A térképen ezt a falut, – amely nyáron poros, télen sáros útjaival, homokdombjaival, szétszórt, apró házaival éppen olyan volt, mint a többi, – Szigetszentmiklósnak hívják. De a Csepel Autógyár dolgozói már úgy beszélnek róla: a mi „Autóvárosunk”. Néhány hónappal ezelőtt ugyanis, Pártunk Kongresszusán Gerő elvtárs, amikor felsorolta a felemelt Ötéves Tervben épülő új szocialista városokat, Dunapentele, Komló, Bodajk, Barcika, Almásfüzitő mellett megemlítette Szigetszentmiklós nevét is. És elmondotta, hogy a közelben lévő Csepel Autógyár dolgozóinak jövendő városában 1954 végére 1900 új lakás, 500 személyes munkásszálló, 3 új általános iskola, új mentőállomás, 2 új csecsemőotthon, 4 új óvoda, kultúrház, szülőotthon, strandfürdő, népfürdő, sportpálya, gyógyszertár épül. Így ígérte ezt a Párt és a Tervről szóló törvényében a magyar dolgozók állama.
És ezen az őszbefordult szeptemberi napon felemelő ünnepségen vehettünk részt a szigetszentmiklósi „faluszélen”. Előttünk hófehéren villogó két hatalmas, háromemeletes lakóháztömb, balkézről épülőben a harmadik s a mikrofon előtt elfogódott, meghatott hangon egymásután mondanak köszönetet nyolcvannégyen a Csepel Autógyár dolgozói közül, akik jó munkájukkal azt érdemelték ki, hogy elsőkként kaphattak az Autóváros új lakásaiból.
Rács János, a Járműgyár sztahanovista művezetője például csak annyit tudott mondani: „A mult társadalmi rendszerben nem kaphattam lakást, akkor – kitettek a lakásból”. – Aztán többre nem futotta erejéből, mert a könnyeit kellett törölgetnie… Csak később mesélte el nekünk, bent az új háromszobás lakásban, büszkén mutogatva „parkettás padlóját”, erkélyét, csempézett fürdőszobáját, akkor emlékezett vissza a Gömb-utca 22. háztulajdonosára, aki Horthyék társadalmi rendszerének szellemében családjával együtt az utcára tette, mert a Hass és Somogyi gyár részvényes urainak úgy tetszett, hogy a kapitalizmus akkor dúló válságát az ő elbocsátásával igyekezzenek levezetni. Öt hónapja volt már akkor állás nélkül és nem tudta kifizetni 58 pengős lakbérét.
Az új ház másik lakója, Homoródi Andorné fiatal nő létére a Statisztikai Osztály vezetőhelyettese lehetett. Csak két hete ment férjhez s íme, máris költözhetik az új kétszobás lakásba. „Tegnap még azon izgultam – meséli, mert másról nem tud szólni – vajon kihúzzák-e az 1200 forintos békekölcsön-kötvényeimet. Dehát kell-e nagyobb nyeremény is, mint amit most kaptam?”
Gyurics Márton, aki a Motorgyárban egyszerre két gépen fúrja a forgattyús tengely olajcsatornáit, már 300 forint nyereményt is felvett, mégsem arról beszél, hanem az új gépekről, amelyek megkönnyítik, meggyorsítják számukra a munkát, a gyár új, modern konyhájáról, az épülő korszerű tanműhelyről, ahol a fiatalok már jobb körülmények között tanulhatnak, mint ami neki adatott, mint az új létesítményekről, amelyekkel kamatostul adta vissza már eddig is a magyar állam az ő 1400 forint összegű eddigi kölcsöneit.
Acsai Miklósné pedig annyit mond csendesen, itt, az Autóváros első házai előtt: „Hát ide ment a pénzünk”…
A valamikori sommáslány, majd napszámosnő régi ismerősünk. Utoljára februárban beszéltünk vele, a Kongresszusi Verseny idején, amikor megígérte, hogy átképzős-esztergályos létére 140-150%-ig „felmegy” teljesítményével. És azt is igérte, hogy férjét, aki akkor még napszámos-földmunkás volt, ugyancsak ráveszi, hogy nagyüzemi munkásnak jöjjön. És ígéreteit valóra is váltotta. Jó munkájáért azóta kiemelték: most beállító-lakatos, augusztusban 1.075 forintot vitt haza. Férje betanított munkás az RM-gyárban, máris 5-600 forintot keres.
– Hogyne tartottam volna meg a szavamat, – méltatlankodik, – amikor maga az állam is pontosan megtartotta, amit nekem igért. S már sorolja is: – Amikor as Tervkölcsönt jegyeztük, azt ígérték, hogy újjáépítik az országot. És felépültek a házak, a hidak és még felépült egy új autógyár is itt a közelünkben. Ott hordtam a maltert az építkezésnél, amikor azt mondták nekem a Párt emberei: Jöjjek csak be a gyárba, jó vasipari szakmunkás lehet belőlem. Mert már ebben az országban a nők is egyenjogúak. Aztán amikor a 200 forintos Békekölcsönt jegyeztem – merthogy akkor még csak 420 forintos fizetésem volt, – azt ígérték, hogy egészen új üzemeket, erőműveket, hidakat, utakat és nem utolsósorban új lakóházakat, sőt új városokat is építenek. S most itt van…
A meghatottságtól könnybeborult szemmel mutatja nekünk a C-épület I. emelet 25. számú kétszobás lakás kulcsát. És a fényképezőgép lencséjével megörökítettük Acsai Miklósné, autógyári beállító-lakatos és Acsai Miklós betanított munkás „honfoglalását”.
