A helyszín: két utca találkozása a mostani XIII. kerületben. Az egyik utca neve régebben a Szigetre, a másik a Pannóniára emlékeztetett. Amikor a csattanás megtörtént, még mind a kettőnek viszonylag ép volt a felülete, de most, ha kinézek az ablakon, látom, hogy egyiknek a kövezetét már felbontották. Erről a környezetről még szeretné elmondani valamit, de most először az időpontot kell említeni, hiszen egy esemény leírásába kezdek.

Az esemény július 30-án, pénteken, kapuzárás után történt, tán fél órával éjfél előtt.

Csattanás, majd azt követően a redőnyök felhuzigálása, a lenge öltözetűek megjelenése a sarki épületek ablakain, erkélyein… Fülledt, levegőtlen kánikulai éjszaka, olyan idő, amikor még az ágyban fekvők sem igen alszanak. Még a gyerekek is éberen kérdezték: mi volt ez a nagy csattanás?

Arra hamar rájöttek, hogy nem olyan eset, mint legutóbb volt, amikor három fiatal lopott autóval – a „behajtani tilos” utcából kifordulva – az akkor még bádoglemezből gyártott kukásbödönöket robajszerűen áttörve, sajnos egy gyalogost sem kímélve, házunk falának, éppen az ablak alatti résznek csattant. Félelmetes hangú csattanás volt…

Manapság a kevés kárt okozó ütközéseknél „koccanásos” balesetekről, a nagyobbaknál „csattanásról”, és a néha zaj nélküli, de személyi sérüléssel is járó tragikus karambolokról mint igazi balesetekről szoktunk beszélni. Ezt a mostanit, amelyikről mesélnem kellett a gyerekeknek, egy pirosas színű magánautó és egy drappra festett taxi csattanása okozta. A kíváncsiság hajtott le az utcára akkor éjszaka csakúgy, mint még néhány, hirtelen inget és nadrágot magára rántó szomszédot.

A csattanást követő pillanatokat gyorsan váltotta fel a teljes éjszakai csend. Megmerevedve, égve hagyott lámpáival állt a Warszawa-taxi, a kihúnyt szemű piros autóra pedig némán könyökölt egy tűnődő férfi. Kocsijának összeroncsolt hűtőrácsához, a törött bal első fényszóróhoz és sportemberre utaló, de most görnyedt alakjához nem illett jól a sárvédőn is krómosan csillogó „Viva” felirat.

A taxirendszám „JA” betűi mintha szóltak volna a pirosas kocsi fehértáblás „IB” jelzéséhez. Valami olyasmit mondhattak, hogy: „Ja, hiába vagy te jobbra tőlem, ha ilyen kisívben kanyarodsz, akkor bizony, nehezen kerülhetjük el egymást…” A gyerekeknek persze hiába is próbáltam némi enyhítő körülményt is mondani, amikor az éjszakai csattanásról beszéltem. Ő kis csak azt hajtogatták, hogy aki jobbról jött, az nem lehet hibás. És ezt fújta ott a helyszínen egy férfi is, a köréje gyűlt nézőseregnek. Készségesen magyarázta nekünk, hogyan is történt az eset, gyakran iktatva a szövegbe: „Ja, jobbkéz-szabály, az jobbkéz-szabály”. Bizonyára értett hozzá, hiszen azt sem rejtette véka alá, hogy bár most egy kicsit besörözött, ő különben ha nincsen civilben, akkor tefu-pilóta. Ő volt ott a hangadó, őt tekintettük hites tanúnak, mi, akik a csattanás után bújtunk ki a sarki házakból. A két karamboloz sem egymással, sem a nézelődőkkel nem váltott szót. Várták a hivatalos intézkedést…

Az első hivatalos intézkedő úgy negyedórával a csattanás után meg is érkezett egy AE rendszámtáblás, több antennával megtűzdelt autóval. Ugyanolyan típussal, mint amilyen a megrongált taxi volt. A furcsa érkezés persze nem azt jelenti, hogy a mennyből szállt le a helyszínre, mint egy angyal vagy helikopter. Én azt furcsállottam, hogy a „behajtani tilos” utcából robogott elő. Az AE-kocsi igen huszárosan pattant fel a járdára. És akik ettől a perctől kezdve nézték a helyszínt, joggal hihették, hogy hármas karambol történt. Két Warszawa és egy Vauxhall Viva látszott az üvegcserepes csatatéren…

Azt hihette a közeli őrszobáról érkező termetes rendőr is, aki bizony először a járdára ugratott kocsit kezdte szemlélgetni. A kékinges gépkocsivezető – aki bizonyára az Autótaxi baleseti szakértőjeként pattant oda a tilos utcából érkezve – persze gyorsan felvilágosította rendőrünket, hogy azzal a kocsival nincsen probléma, azzal ő jár. A másik kettőt kell megnéznie.

