Az AM ez évi 2. számában írtunk arról az iszonyatot keltő szenzációról, hogy ismét a Dunába zuhant egy személyautó, s ráadásul a vezetője meg is halt. Ez a szomorú hír késztetett bennünket arra, hogy megkérdezzük Surányi Endrét, „Az autó és én…” című könyv szerzőjét: mit kell tennie, hogyan kell viselkednie annak, aki egyszer autóval a vízbe kerül? A részletes választ akkor megadtuk, most a neves szakírónak csak két mondatát idézzük: – Tapasztalatból állíthatom, hogy a legfontosabb a lélekjelenlét, ennek megfelelően a pszichikai felkészülés. Pillanatok alatt tudatosan, kapkodás nélkül kell cselekedni a természetellenes, félelmet keltő közegben és helyzetben.
(És amikor ezeket a sorokat írtuk, akkor kaptuk a hírt: március 3-án a budai Duna-parton ismét a Dunába zuhant egy kocsi, amely előzés közben tért le az útról. Vezetője 20 métert úszva, szerencsésen kijutott a partra…)
De ismerjük meg testvérlapunk, a Svet Motoru munkatársainak (Vojtech Mestan és Ota Affek) tapasztalatait, akik (talán mert náluk is vannak hasonló gondok!?) egy Škodával hajtottak végre vízbe esési kísérletet. Íme, a lapjukban megjelent beszámoló rövidített változata…

*

A Podoli Úszóstadion úszómestereinek helyiségében vagyok – írja Mestan szerkesztő –, és lassan magamra húzom a vízhatlan öltönyt. Dr. Eugen Fabian, aki kísérletünk orvosi felügyeletét látja el, érdeklődéssel figyeli minden mozdulatomat… Kimegyek. A medencénél mozgalmas az élet. Sok az újságíró, a fotóriporter. A medence másik oldalán áll a mentők kocsija. A hordágy is készenlétben van… Az én érdeklődésem központjában azonban egy narancssárga 100-as Škoda áll. Néhány perc múlva ezzel ugrunk a medencébe. Beülök a kocsiba. A hátsó ülésen légzőkészülék. Biztonság céljából. Rögzítem a szíjait, miközben agyamban felvillan mindaz, ami ezt a pillanatot megelőzte.

Miután Mladá Boleslavból elhoztam a kocsit, néhányszor elmentem a Podoli kerületbe: megnéztem, hol jut majd a Škoda a medencébe. A kísérlet közeledtével azonban mind több kérdés merül fel. Egyesen állították, hogy az autó megmarad a víz felületén, de maximálisan csak öt percig. Mások viszont azon a véleményen voltak, hogy a kocsi esetleg még húsz percig is úszni fog a víz felületén. Ám konkrétan ezt senki sem tudta! Külföldön ugyan már rendelkeztek tapasztalatokkal, nevezetesen Hollandiában végeztek ilyen kísérleteket Volkswagen márkájú kocsikkal. De ott a volán mögött hivatásos kaszkadőrök ültek… Én azonban a saját bőrömön akartam kipróbálni, hogyan lehet a Škodából kimászni és mit kell tenni, ha az ember túl akarja élni a vízbe esést. Ezért rendeztük meg ezt a hollandokéhoz hasonló akciót.

*

A kocsi ablakát felhúzom, és megvizsgálom a biztonsági övet. Még sohasem volt ilyen szorosan rajtam megfeszítve. Társam, Ota Saffek ugyanezt teszi. Újból ellenőrzöm, vajon működik-e a reflektor és vibrál-e a jelzőlámpa. Aztán bekapcsolom az ablaktörlőt… Behúzom magamat az ülésbe és fejemet a támlához szorítom. Kapcsolok, gázt adok és felengedem a kapcsoló pedálját. A 100-as elindul. Érzem, hogyan csúsznak kerekei a nedves padlózaton. Átkapcsolok a második sebességre…
– Harminc, harmincöt… – jut el agyamig Ota Saffek hangja. Hallom, amint a kocsi első kerekei megpendítik a lejáró elejét, s ezzel majdnem egy időben a kocsi első része kezd is dőlni. Utána már csak egy toma ütést hallok a kocsi homlokzatáról. A Škoda első része elmerül a kékeszöld vízben. Egyáltalán nem tudom, hogy teljesen elmerültünk-e vagy sem. De egyszer csak eltűnik minden víz, a törlők már csak az ablakon levő maradékot maszatolják.
– Úszunk! – kiáltom örömmel.
– Mint Moby Dick – válaszol nevetve Ota Saffek…

*

Kikapcsolom a biztonsági övet, lehúzom az ablakot. A fejemet és a vállamat is kidugom az ablakon, mégsem sikerül kijutnom. Inkább csak tudat alatt, mint meggondolva fordulok, kidugom a lábaimat, miközben kézzel jól megkapaszkodom a Škoda esőcsatornájában. Háttal végigcsúszok az ajtón, majd beugrom a medence vizébe. Ellököm magam a százastól és úszom a medence széle felé. Kimászom a partra és a többiekkel együtt figyelem a százas további sorsát. A fényszórók világítanak, a jelzőlámpák vibrálnak. Ota Saffek nyugodtan ül a kocsiban és várja, hogy a százas teljesen elmerüljön…
– Hol jutott víz a kocsiba? – kérdezem Otát, amikor ő is kimászott a medencéből.
– Hátulról kezdett csorogni. Szivárgott az ajtó alatt is, de csak keveset.
– És lent mi történt?
– Amikor a kocsi orrával előredőlve talajt ért, megragadtam a kilincset. Az ajtó nem nyílott ki. Eszembe jutott, hogy kimászhatnék az ablakon. Csakhogy semmit sem láttam! Fel akartam venni a szemüveget, de a kesztyűtartót sem találtam meg. Közben elfogyasztottam az összes rendelkezésemre álló levegőt. Ekkor nyúltam először a légzőkészülék „csöve” után, ám azt sem találtam. Ez volt az a pillanat, amikor majdnem megjátszottam az ájultat, hogy a búvárok kihúzzanak. Végül is rájöttem, hogy a légzőkészülék „csöve” az, amit én a kézifék fogantyújának képzeltem. Egy kis kapkodás után újból az ajtóhoz nyúltam. Most már kinyílt, mintha vajból lett volna. Azután már csak úsznom kellett…

