A dolog úgy kezdődött, mint egy mese: három dalia elhatározta, hogy elindul szerencsét próbálni… A szigorú valóság azonban már itt közbeszól, hiszen a szereplők egyike se mondhatja termetét túlzottan daliásnak: az viszont igaz, hogy otthon mindegyikük a legkisebb testvér – ha lenne testvére. Így hát, jobb ha azt írom: három mindenre elszánt magyar fiú lépte át a magyar-osztrák határt éjjel kettő felé, azzal a feltett szándékkal, hogy megismerjék, miként javítanak autót a külhonban – no meg, mivel; vagyis az úti cél Salzburg, az „Auto-zum” kiállítás. Terveikben az is szerepelt, hogy lerohanják a müncheni autós piacot is. Mind a hárman szakemberek.

Az expedíciót szállító Škoda parancsnoka – nevezzük az egyszerűség kedvéért Istvánnak – az autószerelés éremdús mestere. A csapat másik tagja – János – már jó évtizede szerszámokkal dolgozik és nem is hobbiszinten tud autót javítani. S hogy krónikás tisztemnek én is mindjárt megfeleljek: történt mindez az Úr 1989 évében az áremelésekről nevezetes hónapban, azaz januárban. Megfelelő mennyiségű hideg élelmet vittünk magunkkal, kannában kávét és benzint. Ez utóbbiból volt a nagyobb mennyiség. A ködös éjszakán beszélgetéssel ütöttük agyon az időt. István furcsállotta, hogy mit lehet kiállítani autójavító szerszámokból 28 000 m2-en. Ő ugyanis – véleménye szerint – egy jól felszerelt műhely birtokosa: nemcsak a láda, de a kiszuperált konyhaszekrény is tele van nála mindenféle szerszámmal. E konyhaszekrény egyébként masszív darabja műhelyének, egyben a tartalék alkatrészeket is ebben tárolja. István legfontosabb és szinte leggyakrabban használt szerszáma – mi tagadjuk – a pajszer. Méghozzá mindjárt kettő, hiszen István termete megkívánja a fizika törvényeinek bevetését is, vagyis erőkart képez két pajszerrel. János csak hümmögött erre a véleményre, hiszen ő igazából a megmunkálóberendezésekre volt kíváncsi – ha már ilyen messze elutazott.

A mester által felkészített Škoda tulajdonképpen jól viselkedett. Odafelé menet csak a töltés rakoncátlankodott, a gyújtás durrogott, s a fűtés volt kritikán aluli. Ez utóbbi lehetőséget adott a tulajdonos ébren tartására, hiszen állandó céltáblája volt a fázós megjegyzéseknek. A ködből egyszer csak feltűnt a „Messe” tábla, amely minden híreszteléssel ellentétben nem távolságot jelentett, hanem Salzburgban az „Auto-Zum” kiállítást. A név szép magyarsággal cubehőröket fedett, vagyis mindent, ami az autózással, autójavítással kapcsolatos lehet.
Időben érkeztünk. A hivatalos megnyitóig még jó két óra – így beruházunk: 8 schillingért ruhatárat veszünk igénybe, jegyet viszont nem veszünk. Ami rögtön feltűnik: a kiállítás tulajdonképpen kész. A magyar állapotoktól eltérően itt nem rohangászik kétségbeesetten szerelő brigád, nem próbálnak traktort a falhoz szögezni dekorációnak. Inkább a védőhuzatot veszik le komótosan a kiállítási darabokról.
Utunk itt szétválik. Barátaink – az autósszakma magyar reprezentánsai – belevetik magukat a bizonyos 28 000 m2-be, vagyis a sok-sok csarnok közül valamelyikben elkezdik a vizsgálódást. A krónikás részt vesz az ünnepélyes megnyitón, ami itt is nagyjából ugyanolyan, mint otthon: fenn az emelvényen valaki szónokol, alant a hallgatóság soraiban az újságírók hangosan egymásnak örülnek. A szónok biztosítja a hallgatóságot, hogy ezúttal is valami nagyszerűt sikerült összehozni a 331 standon, de inkább járjunk körbe.

