Úgy indultam erre az útra, Miskolc felé, hogy sem riportot, sem másfajta írást nem kell majd adnom róla. Fényképezőgép sem volt a kocsiban. Mármint a szerkesztőségi Moszkvicsban, amely eddig több mint 12 000 kilométert futott a legnagyobb rendben. És július 9-én, ezen a forró napon, amikor csillogott az országút, mintha sztaniolpapírral borították volna, ugyancsak nem történt semmi említésre méltó a kocsival. Csupán este néhányszáz kilométerrel többet jelzett számlálója. Nem is a Moszkvicsról írunk. Inkább az említett nap néhány olyan eseményéről, amelyet a 3-as számú utat járva vettünk észre – és újságba kívánkozik.
Azt tudom, hogy velem együtt még sokan haragszanak erre az útra, tucatnyi, hirtelen felbukkanó és szinte derékszögű fordulói miatt. Az egyik sarkot most alaposan megnyirbálják, és öröm látni azokat a hatalmas útépítő gépeket, amelyek a gödöllői patkó átalakítását végzik. Most, bár még koránt sincs készen, már lehet látni, milyen lesz az új út. Ha megnyílik, elmondhatjuk, megint tettünk egy lépést előre. Nagy baj viszont, hogy Pesttől Miskolcig ezen a közel 200 kilométeres szakaszon sok ilyen, nem a modern közlekedés számára készült kanyar marad még. Van is errefelé baleset bőven. Olyan helyeken is, ahol tábla int óvatosságra, de sok helyen még tábla sem figyelmeztet.
Miskolchoz közeledve, például a 154-es kilométerjelző kő után nem sokkal, az eddig jódarabon egyenesen futó beton egyszerre csak jobbra fordul. Táblát nem látni, de aki erre járatlan, a veszélyes kanyart is csak az utolsó pillanatban fedezheti fel. Az út szélét sűrű bozót takargatja. És hogy még nagyobb legyen a zavar, egy kövesutat is találunk, amely a betoncsík egyes szakaszának szabályos folytatása. Melyiken menjek? Csak néhány pillanat tétovázás menet közben, és máris jobbra fordítom a kocsit, mivel arra fordul a beton is. Gondoltam, ez vezethet Miskolc felé, ez a jobbik út.
Már meg is feledkeztem az elágazásról, de mögöttem – a tükörből látom – felvillan egy szürke autó, és egyenesen a kövesútra fut. A következő pillanatban viszont a karambolok jellegzetes hangja, üveg- és acéllemezek csattanása, majd porfelhő – és utána ijesztő csend. Odaszaladni, mentőládát vinni és közben megtudni, hogyan történt…
Két kocsi ment egymás mögött, elöl egy 190-es Mercedes-Diesel, mögött az AB-14-08-as Opel Kapitän. Pestről indultak, együvé tartozó kocsik. Amint később az Opeles mondotta, eleinte elől a Kapitän, mögötte a Mercedes ment. Azután a Mercedes egyszer csak megelőzte az Opelt, és ráfutott a kövesútra. A beton után szokatlan köves szakasz egy pillanat töredéke alatt, úgy látszik, azt jelentette a vezetőnek, hogy mellékútra tévedt. Jók lehettek a reflexei, a következő mozdulata már a fékezés volt, de ettől a pedálnyomástól két kocsi állott meg. A mögötte levő Kapitän ugyanis a Mercedesbe rohant, majd az útkorlátnak ütközött. A Mercedes a lökéstől megfordult a tengelye körül.
A gyors kocsik roncsoltan feküdtek. Az egyik utas korházra szorult, a többiek szerencsésebben jártak. Ez délelőtt 11 órakor történt. Amikor visszafelé, néhány órával később, ugyanerre jöttem, egy másik autóbaleset is történt ugyanennél a kanyarnál. Az idevalósiak halálkanyarnak nevezik. Az is. Csak azt nem lehet megérteni, miért nem jelzi semmiféle tábla ezt az átkozott útfordulót, melyet rövidesen ugyancsak átvágnak – hiszen a kövesút, amelyen a leírt baleset is történt, már emiatt épül. De addig legalább jeleznék, hogy: Vigyázzatok autósok, motorosok – ez egy nagyon veszélyes hely! Úgy látszik, ezen a környéken – az ország egyik ipari fellegvára körül, ahol óriáskohót építettünk 52-ben – az illetékesek nem találtak elég vaslemezt ahhoz, hogy a kötelező útjelzéseket kitűzzék…
Mert például Tapolca előtt is, egy háromszög alakú elágazásnál a rendőr azonmód kérte a jogosítványt, mondván, hogy nem arra kell hajtani. Arra a megjegyzésemre, hogy semmiféle táblát nem láttam, amely tiltaná az oda hajtást, vagy jelezné, hogy másfelé kell mennem, az én rendőröm azt válaszolta, hogy tábla nincs is, mert még mindig nem adott a Tanács, – de mégis csak arra kell fordulni, amerre ő mondja.
