Amikor magazinunk e két oldalára megírandó témámat javasoltam szerkesztőmnek, rábólintott: meg van véve. Ám ez a riport – objektív okok miatt – nem jött össze. Akkor, új témán törve a fejemet, megszólalt Cs. kollégám: – Írj az Ilikéről! Élete igazán a magazinunkba kívánkozó. Sok évig volt taxisofőr, vállalatoknál gépkocsivezető, igaz, ma már nyugdíjas. De itt lakik Pesten, könnyen elérhető, és olyan „mesélőkéje” van, hogy csak győzd jegyezni szavait…
Cs.-nek igaza volt. Mindössze abban tévedett, hogy Ilikét, Halassy Lászlónét nem Pesten, hanem a Somogy megyei Andocson találtam, amint éppen csirkéinek szórta a kukoricát a Rózsa Ferenc utca 3. sz. házának udvarán. Amikor egymással szemben leülünk az árnyékos teraszra, s férje kihozza a frissen főzött kávét, ő kérdez először: „Hogy vannak az autó-motoros kollégák?”
– Köszönöm, jól – válaszolom, majd sorra üdvözöl mindenkit. Merthogy – mondani is elfelejtettem – Ilike attól a vállalattól ment nyugdíjba, ahol mi is dolgozunk. Kávékortyolási szünetét kihasználva végre megkérdezhetem tőle, hogyan is kezdődött kapcsolata az autókkal?

– Hosszú történet ez – feleli. A lényeg: a nagy világégést követően, annak következményeként 19 éves fiatalasszonyként, egyik karomon hathetes gyermekemmel, másikon egy ötkilós csomaggal a felvidéki Tallósról – sokadmagammal együtt – áttoloncoltak Magyarországra. Férjemmel, akiről azt sem tudtam, hogy él-e, hal-e, ugyanis katona volt, majd hadifogoly, csak jóval ezt követően találkozhattam ismét. Szerencsémre anyósom Budapesten lakott, ő fogadott be bennünket. Aztán, amikor férjem hazakerült, s megjött a második gyermek is, kevés lett az egy fizetés. 1950-et írtunk ekkor, munkát kellett hát keresnem. Így kerültem a taxivállalathoz, ahol egy gépkocsi-vezetői tanfolyam elvégzését követően kocsit tettek alám.
– Korom miatt is tudom, ekkor lett taxisofőr a megszüntetett nyilvánosházak sok-sok…hm…”lakója” is.
– Nem, nem – tiltakozik, s nevén nevezi a gyereket –, a kurvák már korábban taxisok lettek.
– Első taxija?
– Olyan öreg, ócska Renault, amelynek legnagyobb sebességénél is meg tudtam állapítani, hogy tíz- vagy húszfilléres-e az a pénz, ami az úttest mellett fekszik.
– Keresete?
– Egy forint hét filléres órabér … Na és persze, a borravaló. Ez utóbbi nélkül úgy 200 forintot kerestünk havonta. Na és persze, ahogy meg tudtuk vágni az utasokat…
– Már akkor is?
– Akkor csak igazán.
– Például?
– A legolcsóbb trükköm az volt, hogyha mondjuk a fuvardíj 6,20-at tett ki, s az utas egy tízessel fizetett, őzikeszemekkel, ártatlan arccal, enyhe röstelkedéssel a hangomban közöltem vele, hogy ugye, nem okozok nagy problémát, ha nem tudok visszaadni, mivel nincsen apróm…
– Mit mondjak, ennél ma fejlettebb a csalási technika. És a borravaló is több …Igaz, a benzin ára is, meg a kocsi javítási költsége… Mégis, mennyi volt akkortájt a borravaló?