Menet közben lehetőség van a megnyitó szavaink kontrollálására. E sorok írója – akinek szerencséje volt már tavaly is látni ezt a kiállítást –, állítja, hogy valóban csúcstechnológiát láttunk a közlekedésbiztonság szolgálatában. A tavalyival összevetve: ugyanazt a berendezést ma már nem hárman, hanem nyolcan próbálják eladni, igen kemény a versenyben. Megtalálható volt minden, ami a korszerűnek számító műhely alapfelszerelése. Itt már nem arról van szó, hogy egy szerszámkészlet néhány darabbal több. A végletekig kifinomult célszerszámok garmada áll rendelkezésre, s ugyanez az irányzat figyelhető meg a műszereknél is. Ma már a célműszerek márka szerint várják vevőiket. Hogy példával is illusztráljam: a Ford típusokhoz egész kis vizsgálóműszer-család készült, amelyek mintegy szimulálják, modellezik a hibás állapotot, így mérve és vizsgálva a kocsit.
Egy újabb generációja is megjelent a diagnosztikai műszereknek. Ezek már valósággal beszélnek. A display, vagyis a színes képernyő egymás után adja rajzban és szövegben az eredményeket, de az utasításokat is a következő munkafázisra. A kezelő dolga – akarattal nem írtam szerelőt – a végletekig leegyszerűsödik: neki csak a szükséges adatokat kell megadnia, a többit lépésről lépésre intézi a gép. Természetesen mindenről bizonylatot is készít az okos masina, dátummal megjelölve.

A hivatalos séta során összeakadok Istvánnal. Mennyei mosoly játszik az ajkán, szemmel láthatóan 20 cm-rel a föld felett jár. Úgy tűnik: be van rúgva a látottaktól. Ahogy észreveszem, minden rendszer nélkül standtól standig cikázik, egyszerűen habzsolja az élményt.
Vendéglátóink örömmel közlik, hogy néhány érdekes újdonsággal is szolgálhatnak, az autósszakma jövőjét bemutató kiállítás várja a nézőközönséget. Így például modellezték a korszerű autójavító műhely felépítését. Mélységesen sajnálom, hogy olyan kevés magyar szakember látta e modellműhely mintabejáratát. Itt ugyanis könnyen áttekinthető kartotékrendszer tartalmazza, hogy Herr Schmidt éppen Herr Schulcz autóját javítja, a normaidő két óra, majd ezután Frau Meyer Mazdája kerül sorra és így tovább. E kimutatás bemutatja az adott műhely aznapi teljesítményét; ily módon német nyelvterületen kevés esélye van a svarc munkának, hacsak a tulajdonost nem hívják Herr Schwarznak…

János barátunk lehorgonyzott egy számára különleges berendezés előtt. Ez a gép mindjárt a keréken szabályozza fel a féktárcsát. „Műszakiul” nem értő olvasóink számára a magyarázat: az idő múlásával a féktárcsa felülete megváltozik, bemaródik, a fékhatás csökken. Ilyenkor szokták leszerelni a féktárcsát és gépműhelyben „felszabályozni”. Mindezt elvégzi az ügyes szerkezet, helyén hagyva a féktárcsát és így lerövidítve a javítási időt. János áll a gép előtt, és szájmozgásán látom, hogy megpróbálja kiszámolni, érdemes-e ezt a gépet meghonosítani szűkebb pátriájában, Pestlőrincen. Megtanácskozza az időközben odaérkező Istvánnal, aki mégiscsak a szakma gyakorlati mestere, s ismét szóba kerül, hogy Magyarországon nem az időt fizetik meg az ügyfelek. Magyarán nem fizetnek többet, de még annyit sem, ha egy korábban ismert munkafázist vagy javítást valaki rövidebb határidővel vállal el. Ráadásul „akiknek” ilyen gép szolgálatára lenne szükségük, azok nem éppen fiatal korú autók, így minden fillér meggondoltatik, ami javításra megy.
A gép marad, János szegényebb egy illúzióval. Gazdagabb viszont sok-sok látnivalóval. Kezében kattog a kis fényképezőgép, amit nem tud a szemével felinni, azt megpróbálja lefotografálni.

