdemes próbálkozni.
– Nem tudunk továbbmenni, útközben elromlott az autó.
– Milyen kocsi?
– Trabant.
A párbeszéd ezzel véget ér. A férfi felkel az asztaltól. Mi ez? Megsértettük a Trabant szóval? Dehogy is. Határozott léptekkel egy szerelőhöz igyekszik. Szól neki, és a szerelő nekünk szól, elkéri a kulcsot. Odaadom, és elmondom a szakszöveget az elhagyott erejű motorról. Az igazi okról egy szót sem. A szerelő a kocsiba ül, rövid próbakörre indul. Az autó jó, vagyis rossz, irány a műhely.
Kilenc perce érkeztünk, és már elhárulóban a hiba. Eddig szép. Node, mikorra lesz vége? Kis sétára indulunk, amit a bőrig áztató eső egyórás programmá módosít.
A Trabant az udvaron szárítkozik. A műhelyben szerelőnk már egy másik kocsit szed ízekre, a miénkkel végzett.
– Rossz volt az egyik gyertya – közli a diagnózist –, ki kellett cserélni. Becsavartam egy másikat, az sem új, de jó.
– Ennyi volt az egész?
– Ennyi. Azért a gyújtást ellenőriztem. Rendben van.
– Mivel tartozunk?
– Ezért? Hát, semmivel. Van is itt még egy csomó gyertya – mutat a használt-gyújtóeszköz-kupacra –, vegyenek belőle, még jól jöhet.
Ősi autós reflexszel még a szolgáltatás árát tudakoljuk, végül is megállapodunk félszáz forintnyi honoráriumban.
Az első próbálkozás minden várakozást felülmúlóan sikerült. Most kéne abbahagyni, ennél jobb már aligha lehet. Az alkalom csábító, de a csomagtartóban ott az előkészített gyertya, visszakívánkozik a motorba.

Felnyíló sorompók
Gödöllő felé tartunk. Betérnénk minden útba eső szervizbe, de egyet sem lelünk. Nincs javító, vagy nincs szerencsénk? Vagy csak a tájékoztatás hiányzik? A Kereszturi úti nagy szervihez mutató tábla is olyan szerencsétlen, hogy tájékoztatása alapján könnyebb eltévedni, mint odatalálni. Több franciakulcsos tábla nincs az úton. Végre Kerepestarcsán egy ház homlokzatán „Autószerelő” feliratot pillantunk meg. Gyertya ki, gyertya be, a házhoz gurulunk.
A környék kihalt. A kapu közelébe érve már jól látszik a munkaidőre utaló felirat is, nyitva 16-20-ig. Másodállásban, a munkahelyen eltöltött idő után nyit csak ki a műhely – ez is az új idők jele. A mi időnk viszont véges, még csak dél van, utazunk tovább.
A gödöllői egykori AFIT-szerviz környéke is csendes. Az udvaron ugyan áll néhány kocsi, de a szerviz előtti parkolóban sok a szabad hely. A bejárat elmaradhatatlan láncos-sorompós akadálya itt is könnyedén megnyílik, és már ez is újdonság. Régebben a kapuban foglalatoskodó volt az első szűrő. Kezében nagy füzetet tartott, abban a bebocsátható kocsik rendszáma. A portás fejében pedig az átengedésre méltók fizimiskája, azoké, akik tudták a bejutás módját. A többiek, bejelentés nélkül érkező ismeretlen vendégek úgy jártak, mint úri háznál a kéretlen látogató: az előszobánál nem juthattak beljebb.
Ez már a második hely, ahol könnyűszerrel előszobázhatunk. Sőt, a házigazda is fogad, máris a munkafelvevővel tárgyalhatunk.
– Szívesen megjavítjuk a kocsit – válaszol a panaszra –, de nem most. Nincs szabad ember, és egy óra múlva itt az új műszak. Jöjjenek vissza egy óra múlva. Addig üljenek be egy presszóba vagy ebédeljenek meg. Tudják, hol lehet jót enni? Nem is olyan drága…
Egy óra elteltével ismét javításra várók vagyunk a Gödöllői Autójavító Kisvállalat udvarán. A délutános műszak szerelői a munkafelvevő kalickája körül sorakoznak, a beérkező kocsikkal egy-egy elvonul közülük.
A mi autónkra jutó fiatalember igazán készséges. A kocsit bevezeti a csinosan tartott műhelybe, utasait az ügyfélváróba invitálja. Következhet az ebéd utáni kávé.

