Május 17-ike, hétfő. Gazdám egy kissé figyelmetlen volt, így sikerült nekivezetnie a 61-es villamosnak. Nem történt nagy baj, az első felem behorpadt, és a futóművemen keletkezett némi kár.
Jegyzőkönyv, biztosító kárbecslése, a javítási munkálatok megrendelése a szervizben, ami ilyenkor szokásos. Gazdám mindezt egy nap alatt elintézte. A kálvária csak ezután kezdődött.
A műhely közölte, hogy csak július 6-án tudnak a munkához fogni, így tehát 50 napig kénytelen voltam az utcán állni, és várni a soromra. Hogy miért kellett ennyi ideig rostokolnom a magas házak tövében? Ezt a gazdámtól hallottam: először nem volt a műhelynek kapacitása, majd amikor bekerültem az üzembe, hiányzott a trapézkar és a kárpitanyag a raktárból. Nosza, szedte a lábát, és a hiányzó alkatrészeket megvette, örömmel vitte be a javítóba. Ép ésszel, illetve gép ésszel nem értettem: miért a gazdimnak kell futkosnia az alkatrészekért, nincs elég anyagbeszerzője a műhelynek?

Végre elérkezett a várva várt nap, az utcáról a műhelybe kerülte. Szeptember 4-ig, amíg kész lettem, újabb 60 nap telt el. De milyen napok! Valósággal mesébe illők. Hol volt, hol nem volt lakatos, villanyszerelő, kárpitos, és így tovább. Nekem csak az tűnt fel, hogy egyes – jóval később érkezett – autók rövidebb idő alatt készültek el, mint én. Hogy miért? Arról csak a gazdájuk tudna beszélni…
Közben két hétig teljesen ártatlan voltam: hozzám sem nyúltak. Állítólag a szerelőm, aki velem foglalatoskodott, szabadságra ment. Gondoltam, az én javításom nem egy olyan speciális feladat, hogy ezt csakis egyetlen szerelő tudja megcsinálni. Hiába vártam azonban másra. Feltettem magamban a kérdést: ha egy sürgős és komplikált operációt kell egy betegen végezni, akkor megvárják a professzort, aki éppen külföldön tartózkodik? Nem hiszen, mert bizonyára akad más orvos is. Végre engem is kezelésbe vettek és meggyógyítottak. Gazdám boldogan ment az irodába rendezni a számlát, amely aznap nem készült el, csak másnap. Végre megtörtént a fizetés, és úgy nézett ki, hogy indulhatunk haza. Korai volt az öröm. Az átadáskor derült ki, hogy az üzemben tartózkodásom hatvan napja alatt többen szemet vetetek rám: megtetszett, vagyis eltűnt az olasz rádióantennám, és a külső tükröm. A motorháztetőmet nem lehetett becsukni, a fűtéscsöveim lógtak, és a mosáskor derült ki, hogy elöl-hátul beázom. Igaz, gazdám panaszát soron kívül orvosolták. Megint eltűnődtem. Vajon e hosszú javítási idő alatt nem lehetett volna engem úgy átadásra készíteni, hogy egy csavar se hiányozzon rólam? Az az ember, aki engem javításra átvett, most miért nem foglalkozik velem, talán az átvételéhez jobban ért?…

No mindegy, fő hogy elkészültem, és mehetek haza. Közben szegény gazdámat sajnáltam, aki állandóan azt hajtogatta, hogy a tatárjárás és a mohácsi vész játékos szórakozás ehhez a műhelyhez képest. Engem mindez nem érdekelt, csak az, hogy az üzem területét végre hagyjuk el. El is hagytuk. Álmomban sem gondoltam volna arra, két nap után vissza kell mennem. Miért? Gazdám képtelen volt menet közben egyenesben tartani, állandóan az árokba akartam menni. Közben betértünk a közelünkben levő vizsgálóállomásra, ahol kiderült, hogy egy sérült alkatrész miatt futóművemet nem lehet beállítani. Ezután kerültem vissza ismét a műhelybe. Ekkor megint valami szeget – csapszeget – ütött a hengerfejembe: vakon ki és mikor ellenőrizte az elvégzett munkát rajtam, és egyáltalán miért nem próbáltak ki, hogy tökéletesen rendben vagyok-e? A műhelyben ismét pótszemle, és a többi szokásos herce-hurca. Végre-valahára kész lettem, és eszembe jutott: nem lehetett volna minden munkafázist immár az első javításomkor tökéletesen végrehajtani?!
Újra haza indultunk, és rendben funkcionáltam. Közben hallgattam gazdámat, aki imigyen fakadt ki: szilárdan megfogadom, hogy a jövőben ezt a szervizt messzire elkerülöm. Sőt, ismerőseimnek is elmesélem, hogy ebben a műhelyben javíttatni egyenlő az inkvizícióval!
Ő is azt mondta, amit én gondoltam. Hogyan szabad egy hiányosan megjavított autót az ügyfélnek átadni? Szükséges az olyan átadó szakember, aki felelősséget vállal azért, hogy engem teljesen helyreállítottak, és megfelelek a közlekedésbiztonsági előírásoknak. Ne fenyegessen engem olyan veszély, hogy kormányozhatatlanná válok, és ezért gazdámat – meg aki engem javított – bajba sodorjam. Vagyis úgy érzem, nemcsak én voltam hibás, amikor kikerültem a műhelyből, hanem azok is, akik nem figyeltek kellőképpen rám.

Merem remélni, amik velem a javítás ideje alatt előfordultak, nem általános jelenségek. Bánatos kifakadásommal szeretném felhívni a figyelmüket azoknak, akik irántam közömbösséget és figyelmetlenséget tanúsítottak. Csaknem két hónapos javítási kálváriám alatt alkalmam volt tapasztalni, hogy egyik-másik autóstársamat úgy helyrehozták, hogy valósággal újjászületett. Tehát a lelkiismeretlenség nem általános jelenség. Én megértettem, hogy amelyik társamon csak egy félórás munka akadt, az soron kívüliséget élvezett. A mai napig nem tudtam megérteni, hogy a maximum nyolc-tíz napos munkát – amit rajtam végeztek – hogyan nyújtották el két hónapra?
Úgy érzem, hogy gazdám az első felindulásban tett kifakadását nem fogja komolyan venni, de azt is remélem, hogy akiknek „ingük”, magukra veszik. Próbáljanak rendet teremteni házuk táján, hogy amikor legközelebb felkeresem őket, akkor bizalommal forduljak be az üzem kapuján:

az IS-23-25-ös Moszkvics