Úgy érzem rengetegen vagyunk olyanok, akikben gondolatot ébreszt egy-egy autó. Érthető, hiszen oly változatos a téma, mint amilyen változatos az autók sokfélesége is. A napokban egy autóstársam a magától értetődő természetességgel mondta: „Amerikában rengeteg európai, sőt ázsiai kocsit láttam amerikai rendszámmal, mondják azért, mert akinek ott „egyénisége” van, az nem jár amerikai kocsin. Elgondolkoztató jelenség, bizonyára sok oka van ennek.
De maradjunk csak itthon, hiszen itt élünk, és merőben mások a hazai adottságok és a szempontok. A legtöbb hazai autós véleménye megegyezik abban, hogy szeretné minél tovább és minél olcsóbban használni kocsiját. Ám az autógyárakat általában e vággyal ellentétes célok vezérlik, mivel mind több és több kocsit akarnak eladni.
Az 1973. évi frankfurti kiállításon mutatta be először a Porsche cég azt a kocsiját, amit húsz (!) évre tervezett. Ezzel az AM is többször foglalkozott. E kocsival próbálta többek között bebizonyítani az autóipar, hogy ma is tudna évtizedekre használható autót gyártani.

Ha nyitott szemmel járunk az utcán, márpedig a jó autós mindig így jár, észrevehetjük, hogy mennyire eltérő a forgalomban lévő kocsik életkora, amit egyrészt a rendszámaik, de még inkább a karosszériák vonala is igazol. A kocsik állaga azonban áll arányban életkorukkal, gyakorta hihetetlen különbségek szemtanúi vagyunk ha egy-egy márka ugyanolyan típusát próbáljuk meg összehasonlítani. Hiába azonos a gyártási év, a kilométerszámláló állása, meg még sok-sok minden. Ahogyan mi sem egyformán öregszünk, úgy autóinkat sem egyformán öregítjük. Aki technikailag, képességileg és érzelmileg is jól vezet, annak a kocsija általában soká marad fiatal, s lehet, hogy az marad a gazdája is. Ám sokan vannak olyanok is, akik kocsijukra csoportosítják agresszivitásukat, önző egyéniségük minden megnyilvánulását. A lóerőkkel való ostoba erőfitogtatásukat.
Egyre sűrűsödő forgalmunkban ezek a Dudabercik állandó veszélyt jelentenek renitenskedő stílusukkal. Közös érdekünk lenne, hogy mielőbb menjenek ezek képességvizsgálatra, tegyék vissza a gyári hangtompítót, vegyék le a sok matricát a kocsijuk oldaláról és ajándékozzák el a sok mütyürkét, állatseregletet a kocsiablakukból, még örülni is fognak azoknak a gyerekek.
Persze biztosíték nincs, csupán a remény él bennünk, hogy megpróbálnak ezek is beilleszkedni mind magasabbrendű közösségi szellemet igénylő közúti forgalmunkba, hogy belátják: csakis így lehet sokkal kevesebb pénzért, jóval tovább autózni és főleg sokkal kevesebb bosszúságot okozni a forgalomban részt vevő hosszabb életű autók mértéktartó gazdáinak.

Most az új műszaki vizsgarend borzolgatja az amúgy is igénybe vett autós idegeket. Tudjuk, az öreg autók nem okoznak sok balesetet, mivel ezek a kocsik tulajdonosai főleg szerény igényű, kis pénzzel rendelkező idősebb emberek, akik szeretik kocsijukat és ez a tiszteletreméltó ragaszkodás, vezetési stílusukban is kifejeződik. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy a Mozaik utcai műszaki vizsgáztató állomás dolgozóinak egy részét csak munkáján keresztül, illetve látásból ismerem, de nemcsak nekem az a véleményem, hanem sok-sok öregautó tulajdonosának is, hogy elfogulatlanul vizsgálják a sorrakerülő kocsikat.
Itt szeretném elmondani, hogy valamennyiünknek – akik bizony túl sok éves kocsijainkat vittük vizsgára – igen jól esett, hogy a műszaki dolgozók őszinte örömüknek adtak kifejezést egy-egy sokat használt, de kifogástalan futómű, egy jól megjavított fék, vagy szakszerűen felújított csillogó lámpa láttán. Ilyen nagyfokú együttérzés, ennyi biztató jóindulat bizony lelkesítőleg hatott a vizsgadrukk okozta szorongó légkörben.
A kocsiszeretet persze az utakon is megmutatkozik. Igen sokszor előfordul például, hogy aki sajnálja a nehezen és drágán pótolható rugókat és lengéscsillapítókat, lassabban megy a rossz úton, mint ahogy a forgalom megengedné. Pillanatokon belül akar egy Dudaberci aki villogtatva az élre vág, hogy ő majd megmutatja hogyan is kell a hepét meglovagolni, a hupát kikerülni. De ugyanezzel a Dudabercivel kénytelen találkozni az a gyakorlatlan vezető is aki esetleg óvatosabban szeretne egy kanyarba bemenni, vagy egy kicsit nagyobb fékutat hagy maga előtt az Erzsébet-híd kunkorjában.

A sokat emlegetett közlekedési kultúránkon sokat segítene, ha mindenki megfogadná, és persze meg is tartaná: Nem zavarom, nem idegesítem, nem bosszantom az előttem levő vezetőt még akkor sem, ha nem az én stílusomban vezet. Soha nem tudhatjuk, hátha beteget visz, vagy csupán a lekvárosüveget akarja épségben hazajuttatni az előttünk levő kollega.
Igyekezzünk magatartásunkkal segíteni a közlekedésben nélkülözhetetlen nyugodt légkört. Nincs arról statisztika, de biztos vagyok benne, hogy sok balesetnek volt előidézője egy-egy sok lóerős kivagyokén, aki addig ingerelte az előtte haladót, amíg abban felment a „pumpa”, s jobban nyomta a gázpedált mint amennyire képessége bírta volna, mint amilyen sebességgel kocsijának szabad lett volna haladni.
Mert a mindenkor nélkülözhetetlen józanságot nemcsak az alkohol veszélyezteti!

Mariházy Zoltán