Már régen töröm a fejem, hogy mi az oka bizonyos típusú autóbaleseteknek. Nem lehet véletlen, még csak a közlekedés bonyolultságával sem magyarázható, hogy két jármű frontálisan összeütközik, vagy egy autó elhagyja az úttestet. Az ilyen jellegű balesetek nagy részénél az utólagos vizsgálatok megállapították, hogy műszaki hiba nem történt, az úton nem volt forgalom, összeütközés esetén pedig az egyik szembejövő szabályosan vezetett.
Az illetékes szervek ilyen esetekben egyértelműen megállapítják, hogy a balesetet a vádlott figyelmetlensége okozta, s ezt a tételes törvények szerint el is ítélik. Ezzel az ügy elintézést nyert. Ha periferikus, véletlen előfordulásokról lenne szó, az ilyen esetekben nem érdemes tovább gondolkodni. Ha azonban bizonyos jelenségekkel gyakran találkozunk, a megelőzés céljából keresni kell az előidéző okokat.
Lehet, hogy ismerik azt a régi, de ma is a lényegre tapintó viccet, amikor az őrmester panaszkodik a feleségének, hogy nem honnan a …-ból veszik a fiai a goromba szavakat.
Valahonnan az autós-motoros társadalmunkat is érik ilyen nem kívánatos pedagógiai hatások. Azt hiszem, most rájöttem erre a rejtett csatornára.
A Tévéhíradó bemutatott egy frontális összeütközés utáni helyzetet, két felismerhetetlen autóroncsot. A szövegből kiderült, hogy a Zsiguli átkerült az út menetirány szerinti bal oldalára és nekiment a vele szemben szabályosan közlekedő Wartburgnak.
A Híradó után egy film következett. Autós lovag száguldott az autópályán szerelmével egy sportkocsin. Százhatvan kilométeres sebességet mutatott a mérőóra, miközben a férfi hosszú másodpercekig mélyen a nő szemébe nézve bűvölködött. Eközben a kormány szabályosan lengedezett, mintha robotvezető vagy maga a mennybéli isten ingatta volna Fittipaldit megszégyenítő rutinnal. Az is lehet, hogy a néhai „Meseautó” című filmdal szövege alapján működött, amely szerint: „…és a sors fogja tán a volánt”.
Úgy gondolom, minden filozofálás nélkül leszögezhetjük, hogy sok mindent lehet (bár kérdés, hogy ésszerű-e) a sorsra vagy egyéb tőlünk független dologra bízni, de az autóvezetést semmiképpen. Az ilyen autóbűvölős nőcsábítás a filmen még elmegy, különösen amióta a vetített hátteret feltalálták. Az autós nagy része azonban úgy érzi, hülyének nézik, hisz gyakorlatból tudják, hogy ha a másodperc tört része alatt nem figyelnek, bekövetkezhet valamilyen baleset. A filmbeli autóvezető pedig végtelen hosszú ideje nézi a jobb karjával átölelve tartott nőt, miközben bal kezével cigarettára gyújt, vagy igazítja a nyakkendőjét, a tükörből nézi az őt követő autót, amelyben revolverrel a kezében ül az imádott hölgyet indokolatlanul gyanúsító férj.
Az autósok másik, szerencsére kisebb része autósideállá emeli a film hősét, és utánozza vezetési stílusát. Fokozza a veszélyt, hogy ezek a hiszékenyek a kezdő autósok és motorosok közül kerülnek ki, akik figyelmetlen vezetés miatt még nem égették meg a szárnyaikat.
Felvetődhet a kérdés, hogy talán túlzás ilyen jelentőséget tulajdonítani az előzőekben vázolt ráhatásoknak. Nézzük a tényeket. A „szelíd motorosok” című filém bemutatása után már a moziból kijövet tapasztalhattuk a hatást: a túráztatást, s ahogyan a motorosok elindultak. Majd megjelentek a döntött villák, a magas kormányok és a támlás ülések. Az autó- és motorversenyekre igyekvő nézők vezetési stílusánál is jól megfigyelhető a versenyzők utánzása. És milyen gyászmenetszerűen vezetnek az autósok és motorosok egy-egy súlyosabb baleset látványa után!
Az „egyéni agitáció” hatása sem elhanyagolható. Közismert az autósok-motorosok nem kis részének Háry János-i hajlama. Az idősebb generáció költött mesékkel, a valóságos események eltúlzott színezésével elégíti ki versenyzői vágyait és kápráztatja el a tátott szájjal figyelő új autósokat-motorosokat. Így születnek a balatoni útvonalak és a különböző márkák fantasztikus sebességi rekordjai. Egyesek az ilyen „csúcsértékeket” nemcsak komolyan veszik, hanem el is akarják érni, ami viszont súlyos, halálos balesetekhez vezethet.
Író-olvasói vagy szakköri találkozón számtalan esetben megkérdezték: „Mit csináljak, hogy az én kocsim is annyit menjen, mint a Kovács Jóskáé?” Válaszom rendszerint valahogy így hangzott: – A megoldás nagyon egyszerű. Mondjon maga is harminc kilométer sebességgel többet, az út lefutásánál pedig félórával kevesebbet.
Térjünk még vissza a szélesebb köröket érintő, „tömegkommunikációhoz”, amelynek hatása más területen is megfigyelhető. Amikor inni kezdenek egy tévéjátékban vagy filmben – még izgalmas helyzetekben is –, néhány másodperc múlva csikordul az italszekrényük, s az ital már közel egy időben csobog nálunk s gondolom sok millió nézőnél is. S amikor a tévében az autós iszik, mert ilyen ugyancsak előfordul, mért ne inna az autós néző is. És így van ez a cigarettázással is.
Mindezek nemegyszer az alkohol- és nikotinellenes tudományos előadásokat követő műsorokban lelhetők fel – az elmélet és gyakorlat ellentmondása kitűnő szemléltetésének vagy az egészségvédelem és az ital-, illetve dohányeladás békés együttélésének bizonyításaként.
Amikor naiv megfigyelőként szóvá tettem mindezeket, arra számítva, hogy talán elkerülte az illetékesek figyelmét, a válasz – „Ezt mi is tudjuk” – kissé megdöbbentett. Ahogyan elgondolkoztató, komoly helyzetekben általában, megint egy vicc jutott az eszembe, és úgy éreztem magam, mint János bácsi, amikor panaszkodott a kórház főorvosának: „Micsoda kórház ez doktor úr, egy hete fekszem ebben a kórteremben, s már hárman meghaltak mellettem! Nincs maguknál egy haldoklószoba?” – Mire a főorvos: – „János bácsi, maga nevetni fog, ezt mi is tudjuk, ez a haldoklószoba.”
Surányi Endre