*

A búvárok a Škoda alá csúsztatják az emelőt és az lassacskán felemelkedik a víz felületére. Petr Kostyál mérnökhöz fordulok, akinek az volt a feladata, hogy figyelemmel kísérje és regisztrálja a kocsi mozgását. Ő ezt mondja: – A nekiindulás és az ugrás nagyon gyors volt. A rámpa is feldobta egy kicsit a kocsit. A Škoda így egyenesen az orrával „ment” a vízbe. A kocsinak tehát nem volt lehetősége arra, hogy felvegye az úgynevezett békaállást.
Ezek után nézzük a táblázatot, amely azt rögzíti, hogy a kísérlet mennyi időt vett igénybe:

Végre kocsink újra a parton van. Minden oldalról csurog a víz. Josef Hermansky, a Svet Motoru szerkesztőbizottságának tagja és a Škoda Autószövetkezet javítóüzemének vezetője több kollégájával munkába kezd, hogy rendbehozza az autót.
A medencébe történt beugrás után kilencvenhat per múlva Hermansky utasítást kap a motor beindítására. A motor beugrik. Hermansky gázt ad. A kipufogóból vízsugár fröccsen a körülállókra, mintha csak a százas bosszút akarna állni azokon, akik rábírták a vízbe ugrásra…

*

A narancssárga Škoda 100-as ismét ugrásra készen áll. Kocsiba ülünk. Beindítom a motort. Kifújom magamból a levegőt, hátamat odaszorítom az ülés támlájához és a biztonsági övet még jobban meghúzom. Kurblizom az ablakot és hátrafelé hajtok a starthelyre. Bekapcsolom az első sebességet és elindulok. A kerekek most nem csúsznak. Átkapcsolok második sebességre… A következő pillanatban megjelenik előttünk a medence vízfelülete. A kocsi enyhén megdől előre és az első része máris a vízbe ér…
Szilárdan tartom a kormányt. A víz, amely belepte az egész kocsit, most a tetőn dobol, majd az első ablakra is kerül belőle. Amikor már mód nyílik rá, hogy tájékozódjunk, megállapítjuk: a medence közepén vagyunk és lassan az elgondolt irányban haladunk. Gyorsan szétkapcsolom a biztonsági övet, és az ajtókilincshez nyúlok. Meglep, hogy most nem kell nagy erőt kifejtenem. Jobb kézzel teljesen kinyitom az ajtót, eltaszítom magam, s máris a vízben vagyok. Néhány méter után abbahagyom az úszást. Megfordulok. Már a víz felületén van Ota Saffek is. Kimászunk a partra és együtt nézzük a Škoda további manőverezését. Most úgy tűnik, mintha gyorsan süllyedne el a vízben…
Nézzük a második ugrás táblázatát:

Ez esetben tehát a kocsi elmerülése nem egészen két percig tartott.

*

Miután Mestán szerkesztő végiggondolta a vízbe ugrási kísérlet minden részletét, a következő tanácsot adja azoknak, akik hasonló körülmények közé kerülnek:
– Az autóból való kijutásra a legalkalmasabb az ablak (a vezetőnek éppúgy, mint a mellette ülő utasnak);
– Nehezebb a helyzet, ha a kocsiban négyen utaznak, és hátul nincsen lehúzható ablak. Ám ebben az esetben is az ablakot javaslom, úgy, hogy előbb az elöl ülők hagyják el a helyüket, majd utána a másik kettő (az elsüllyedt gépkocsiban is marad egy ideig annyi levegő, amennyi néhány perces kitartáshoz elegendő).
– Ha gyerek is van a kocsiban, azt a felnőtt semmiképpen se engedje ki a kezéből, vele együtt másszon vagy ugorjék a vízbe.
– Verjük ki a fejünkből a kocsiban elhelyezett értékek múlandóságát, és csak arra koncentráljunk, hogy utastársunkat és magunkat mentsük ki a szorult helyzetből!

*

Vojtech Mestan és Ota Saffek persze olyan helyzetben próbálták ki a vízfelületre és a partra jutást, ami nem állhat rendelkezésre a váratlanul vízbe esőknek. Ők felkészültek az „ugrásara”: rendelkezésükre állt a védőruha, a légzőkészülék, nem is szólva arról, hogy beavatkozásra készen itt álltak a búvárok és a mentők is. Kísérletük azonban így is elismerésre méltó, mert egy seregnyi nézőnek sikerült bebizonyítaniuk: az autó a vízbeesés után még egy ideig a víz felületén marad; hogy fent és lent egyaránt ki lehet jutni a kocsiból; hogy a bajba jutott embernek mások is segíthetnek. Egy alapvető feltétel azonban mindig szükséges: a lehetőséghez képest a legjobban megőrizni a nyugalmat…

-ai
Fotó: Miroslav Bakes