Rendőrünk alaposan meg is szemlélte a törött autókat. Szépen felírta azt is, milyen alkatrészek sérültek meg, mert a „Viva” eddig melankólikusan viselkedő gazdája most már frissen, egymás után diktálta a törött darabok neveit. Közben visszasétáltam a sörös tefu-pilótához, aki már csakis egy gondosan fésült szőke hölgynek mesélte, hogyan is történnek az ilyen balesetek. A szőke hölgy, aki egyik kezében Fecske cigarettát, a másikban egy tacskó kutya pórázát tartotta, nem túlzott érdeklődéssel hallgatta a hosszú lére, a sör levére eresztett előadást. A kutya sem figyelt oda. És sokallta a szöveget egy fürdőköpenyes nézelődő is, aki jól ismerhette a mesélőt, és gyakran biztatta, hogy „Menjél már haza.” A mesélő azonban maradt, és nem is hiába. Ugyanis éppen őrá mutatott a Viva gazdája, közölve rendőrünkkel, hogy az a fiatalember minden látott.

A rendőr oda is lépett a mi sörös fiatalemberünkhöz, és ezt a beszélgetést igyekeztem és is kifülelni. Márcsak azért is, mert néhány korábbi jel arra vallott, hogy a pirosas kocsi vezetője és a fiatalember nem most találkozott először. (Amikor már kicserélődött a nézőközönség, vége volt az éjszakai műsornak, és a kutyás hölgy helyén is egyik színészünk állt meg pompás vizslájával, a piros Viva tulajdonosa „Kösz, szia” köszönéssel búcsúzott a tanútól. A tanútól, aki végül készségesen megnézte azt is, hogy a Viva hűtője valóban nem sérült meg.)

Érthető, hogy „vallomása” csakis a piros autó vezetőjének ártatlanságát, a jobbkéz-szabály érvényességét erősítette. Ugyanakkor a jegyzetelő rendőr előtt azt a véleményét sem rejtette véka alá, hogy szerinte – szó szerint idézem: „Mind a kettő marha volt”…

No, ezek után hogyan meséljem el a gyerekeknek, miért történt a baleset, ha az egyetlen meghallgatott tanú, a hivatásos, bár most szolgálaton kívüli, gépkocsivezető sem meri határozottan kimondani, hogy ki is volt itt a hibás?

Szóba került persze, hogy a taxis nagyon gyorsan érkezett a kereszteződéshez, és már nem tudott fékezni, de beszéltek arról is, hogy lassan jött, fékezett, de olyan váratlanul kanyarodott elé a pirosas kocsi, hogy már nem tehetett semmi okosat.

Én viszont, mint laikus, ebbe a mesébe beleszőném azt is, hogyha a két gépkocsi vezetője közül bármelyik is tompított fénnyel közeledik a kereszteződéshez, nem lett volna ilyen váratlan a találkozás. Elmaradt volna a csattanás…

És visszatérek az ottani kövezetre is, amelyről, mint az írás elején jeleztem, szeretnék még elmondani valamit. Azt, hogy most éppen bontják, nem is lenne fontos szóvátenni, hiszen ez nem újság errefelé. Szomorú dolog viszont, hogy mindig visszarakják a kihámozott köveket. Ezek ugyanis azok az átkos, sárba keramitlapok, amelyeket, úgy tudom, nemcsak én utálok.

Szépen – ki tudja hányadszor – megint visszarakják ezeket, majd túlöntik azzal a fekete masszával, és hogy síkos legyen, arról is gondoskodik vagy az eső, vagy a locsolóautó. Akkor este is ugyancsak csillogott a keramit. Bizony, vizes volt az az utca, amelyiken a taxi haladt a Körút irányába, és összeszaladt a valóban szűkre zsugorított ívben eléje kanyarodó – igaz, jobb kéz felől érkező – pirosas színű, a fényló, sárga keramiton még roncsoltan is elegánsan álló Vivával.

A mese persze akkor jó, ha a végére valami tanulság is marad. A gyerekek számára nehéz ugyan kihámozni a tanulságot, de az autókat nem gyerekek vezetik, és ők talán észreveszik, hogy több tanulságos epizódja is van egy ilyen esti mesének…

„Egy laikus”