Szó esik azért a magyarokról is ebben a vásárban. A Würth cég sajtótájékoztatóján örömmel jelentik az osztrák és német újságíró kollégáknak, hogy a cég megvetette lábát a magyar piacon, már saját vállalattal is, pontosabban még csak vegyes vállalattal. A cég sajtófőnökét kérdeztük, miért e csöndes bejelentés. Tájékoztatása szerint ők meghívták a magyar újságírókat a megnyitóra, de az újságba kerülés ára igen borsos lett volna… Nekünk meg jobbnak tűnt nem érdeklődni tovább a dologról…
Az egész délután zsibbasztó, zsongító élménykavalkád. A mintakiállításon megtudjuk, hogyan kell megszervezni autós üzemünk (Autohaus) munkával való ellátását, s kitanuljuk azt is, hogy a várócsarnokban felszolgált ingyen kávé és üdítő jó hatással van a kuncsaftokra. Végigélvezzük az Opel standján bemutatott táncos műsort, a bájos balerinák a kitűnő autóriasztó berendezéseket reklámozzák.
Délutánra egymást támogatjuk. Magyar módra, étlen-szomjan már alig bírjuk. Majd’ nyolcórányi információ és látvány után úgy döntünk, hogy ideje pihenni. Salzburgtól alig 20 km-re van Irrsdorf, zsebkendőnyi hegyi falu. Méreteire jellemző, hogy utcái nincsenek; amit mi házszámnak véltünk, az építés éve. Ennek ellenére számos panzió várja a vándorokat, s nem árulunk el titkot azzal, hogy 141 schillingünkért nemcsak kulturált szobát no meg baráti szót kaptunk, hanem ízletes reggelit is, igazi, alpesinek számító tejjel. Mi mindenesetre úgy aludtunk, mint a tej.
Másnap az osztrák-német határon rosszul sül el a tréfám a német vámosok munkalassító sztrájkjáról. Ezúttal ugyanis komolyan veszik hivatásukat, mindent megvizsgálnak. Mindezek után – magyar nyelvű – nyomtatványon nyilatkoznunk kell, hogy kávét, kolbászt s más hasonlókat nem viszünk be az országba. Néhány évvel ezelőtt még a fegyverről kellett hasonlóképpen nyilatkozni. Lehet, hogy a magyar kolbász mára fegyver?

München: ragyogó napsütés. Egész úton ezen drukkoltam, hiszen megígértem útitársaimnak, hogy elintézem nekik a szép időt. Úti célunk a Német Múzeum. Ha valaki követni akarná példánkat: az autópályáról egyenest a múzeum mellé visz az út, egyszerűen csak követni kell a belvárosi irányt, majd az Isar hídja után balra kanyarodni, s máris ott tornyosul előttünk a Német Múzeum irdatlan épülettömbje.
A bejáratnál Bismarck szigorú szobra fogadja az érdeklődőt. Az egész épület a monumentalitás jegyében fogant, hiszen a közlekedési kiállítások nyitócsarnokában egyszerre két hajó is magasodik; mindkettő eredeti. Beljebb a repülés szerelmeseinek van látnivaló. Megint csak elámul a szűk térhez szokott magyar szem: a csarnok eredeti repülőgépeket mutat be, közöttük hárommotoros szállítót is. A sokszintes kiállítórészleg bejárására nincs is időnk, trappolunk vágyaink netovábbjához, a régi kocsik kiállításához.
A krónikás itt nem tesz eleget tisztének. Azt mondom ugyanis: aki szépet akar látni, az jöjjön el, és nézze meg ezt az egyedülálló gyűjteményt. Nemcsak régi kocsik láthatók itt, de kuriózumok is. Autó rozsdamentes acélból. Terepjáró sivatagi változatban. S a két kiállítási csarnok között robotok a múzeumban. Gombnyomásra a BMW karosszériába beépül a teljes futómű, a motor, mint a gyárban. A másik helyen a manipulátor tekervényes mozgással a kocsiajtót illeszti pontosan a helyére. És ezek a robotok már a múzeumban vannak…

München-Pasing, Rigó panzió. A tulajdonos természetesen magyar, s nem sok jót vár az autóért rohamozóktól. Úgy gondolja, hogy az átlag magyarnak nincs annyi pénze, hogy megvegye az autót, ami neki való. Mindenesetre útba igazít, hol található bajorország fővárosában az autós szabadpiac.