Számlára várva
Az üvegablakon túl, a műhelyben ketten is szorgoskodnak a Trabant körül. Még ki sem folyik a kávé, amikor előttünk terem a fiatalember.
– Csak azért szólok, mert fémpipái vannak. Ezeket ki szoktuk cserélni. Arra valók, hogy csökkentésék a rádiót zavaró zörejeket, de sajnos könnyen elvezetik a szikrát.
Gödöllőn nem lehet nyugodtan kávézni. Vagy csak rosszul időzítettük azt a kávét, ráért volna számla-vásárkor. Még kortyolgatjuk, amikor a szerelő ismét megjelenik. Kezében a bűnöst szorongatja.
– Ettől a gyertyától nem ment az egyik henger. Összeérnek a körmök, nem ad szikrát. Ha van tartalék gyertyája, becsavarom, ha nincs, adok a szervizéből.
Összeszedelődzködünk, a kocsihoz megyünk. Körülöttünk a műhely csendes, még üres állás is akad. A fiatalember éppen a gyújtást szabályozza, nagy figyelemmel. A megszakítónál túl sok az olaj; aprólékosan letörölgeti.
Még fél óra sem telt el másodszori érkezésünk óta, és kész az autó.
– Foglaljanak helyet, majd szólnak a pénztárnál.
Leülünk, várunk. Az ügyfél-pihentető székei üresek, magunk vagyunk, és a pult mögött két ráérős hölgy. Írogatnak valamit, beszélgetnek, egyikük kávét visz a büféből valahová. Várunk. Szerelőnk a műhelyből kinéz, csodálkozva pillantja meg régi ügyfeleit. Kijön, és diszkréten gyorsabb munkára buzdítja a pult mögöttieket. Már fél órája várunk, ennyi idő elég volt a javításra. Aztán újabb negyedóra telik el teljes tétlenségben. Az autójavítás legidegtépőbb időszaka: a papírok parancsolnak várakozást.
Végül is, háromnegyed óra elteltével a kasszához jutunk. Az AFIT-fejléces számla 146 forint, ebből a két fő tétel a gyertyák ára 49,20 és a munkadíj 88 forint.
Első érkezésünk óta két és egynegyed óra telt el, ebből egyet a bejutásra, háromnegyedet a kijutás formaságaira várva töltöttünk el. A fennmaradó szűk félórával viszont teljesen elégedettek lehetünk, szerencse, hogy éppen erre az időre jutott a javítás.

Irány a Balaton
Nyár van. Igaz, nem rekkenő, szél fúj, eső is esett, de csak nyár van. Rengeteg az autó, a rosszra fordult időben lépésben halad a kocsisor. Mintha mindenki a Balatonra tartana, hogy körbeautózza a vizet. És mi a helyzet a tó körüli autójavítóknál, mi várhat egy csúcsforgalmi ügyfél?
Balatonalmádi, szövetkezeti javító. A szerény épület kis szobácskájának íróasztalán kenyér, kolbász, paradicsom. Mögöttük a munkafelvevő. Kezében bicska, a bicska és a hüvelykujj között egy falat kenyér a magasba lendül.
– Tessék várni, nekem is jár a reggeli. Már negyed tíz, és csak most jutok hozzá. De elmondhatják közben, mi a baj.
Elmondjuk.
– Várni kell, míg lesz szabad szerelő.
– Mennyit kell várni?
– Azt az autószerelésben nem lehet tudni. Lehet, hogy öt perc, lehet, hogy másfél óra. Mert ha beleszakad egy csavar… nem szívesen mondok időt.
Az óra tanúsága szerint ez a tízperces szerviz. Tízpercenként történik valami. Tíz perc elteltével kitölti a munkalapot;
– Neve?
– Földvári.
– Balatonföldvári? – kedélyeskedik komoly arccal.
– Nem.
– Akkor Dunaföldvári? – és már írja is a kapra a lakcímet: Dunaföldvár.
Újabb tíz perc.
– Szólok egy szerelőnek, ha ráér… – áll fel az asztaltól. Ismét tíz perc telik el, és megjelenik egy szerelő, de nem minket keres. A piszkos ablak mögött a műhelyt látni, autók, motorok sorakoznak benn, az egyetlen mozgás az ég felé tör, fecskék röppennek a tető alá. Előttünk egy motorkerékpár, ülését vastag madárpiszok fedi. Az első félóra eltelt, amikor jön a szerelő a kulcsokért. Mégsem másfél óra, úgy látszik, nem szakadt bele a csavar.

