Hatalmas, bonyolult mechanizmus egy autógyár!
Ezt volt alkalmam tapasztalni Neckarsulmban is, az NSU gyárban. Néhány napig sétálgathattam ott – ennek ellenére nyugodtan állíthatom: még akadt volna látnivaló. Pedig ez a 86 évvel ezelőtt alakult üzem nem is tartozik a mammut-gyárak közé. Több mint 10 000 embert foglalkoztat, akik napi 500 kocsit készítenek. De hogy a „nagyokkal” konkurrálni tudjanak ehhez valami többletet is kell adniuk. Ez pedig a minőség. Hogy biztosítják ezt? A szüntelen és tervszerű ellenőrzéssel.
Kísérőm, a gyár egyik legrégibb alkalmazottja először ahhoz a kis házikóhoz vezetett, a gyár területén átfolyó Sulm patak partjánál, ahol 1880-ban Christian Schmiedt rendezte be kötőgépüzemét. (A Neckar partján fekvő város a folyó és a patak nevének összevonásából vette nevét, és az itteni autógyár Neckarsulm város nevének 3 betűjéből állította össze márkáját.)

A pályaudvar méretű csarnokban katonásan sorakoznak a 800 tonnás prések, amelyek valósággal ontják magukból a különböző típusú karosszéria-részeket. A kis, Diesel-motorokkal meghajtott villás targoncák szaporán szállítják a lágyan egymásba illeszkedő ajtókat, alvázakat, tetőket. A kívülálló talán kaotikusnak találja ezt a nyüzsgést, valójában kiszámított „menetrend” alapján halad a munka. Már itt találkoztam a hibátlanul szervezett kontroll-hálózattal. Két nagy láda között ülő ellenőr egy borítéknál alig nagyobb sajtolt lemet illesztett a mintadarabhoz, az etalonhoz. Így kerültek az egyik ládából a másikba az ellenőrzött karosszériaelemek. Ez a munka egyhangú és fárasztó, de megéri, mondta kísérőm, mert az NSU márkáról van szó.

Egy másik hasonló méretű csarnokban tüzes szikraeső kápráztat el. A ponthegesztő gépek sokasága eloldhatatlanul ragasztja, tapasztja egymáshoz a szemünk előtt autóvá alakuló karosszéria-részeket. Egy mozdony nagyságú monstrum egyetlen mozdulattal 128 polipkarjával 128 ponton ragadja meg – de valójában „megragadja” – azt a lemezt, amely a következő pillanatban alvázzá változik. Látványnak is nagyszerű. Arrébb már ügyes kis kocsin gördül a karosszéria-embrió, amelyet, a munkafolyamatnak megfelelően, különböző helyzetbe tud állítani a soron következő hegesztő, aki pontosan betanult mozdulattal csak néhány helyen „pontozza meg” a lassan mozgó munkadarabot.
Az ember alig veszi észre, hogy az új utcába kanyarodó kocsin már együtt van az NSU „ruhája”. Igaz, még nincs „kimosva, vasalva”, és a sor mellett árgus szemekkel őrködő ellenőrök kezelésbe veszik azokat a kocsiszekrényeket, amelyeken valami szépséghibát látnak. A karosszériákat nem tudjuk tovább nyomon követni, mert azok egy alagúton át a föld alá cammognak.

Útunkat a zajos kovácsoló-üzemben folytatjuk, ahol valamennyi típus összes kovácsolt alkatrészeit készítik. Itt láttam egy olyan anyagdarabolót, amely 100 mm-es rúd- vagy idomanyagot igen szaporán, pontos méretre aprít. A következő, ugyancsak üvegtetős csarnokban sorakoznak a forgácsoló automaták és félautomaták. Az utca elején, az első gépen a négyhengeres főtengely-öntvény forog, és az utolsóról a majdnem kész darabot veszik le. Ezt egy hét műszerből álló ellenőrző szerkezetbe fogják, és ha ezek nem emelnek kifogást, akkor mehet tovább egy szuperbölcs géphez. Hogy mit tud ez? Elektromos hevítéssel edzi a csapok felületét. És milyen gyorsan!
A motorszerelde éppen olyan, mint bármelyik autógyárban. Az elektropneumatikus és speciálszerszámok kiszolgálása a tulajdonképpeni munka, amit a betanított munkások végeznek. A földre hulló csavarokért vagy apróbb alkatrészekért nem hajol le senki. Az időnként megjelenő takarítók szemétként seprik ezeket össze. Sorsuk a kohó. Azért nem válogatják szét, mert az ehhez értő szakemberek bére magasabb lenne, mint a visszanyert anyag értéke. Így mondta a kísérőm.

Bizony alaposan elgondolkoztatott a látvány a végszerelő szalagon, ahol különböző színű és típusú kocsikat építenek össze. Miféle koponya tudja ezt olyan pompásan rendszerbe foglalni, hogy például a kék kocsihoz az éppen annak megfelelő színű kerekek érkezzenek a mellékszalagról a távoli raktárból? Kérdésemre megkaptam a választ: a komputer – a számítógép – nem téved.
Igazán megkapó látvány, amikor a magasból lassan landol a kocsiszekrény a hátsó futóművel egészet képező motorra. Ez a kocsi násza, mondják erre a gyorskezű betanított munkások, akik a kivilágított, csempés aknában dolgoznak. És mire a szalag végére ér a kocsi, a végkontrollőr a csupán egy liternyi benzint adó kútból tankol – és innen már önerejével gurul a kocsi a közeli görgőkre, amelyek a kocsiból is látható nagyórás műszerekkel tartanak kapcsolatot. Ez az ellenőr nem kíméli az új motort, gázt ad, és nemcsak a szemével, hanem hallásával is vizsgáztatja az újszülöttet. A műszerek csalhatatlanok. Apróbb, finomító utánhúzások… a fényszórók beállítása… és ezzel a műszakiak be is fejezték munkájukat. A folyamat „megkoronázása” a polírbrigádra vár. A gyári számok alapján a szállító-emberek a szélvédő belső oldalára ragasztják a rendeltetési ország jelzését – a világ minden tájára mennek az NSU autók –, és ennek alapján sorakoztatják a kocsikat a vasúti rámpa előtti hatalmas téren. Akad közöttük Wankel is…

Hazajövetelem után érkeztek a hírek, hogy az NSZK „gazdasági csodájának” ingadozását min jobban megérzi az ottani autóipar is. Az NSU-k tömege nem fér el a rakodón, és a hét nem minden napján dolgoznak a munkások…
No de az NSU gyár igazán kellemes vendéglátó volt. Igaz, a kísérleti és tervezési osztályra vonatkozó látogatási tilalmat nem oldották fel (ott készült a „szendvics” Wankel, a kétdugattyús motor), de végigkísérhettem ezeknek a híres autóknak a születését, a sajtolástól, az 9ntéstől a fényszóró-beállításig. Sőt: 1000 kilométert utazgathattam is egy, a gyár tulajdonát képező, használt Prinz-cel és 1000-sel. Érdekes volt.

Rózsa György