Vasárnap már hajnalban mosom a kocsimat feleségem segítségével. Kívül-belül pucoljuk, keféljük, fényesítjük, hogy szép tiszta legyen. Sokszor egy egész hétvégén át javítgatom, készítem elő egy-egy vasárnapi kirándulásra, hogy az úton ne érjen váratlan meglepetés, valami baj. Végre a sok huza-vona után szép, tiszta kocsi áll útrakészen. Aki arra jár, mindenki megnézi, hiszen úgy ragyog. Akármilyen márkájú is legyen, új vagy régi autó az, ha rendben van tartva, mindig büszkék lehetünk rá.
A jó autós érzékeny természetű, legfőképpen azokkal a gonosz emberekkel szemben, akik nem értékelik a kedvenc kocsira áldozott nehéz, fáradtságos munkát. De nem is lehet csodálkozni, hogy szikrázó szemmel néznek arra, aki nem tud anélkül továbbmenni egy járda közelében álló kocsi mellett, hogy azt meg ne fogdossa, valamit ne babráljon rajta. Az ilyen érdeklődés még csak kisebb bajt okoz, de van, aki kimondottan azzal a szándékkal közeledik a kocsihoz, hogy ha csak lehet, valamit megrongáljon azon, vagy valami emléket cibáljon le róla. Mindez, sajnos, vonatkozik nem egy kicsire és nagyra, öregre és fiatalra, akiket én gonosz és lelketlen, irígy embereknek tartok.
Mennyi kocsit láttam én már letörött antennával, és hány autóról lopták már eddig le a tükröt, görbítették el vagy vitték tovább az ablaktörlő lapátokat! Akad, aki ezt csupán szórakozásból teszi, van viszont, aki az ily módon szerzett zsákmányt az autósfórumokon, pl. a benzinkutak szomszédságában kínálgatja eladásra. Ilyenkor, ha megkérdezik az alkatrész eredete felől, valóban nem tudná pontosan bizonyítani annak származását. Legfeljebb arra emlékszik, hogy melyik utcában és mikor lopta, de azt, hogy milyen kocsiról, többnyire hiába is kérdeznénk.
Szólok még azokról az ízléstelen feliratokról is, amelyeket szöggel vagy kővel karcolnak, tetoválnak higgadtan és nyugalommal a mások autójára. És ha itt tartunk, miért ne szóljak a csúzlizó suhancokról, a dobálókról, akik éppen csak a kocsikat szeretnék eltalálni. Természetesen büntetlenül.
És mindez miért? – kérdi az autós, ha lejön lakásáról, vagy kilép munkahelyéről, és közeledik egyedül hagyott járművéhez. Sokszor a nagy rohanásban nem is veszi mindjárt észre a kárt, vagy ha igen, akkor is legfeljebb mozdulatlanul áll egy darabig, de hiába fürkészi a környéket.
„Ha elkapnám!” – sóhajt fel ilyenkor a kocsi tulajdonosa. És ne is csodálkozzék a világ, hogy most mindenre el van szánva.
Mégis úgy gondolom, hogy az efféle elmélkedéssel nem jutunk tovább. A kocsikarcolókat, az ablaktörlő-, a jelvény- és lámpavadászokat meg kell nevelni, és talán nincsenek túlzott igényeim, ha az általuk okozott kár általuk való megtérítésére gondolok. Ha iskolásról van szó, legjobb az iskolában bejelenteni. Ma már sok pedagógusnak van kocsija, ők is hasonló cipőben járnak. A magaviseleti osztályzásnál más esetben is figyelembe vették már az iskolán kívüli, az utcai viselkedést.
Tavaly, amikor az én kocsimról letörték az ablaktörlő lapátokat, jó ideig kénytelen voltam esős időben ezek nélkül vezetni. Aki már járt így, tudja, hogy az nemcsak kellemetlen, hanem veszélyes is. Akkor elhatároztam, meglesem, ki lehet a tettes. Családommal együtt lesben álltam és sikerült is elkapnom a drágalátos gyereket. Finoman bántam vele, felvittem a szüleihez. Az apja, mint kiderült, maga is gépkocsivezető!
A gyerek először tagadta, de az apai szavak hatása alatt igen gyorsan bevallotta, hogy ő volt a tettes, és amint ez illik, most szépen bocsánatot kért, buzgón ígérve, hogy többé nem fog előfordulni hasonló eset. Az apa megkérdezte tőlem, mivel tartozik. Most azt feleltem, hogy semmivel, csupán tartsa távol fiát az autóktól. Legalábbis addig, amíg a gyereknek a kocsi csupán szabad prédát jelent.
Tudok egy másik esetről, amely a Pozsonyi úton történt. Egy vadonatúj Škodával szórakozott két suhanc. Az arra járó öreg nénikével nem sokat törődtek, mástól pedig nem kellett tartaniok. De lám, a néni feljegyezte a megrongált kocsi számát és a két suhanc után tipegett. Amikor olyan helyre érkeztek, ahol rendőr is volt, a két fiatalurat a hatóság képviselőjének figyelmébe ajánlotta.
Ezalatt a kocsi tulajdonosa is felfedezte a Škodán a változást, és majdnem sírt. Kérdezgetett jobbra-balra, nem tudja-e valaki, ki rongálta meg kocsiját. És lám, csoda történt. Hamarosan jött a rendőr, a néni és a két suhanc. A tulajdonos követelte az egész kocsi dukkózását. A korábban oly bátor, egy őrizetlen kocsit rohammal támadó suhancok ebben a pillanatban nagyon összezsugorodtak. A kocsi tulajdonosa megcsókolta az ősz nénikét és a kocsiból három narancsot és egy nagy tábla csokoládét próbált hálája jeléül átadni neki. Ez nem ment könnyen…
Sokat gondolkozom én az ilyen eseteken. Ha mi, magánautósok és hivatásos gépjárművezetők összefognánk, sok-sok embert, sok-sok autóstársunkat kímélnénk meg az izgalmaktól, ha feladatuknak tekintenénk az autórongálók leleplezését. Ne legyünk közömbösek akkor sem, ha a más kocsijáról van szó. Remélem, találok társakat, és várom szíves hozzászólásukat az elmondottakhoz. Legyen ez a „Segítsünk egymáson” mozgalom szerves része.
Császár Ernő