„Attól, hogy megnézik…”
Félórás sétánk után azt látjuk, hogy hárman is állnak a Trabant motorháza körül. Valóságos konzílium, egyelőre egyik szerelő sem érti a dolgot. Mindenesetre a pipákat már leszerelték, a gyújtással bíbelődnek, a motor zúg, üvölt, az autó füstöl, a gyertyák még mindig a motorban.
Egyszerű hibát találtunk ki, olyat, ami semmi gondot nem jelenthet a hozzáértőnek. Itt azonban egyelőre rejtélyesnek találtatik. A két konzultáns elszivárog, szerelőnk most tér csak a gyertyákhoz. Ismét tíz perc, és a kocsi kész. Igaz, a gyújtással furcsamód hamar végez, pedig korábban alaposan elállítgatták.
Az irodában állunk. Motorosok jönnek kis segédmotorokkal, egyikük-másikuk dolgavégezetlenül távozik. Csakúgy, mint az a német házaspár, amelynek a másnak reggelt ajánlja fel a főnök, és az a magyar házaspár, amelyik azt kéri, hogy nézze meg valaki, miért akad el a benzin.
– Attól, hogy megnézik, még nem javul meg az autó – állapítja meg az íróasztal túloldala, és a sok munkára való hivatkozással elküldi az autósokat.
Számlánk fillérre és díjtételre azonos a gödöllőivel, a gyújtásállítás és -ellenőrzés 88 forint. Igaz, az ellenőrzés ránk marad. Füredig tapasztaljuk hevenyészettségét.
Balatonfüreden, az országút bal oldalán egy maszek autójavító elé kanyarodunk. És ezzel már meg is javítottuk az 1980-as eredményt. Akkor tízből három, most máris négyből négy a találatok száma. Persze szerencsénk van, nekünk Almádiban sikerült, ami másoknak nem.
Egy óra elteltével térünk vissza, és addigra a kocsi meg is javult. A számlát kérésünkre kiállítják.
– Hogy mi került 200 forintba? A kisipari árjegyzék alapján ennyi a gyújtásállítás, a megszakító beállítása, a gyertyacsere ára. A két gyertyáért 40 forintot számoltam fel, ez is a 200 forintban van.
– A pipák sem a régiek.
– Sok baj van a fémpipákkal, levettem róluk a fémet.
Alig néhány száz métert teszünk meg – most már helyreállított gyújtással –, hogy a próbaút végére jussunk. Füred arácsi részén az egykori AFIT-szerviz, mai leányvállalat udvarára kanyarodunk be. A parkoló üres, ember is nehezen kerül elő. Végül megjelenik egy barna köpenyes, hogy meghallgassa mondókánkat.
– Sajnálom, nem tudjuk megjavítani, kevés az ember, sok a kocsi. Van még szerviz Füreden.
Rövid könyörgés után megenyhül, mehetünk a műhelybe. Tíz perc sem telik el, és próbakörre hív a mester. Az autó valósággal repül.
– Az egyik gyertyával volt a baj – mondja a barna köpenyes, amikor a szerviz udvarán kilép a kocsiból. Kezet nyújt – Viszontlátásra.
– Mivel tartozom?
– Semmivel. Az egész semmiség.

Olcsó játék
Lássuk az 1980-as és az idei műhibás körutunk pénzügyi mérlegét. Három éve az egyik szervizben egy új alaplapot is eladtak, 247 forintot fizettünk. A másikban ötórás várakozás után is gyorsszolgálati felárral számoltak 106 forintos munkadíjat, és a két gyertyára 80 forintot állapítottak meg. A harmadik helyen 50 forintot fizettünk ki. Összesen 485 forint, egy forinttal több az idei végösszegnél. Az egy javítási helyre jutó átlag 162 forintról 97 forintra csökkent.
Az eltelt három év alatt drágább lett a javíttatás, emelkedett a munkadíjak óratétele, és drágultak az anyagok is. Akkor honnan az árcsökkenés?
Egyrészt próbánk esetlegességéből, másrészt abból az örvendetes tényből, hogy idén sehol nem próbáltak meg a kis hibából nagyot csinálva, mélyen a zsebünkbe nyúlni. Sőt, az átlagot szépítő nagylelkűséggel is találkoztunk. És bár tudjuk, hogy az autójavító üzemek – bármilyen szervezeti formában is működnek – jótékonyságból nem élnek meg, mégis jó befektetésnek tartjuk az apróbb hibák szívesség-elhárítósát. Az így keltett bizalom hasznos beruházás.
Erre a vevőszerzésre annál is nagyobb szüksége van és lesz a szervizeknek, mert – utunkon is tapasztalhattuk – erősen megcsappant a javításra adott autók száma. Bár a szervizekben olykor még ma is működik a kidobó-reflex, érdekeltségük mégis azt sürgeti, hogy lássák: ma már jobban megfontoljuk, mint három éve, hogy mire adjuk ki a pénzünket. Ez a takarékosság ugyan nem feltétlenül örvendetes gazdasági események következménye, de ahhoz jókor jött, hogy végre enyhüljön a javítóiparra nehezedő nyomás.
Az 1980-as körutunk arról győzött meg, hogy az akkori javítási módszerekkel nem juthatunk előbbre. Az autósok igénye és a javítók kínálata közötti szakadék – az összeütött gyertya hézagával ellentétben – egyre nőtt. A szomorú valóságra meséből vett idézet szolgált mottóul.
A Micimackó bánatos hőse, Füles monológja szólt a vízből. A patakba pottyant csacsi ekképp buzdította bizonyos halaszthatatlan életmentési cselekvésre a tétlenül szemlélődő Nyuszit: „Még hogy én arra várjak, hogy valaki kihúzzon a vízből? Az már igen. Hagyjátok a Nyuszit… adjatok neki időt… időt… időt… tudni fogja a kötelességét.”
És mi történt azóta? Füles talán még mindig forgolódik a víz tetején, de szerviz-Nyuszin segített az idő. Sejti a kötelességét. Mintha már be is iratkozott volna az első úszóleckére.

Földvári András
Surányi Péter felvételei