Van annak már húsz esztendeje is, ha nem több, hogy egyik hetilapunk számára cikket írtam az ikladi falusi orvosról, akinek körzeti rendelőjénél – felszereltség tekintetében – csak a garázsa volt különb. Valóságos autószerviz. Jártak is hozzá a környék autótulajdonosai. És ő szívesen bütykölgette rendelési idő után a mások autóit, olykor az éjszakába nyúló órákig is. Olthatatlan vágy égett benne a technika, kiváltképp az autók motorjai iránt, ami, ugye, végzettségét illetően, nem egészen volt természetes.

Mostani riportalanyom, az 56 esztendős Nagy Czirok Zoltán, a Hungaroszerviz fődarabjavító szerelője sok tekintetben hasonlít az ikladi orvoshoz. De mi különös van abban, ha egy autószerelő motorokat javít? Mi sem természetesebb ennél, vélheti az olvasó – teljes joggal. Eddig, ugyebár, ez nem téma. Az már viszont igen, hogy ennek az autószerelőnek „jogosítványa”, egészen pontosan 1950-ben keletkezett segédlevele arról tanúskodik, hogy egy kiskunhalasi műszerészmester műhelyében kitanulta az általánosműszerész-szakmát.
És ez már valami!
No meg az is, hogy ha arra kerülne a sor, lópatkót is tudna kovácsolni, merthogy apja mellett, aki kovácsmester volt, neki is vernie kellett az izzó vasat az üllőn, formálni a lópatkókat, s nem lepődnék meg túlságosan, ha a maga készítette patkót fel is tudná szögezni a ló patájára.
Folytassam még? Vajon hány autószerelő lenne erre képes?
És hogy miért adtam írásom címéül azt, hogy homo ludens? Azért, mert Zoltán a szó szorosan vett értelmében is maga a játékos ember.
Eddig ezt kétszer is bizonyította.

Az elsőre sok évvel ezelőtt került sor, egyféle munkahelyi „cukkolást”követően. Egy könnyelmű pillanatában azt a kijelentést tette munkatársai előtt, hogy ő is tudna csinálni egy kismotort.
– Te?
– Én!
– Arra befizetünk!
– Akkor kezdjétek el gyűjteni a pénzeteket!
A többiről ő maga így beszél:
– Ezer forintért vettem az ócskapiacon egy üzemképtelen, csupa rozsda, 50 köbcentis Simsont, ami már csak a nevében volt az. Hosszú hónapokba tellett, amíg szétszereltem, átalakítottam a vázát, megváltoztattam a vázszerkezetet, fúrtam, faragtam, hegesztettem. Új kerékagyakat készítettem, felújítottam a jármű motorját, új sárvédőket fabrikáltam, csiszoltam, krómoztam, de készen lett. Igaz, munkaidő utáni tevékenységgel, 2000 forint befizetése ellenében két év kellett hozzá, míg újra pöfögött. Valamivel kisebb lett a gyári eredetinél, magassága 70 centi, súlya 48 kiló, hossza mindössze 120 centiméter.
– Milyen motor ez? – kérdezték tőke sokan, amikor egy alkalommal megállt azzal a használtautó-piacon.
– Ez kérem Czirok-féle motor – válaszolta az érdeklődőknek.
– Eladó?
– Nem.
– És hol kapható?
– Sehol. Ezt én csináltam.
– Tízezret adnék érte – mondta az egyik kíváncsiskodó néző.
– Még húszért sem – felelte Zoltán, s maga készítette kismotorja levizsgáztatva ott várja gazdáját a csömöri tanyán háromkerekű dagonyázója mellett.

Ez utóbbinak is külön története van. Ismét övé a szó.
– Miután kismotorommal bizonyítottam munkatársaim előtt – meséli –, már korábban is bántotta a szemem a szerviz selejtraktárában sokasodó, kohóra váró Zsiguli-alkatrészhalom. Engedélyt kértem és kaptam főnökeimtől, hogy a halálra ítélt selejtes alkatrészekből egy holdjárót, vagy egy háromkerekű dagonyázót készíthessek.
Ehhez a feladathoz néhány hónap is elegendő volt neki. Holdjárójának lényege, amellyel telkén két unokáját szállítgatja, egy kiselejtezett Zsiguli-kardántengely, két hajtókar becsapágyazása, egy Simson-motor, három Zsiguli-kerék, a Zsiguli-kormányszárból készült villa, ebben van a kardántengelyből készített benzintank (4 liter üzemanyag fér bele). Igaz, a tengelyeket az öccse készítette, az esztergálta. Az egyik villaszáron levő első kerék a kormányozható, a két hátsó pedig a meghajtott. Még egy berúgókar beszerelése várt rá, és három hónap alatt a holdjáró is üzemképes lett.

– Szép, szép – mondom Zoltánnak –, de ezzel az energiával nem lenne érdemes azon gondolkodni, hogy valami hasznosabbat is készítsen?
– Már valami mocorog bennem – mondja derűsen –, s remélem, a nyugdíjig hátralevő éveimben el is készítem még.
– Mi lenne az?
– Életem nagy vágya. Egy olyan háromkerekű alkalmatosság mozgáskorlátozottak számára, amelyet motor hajt meg, tolatni is lehessen vele, s 180°-os fordulásra is képes legyen, így kielégítse minimális helyváltoztatási igényüket.
– Megvan már valami ehhez a járműhöz?
– Egyelőre csupán három gokartkerekem. És egy ígéret…
– Az pedig mi?
– Volt egyszer egy tanulóm, aki ma egy kisszövetkezet elnöke. Tudom, szavatartó ember. Ő ígérte meg, ha elkészítem a mintapéldányt, ebbe is besegít, de minden továbbit ő intéz majd, beleértve az esetleges sorozatgyártást, s az ezt megelőző engedélyeztetést is.
Őszintén kívánjuk, hogy ez a terve is valósággá érlelődjön Nagy Czirok Zoltánnak, a homo ludensnek.

Zentai Ferenc
L. Szabó László felvételei