– Örülök, hogy pontosan érkezett.
– Pedig nem volt könnyű dolgom. Az útlezárásokkal, elterelésekkel nem tudok mit kezdeni, hiába indulok el otthonról időben. Aztán a parkolóhely… Nagyon nehéz találni, pedig a kis Polskiról nem mondható el, hogy sok helyet foglalna.
– Régóta vezet?
– Majdnem másfél évtizede.
– Akkor tehát már színésznőként szerzett jogosítványt.
– Ezt most miért mondja?
– Mert, ha önről szó esik, az első megállapítás, hogy balett-táncosnőnek készült.
– Erről már rengetegszer beszéltem.
– Tudom, engem mégis izgat, ha valaki tizenévesen módosít pályát. A szakmaváltás úgy harminc év körül általános, az első csalódások után.
– A dolog egyszerűbb volt, mint hiszi. Meghívtak egy filmszerepre, tetszett a dolog és a színészetet meg a balettet nem lehetett összeegyeztetni. Választanom kellett. Ilyen egyszerű volt az egész.
– Nem hiányzik a balett?
– Már hogyne hiányozna. Mérhetetlen nosztalgia van bennem iránta. Ez odáig megy, hogy képtelen vagyok rá, hogy elmenjek egy balettelőadásra az Operaházba. A tévében már megnézem a volt társakat, idáig jutottam mindössze. A balett nekem mindig a legnagyobb szerelmem marad, elsősorban beteljesületlensége miatt.
– Amikor felkértem erre a beszélgetésre, elsőre húzódozott. Azt mondta, rossz passzban van. Mit jelent ez?
– Hosszan tudnék erről beszélni, de maradjunk annyiban, hogy az elmúlt néhány hónap nem igazán sikerült nekem. Egymásután háromszor nem kaptam meg a beígért szerepet, egyszerűen semmi se lett a tervezett produkcióból.
– Ezek mindennapi bosszúságnak számítanak a pályáján?
– Ne higgye. Tizenhat esztendeje vagyok színésznő, s most volt először ilyen rossz sorozatom.
– Nem érzi unalmasnak az életét? Próbálni mindig délelőtt kell játszani este, ami ideje marad, akkor filmezhet, forgathat.
– Strapás pálya a miénk, de én szeretem. Szeretek játszani. Nem mindenáron, de jó dolog szerepelni. Nem vagyok örömszínésznő. Örülök, ha játszhatok, de nem röpködök, nem olvadozom. Olyan ez nálam, mint mindenkinél, aki szereti a szakmáját és ezért örömmel dolgozik. Nem vállalok el mindent. Filmszerepet, szinkront csak akkor, ha a rendező biztosít róla, hogy az adott szerepet csak én tudom eljátszani. Unalom? Az nem létezik. Az okáról inkább nem beszélnék, csak közhelyeket mondhatnék. Maradjunk annyiban, hogy nem érzem a pályám monotóniáját.

– Mindenre jut ideje?
– Be lehet osztani a nap huszonnégy óráját. Végzem a dolgom, járok aerobicra, a balettet is újrakezdtem, a szerelem az már csak szerelem marad Jól meg is jártam, izomszakadásom lett. Még a Tháliában, a Kék madár premierjét sérülten csináltam végig, pedig kellett ugranom, táncolnom eleget Kaptam egy nyolc centi vastag talpú cipőt, aztán nekivágtam a dolognak. Én éreztem, hogy óvatosabb vagyok, mint normálisan, de látja, mit tesznek az előítéletek… Mindenki tudja rólam, hogy tudok táncolni, így aztán senki se vette észre, hogy valami nem stimmel.
– Egy időben mintha többet szerepelt volna. Volt egy Esztergályos Cecília-korszak, amikor mindenhol önt láthattuk.
– Konjunktúra? Én ebben nem hiszek. Előfordul, hogy egy időben, véletlenül, valamennyi képeslap címlapján ugyanaz szerepel, vagy a televízió egy héten három filmjét mutatja be ugyanannak a színésznek. Akkor mindenki csodálkozik és szörnyülködik, hogy még a vízcsapból is ő folyik, pedig ez nem több véletlennél. Aztán a másik oldal: sokáig csend van körülötted, valahol a címlapra kerülsz és az emberek felsikoltanak. „Jé, ez még él…”
– Azért, nem lehet egyszerű dolog estéről estére megmérettetni.
– Nem olyan veszélyes, ugyanis nincs objektív mérce. Ha látnám magam egy-egy előadás közben, akkor mindig tudnám, éppen milyen vagyok. Ez lehetetlen, így aztán maradnak a kritikák és a kollégák véleményei. Járatom a Sajtófigyelőt, mindent elolvasok, ami megjelent rólam. Ezért aztán nem kell meghallgatnom a kollégák „Te zseni vagy, de ezt és ezt írta rólad ez és ez..kezdetű mondókáját, aminek az a célja, hogy eljusson hozzám a finoman kritikának nevezett ócsárlás.
– Ahhoz képest, hogy rossz passzban van, eléggé kiegyensúlyozottnak látszik, olyan embernek, akiben helyre vannak téve a körülötte levő világ eseményei. Mintha nem érhetné semmiféle bosszúság.
– Ez azért túlzás. Színésznőként helyre teszem a dolgokat, magánemberként már nem ilyen könnyű a helyzet. Hetek óta keresek például fényszórókapcsolót a kocsimhoz. A kis Polskim ötesztedős, ebben a műfajban réginek számít, ezért sehol se találok hozzá alkatrészt. Akárhányszor dolgomvégezetlenül kifordulok egy-egy boltból, az érzéseim, enyhén szólva, kimerítik a bosszúság fogalmát…

Malonyai Péter