Riem-Ascheimben, a repülőtér közelében az autós mozi szolgál most adásvételek helyszínéül. A várakozó autósorokat gyorsan nyeli a bejárat, itt nem szokatlan a szervezettség. Az viszont nekünk szokatlan, hogy a nézőknek is belépti díjat kell fizetni, fejenként három márkánk bánja. Ezért a három márkáért azonban sok mindent kapunk. Elsősorban hazai hangulatot. Már csak a „hier ist a piros”, avagy „itt van a Rot” társasjáték hiányzott. A pillanatnyi közönség ugyanis szép szóval is „nemzetközi”. Turbános afgán és bőrkabátos magyar, Közép- és Kelet-Európa jó néhány nyelve kavarog itt a reggel még meglehetősen kevés kocsi között. Tévedés ne essék, ezek a magyarok távolba szakadt magyarok. Egyikük kezembe nyom egy papírlapot. Fejléce szerint autókereskedelmi vállalat érdeklődik szerényen, hogy milyen kocsit akarok, extrákkal vagy anélkül, s nagyjából mi pénzt szánnék az ügyre.
Más autókon piros színű, rugóval ideiglenesen felerősített rendszámtábla. Ez azt jelenti, hogy ugyan szabadpiacon vagyunk, de ezt éppen egy kereskedő, vagyis hivatásos árus kínálja. A bejáratnál minden eladásra szánt kocsi jókora formanyomtatványt kap. Ezen csak a megfelelő rovatokat kell filctollal kitölteni, máris messziről látszik az évjárat, a típus, valamint az eladási ár. Amit mi olvasunk ezekről, az bizony nem túl biztató. Vagyis a kocsik életkora magas, gyártási évük általában 1981-83, állapotuk rozoga, kevés kivétellel. Vannak aztán gyönyörűek is, igaz, 33 ezer márkáért, viszont 87-ben készültek. A magyar vásárlóknak egyébként jó lesz figyelni ez utóbbira, hiszen más lehet a gyártás dátuma, s megint más a nálunk használatos „üzembe helyezés” időpontja. Ez utóbbi rossz esetben egy év öregedést is jelenthet.

A piac bejáratánál rádióriporterek. A Bajor Rádió, no meg a müncheniek kedvelt „Gong” adója várja a magyarokat. Ez a második januári hétvége volt ugyanis a premierje egy magyar utazási iroda új szolgáltatásának, az „egyenest a szabadpiacra”-programnak. Egyszer csak megszaporodik a magyar szó, a rádióriporterek csapata lecsap az újonnan érkezőkre. A túra szervezője magabiztosan nyilatkozik; hetente lesz lehetőség járatokat indítani. Az utasok mindenesetre óvatosan nézelődnek. Itt szerencsére nyelvi akadályok nehezítik a vizsgálandó jármű lebecsmérlését, s nemigen illik hozzányúlni a kocsihoz sem. A túra egyik idegenvezetőjét kérdem, hány potenciális vásárlót hoztak. Mint utólag kiderült, a busz fele már saját autón tért haza. Ezek szerint mégis csak van itt magyarnak való, már ami a pénztárcát illeti. Az én szívem is megfájdult, amikor megláttam a német szóval „totgepflegt”, vagyis halálra ápolt, csodálatosan karbantartott Volkswagen dízelt 2400 márkáért. Csak épp a felső sort, azt tudnám feledni! Ott ugyanis szerepelt a gyártás dátuma: 1981. Ez pedig azt jelentené, hogy…, nem folytatom. Attól tartok, más is kísértésbe esne.

Tizenegytájra minden hely foglalt. Van itt Lada is. Szerettük volna megkérdezni a tulajdonost, de ő előkelően távol tartotta magát a tömegektől. Közben köttetnek üzletek is. Ha magyar lenne a vásárló, akkor a vételárhoz még hozzá kell számolni 390 márkát. Ennyibe kerül ugyanis a jogi procedúra, valamint a biztosítás, a „zoll” rendszám.
Barátaim itt már nagyobb önbizalommal mozognak. Hiába, ez a világ ismerős: legittelt lyukak, a rozsdafoltok, a mosással eltüntetett olajfolyásnyomok nem idegenek a magyar autósnak. Itt-ott beindítják a motorokat is, elmennek egy-egy próbakörre. Máshol a kocsi tetején töltögetik az okmányokat.
Délfelé bánatosan összenézünk, ez a világ nem a mi világunk. Elindulunk kifelé, a parkoló kocsik közé, hűséges Škodánkhoz. Senki sem tett rá cédulát, hogy megvenné.

Kékesi György
A szerző és Eszterváry Ervin felvételei