– Nézze, az akkor is függött a vezető és az utas közötti kontaktustól. A tízforintos borravaló már nagyon nagy összegnek számított.
– És a legkevesebb?
– Azt a rekordot az azóta elhunyt H. művésznő tartotta, a maga nyolcvanfilléres borravalóival. De ő köztudottan, mi több, legendásan smucig volt, és nem csak a taxisokat illetően.
– Akkor őt nemigen tudta becsapni…
– Ugyan kérem… amikor később emelték a taxidíjakat, az óra mellé egy szorzótáblát is ki kellett rakni. Nekem az ujjam valahogy mindig a hatosra állt rá, pedig a négyesen kellett volna maradnia.
– Meddig tartott a taxizás?
– Öt évig. 1955-ben váltottam. Ekkor már három gyermekem volt.
– Azért, gondolom, akadtak kellemes törzsutasai is.
– Így igaz… Volt például egy olasz állatfelvásárló, bizonyos Fischer úr, aki a Népszínház utcában lakott, az mindig név szerint engem kért útjaira. Neki köszönhetően az ötvenes években is el voltak látva gyermekeim banánnal, naranccsal… Aztán ott volt a drága Komlós vili bácsi, a kitűnő színész, akit azt hiszem mindig én fuvaroztam ki a lovira. Ő rendszeresen küldött csokikat gyermekeimnek.

– A taxitól miért jött el?
– Leépítettek… Bedolgozó lettem. Odahaza készítettem népművészeti babákat. Szerencsémre, nem sokáig. Egy volt taxis barátom, aki gépkocsi-előadó lett egy vállalatnál, odavett sofőrnek. Egy Vauxhall 14-essel lettem a cég anyagbeszerzője. Iszonyatosan lerobbant autó volt. Ha például az Üllői útra akartam vele kanyarodni, már a Rákóczi útnál el kellett kezdeni balra forgatni a kormányt. Aztán átültem egy Tatraplanra, az meg olyan kifarolós volt, hogyha Bécsben leesett az eső, Pesten már összevissza csúszkált. Később kinéztem magamnak egy Moszkvicsot. Mondtam a dirinek, adja ezt nekem. Jó, de ezzel a vidékre járást is vállalni kell – hangzott a feltétel.
– Vállalta?
– Hát persze… Ekkor ismertem meg igazán az országot, az már más kérdés, hogy utasok helyett ipari robbanóanyagot, gyutacsokat és egyebeket kellett fuvarozni. Három éven át fuvaroztam… És javítottam… Ékszíjcsere? AC-pumpa-csere? Dinamócsere? Természetes, hogy nekem kellett mindezeket elvégeznem. A végén egészen jól belejöttem a garázsmunkába is. Ennek a Trabimnál is jó hasznát veszem.

– Egyéb munkahelyei?
– Két évig a Magyar Újságíró Szövetségnél voltam ugyancsak gépkocsivezető, majd a Lapkiadó Vállalathoz kerültem, de csak három hónapig vezethettem egy Ladát, amikor felfedezték, hogy az adminisztrációhoz is értek valamit. „Kiemeltek”, s a vállalat leltárcsoportjához kerültem. De igazándiból – most már elmondhatom – ez a munkaterület nem az én világom volt. Ötvenöt évesen, 1981-ben el is mentem nyugdíjba.
– Úgy informáltak, tavaly vásárolta meg ezt a parasztházat. Befogadta a falu?
– Az utca mindenesetre igen… Közvetlen szomszédaimnak, Tóváriéknak például nagyon sokat köszönhetek, hiszen sohasem értettem én a paraszti munkákhoz. Ők tanítottak meg mindenre.
– Látom, Trabantját, ma is használja.
– Igen, úgy 300 kilométert belerakok havonta ebben a 11 éves autóba.
– Nagy vezetői tapasztalatával a háta mögött, mi irritálja leginkább az utakon, a forgalomban?
– Nem mi, kik! Az agresszív, erőszakos gépjárművezetők! Ami csak bánt: az udvariasság teljesen hiánycikke lett a közlekedésnek.
– És mire a legbüszkébb?
– Talán arra, hogy sohasem bírságoltak meg. De ennél is jobban arra, hogy sohasem volt balesetem.

Ugye, kedves olvasó, egyik sem akármilyen teljesítmény? Akkor hát, további jó utazást (is), kedves Ilike!

Zentai Ferenc
L. Szabó László felvételei