Betétlapba ugyan nem került a találkozás, igazán barátságosan váltunk el, most viszont bánom, hogy akkor elfelejtettem megkérdezni: ha már tábla nincs ott, ahol állítólag kellene lenni, de jogosítványt kérő rendőr áll a fa mögött, akkor miért nem irányítja inkább a forgalmat?
Mert nagy ám erre is a forgalom! Amíg néhány éve inkább csak teherautók, autóbuszok jártak itt, ma annyi motorkerékpárt és személygépkocsit – méghozzá a legújabb típusokat – látni Miskolcon, Tapolcán és a kettő közötti úton, hogy azt öröm nézni. Csillapodik viszont az öröm, amikor arról hallunk, hogyan tudják karbantartani, üzemeltetni a hirtelen növekedő autóállományt, amelynek jó része, gyári előírás szerint például szuperbenzint is szeretne kapni. Kút van is már, ahol a Miskolcra utazók kaphatnak szuperbenzint, alig van viszont forgalma. A kutas néni is panaszkodik, hát még a helybeli autósok, akik nem kapnak szuper-jegyet 74-75 oktános benzint szerető motorjaikhoz ezen a helyes-dombos vidéken.
A másik baj, hogy a miskolci XVI. Autójavító – modern, jó külsejű épület – úgy túl van zsúfolva munkával, hogy kénytelenek már szépen kitessékelni az ügyfeleket. Ez ugyan nekik sem jó, de nem tudnak mit tenni. A Borsodvidéki Gépgyár üresedésben levő szomszédos telkét igénylik, az segítene a helyszűkén, de a két vállalat nem tud megegyezni. Lassan ott tartanak, hogy a kocsikat – közöttük sok a nagy területet elfoglaló Ikarus busz – egymás tetejébe rakják majd a műhelyben…
No meg azért is nagy a zsúfoltság, mert sokáig állnak bent a kocsik. Nagyon rossz az alkatrészellátásuk. És ami a legszomorúbb, megint csak a hazai gyártmányú járművekkel vannak főként bajban. Csepel kormányoszlopot, vagy egyszerű rugócsapszeget, vagy akár sebességváltó előtéttengelyt képtelenek szerezni. Már itt is berendezkedtek a házi gyártásra, sőt még ennél is nehézkesebb utakon próbálgatnak magukon, illetve a hozzájuk adott kocsikon segíteni. Egész Felső-Magyarország autóit nekik kellene tulajdonképpen rendben tartani, de mint most Tóth Sándor, a fiatal főmérnök is mondotta, a jelenlegi körülmények között ez tényleg lehetetlenség.
Azokat a kocsikat, amelyeket viszont már nem engednek be az állami javító telepére, megtalálhatjuk Miskolc régi szénapiacán. Itt majd minden házban autószerelő-műhelyt jeleznek a cégtáblák. Hűtőkészítő kisiparostól kezdve, karosszérialakatosig. Sokan éppen a XVI-os Javítót hagyták ott, hogy kiváltsák az iparengedélyt. Munkájuk persze bőven van. És országszerte hasonló a helyzet, hiszen az autóállomány, a motorkerékpárok száma szépen növekszik, és ennek megfelelő tempóval most sem tudjuk sem az utakat rendezni, sem az állami javítóüzemeket tágítani.
Az országutak problémáin valamit segítene, ha legalább a szükséges jelzéseket mindenüvé kitennék, – és a feleslegeseket levennék, – az autósok pedig nem ragaszkodnának a maximális sebességű közlekedéshez.
Az autójavítás és gondozás fennálló problémáin pedig Miskolcon és Pesten is ugyancsak kellene segíteni. Van, ahol egy harmadik műszak beállítása oldotta meg a gondokat, van, ahol csak újabb területtel szűnhet meg a baj. És végül: most már végre országosan tenni kellene valamit az alkatrészhiánynak, a legfőbb baj forrásának a megszüntetéséért. Hiszen ez gyakran semmim másnak, csak lomhán születő, vagy egyáltalán meg sem születő intézkedéseknek a következménye.
Akarat, igyekezet, jóindulat, együttműködés – az anyagi lehetőségeken túlmenően sok minden segíthet még, hogy az autózás hatalmas ugrású fejlődése hazánkban minél zavartalanabb legyen.
Liener György
