Pedig könnyű volt a vacsorám, mégis szörnyű álommal viaskodtam tegnap éjjel. Amikor elmondtam a főszerkesztőmnek, hogy szeretném megírni, ő úgy vélte: hasznos lenne, de vajon mit szól hozzá majd az olvasó? Próbáljuk meg – ajánlottam elszántan. Hát legyen.
A Gépjármű Vizsg. Oszt. Kaleidoszkóp utcai telepén nagy volt a sürgés-forgás. A műszaki ellenőrzésre várakozók tekintetéből a zaklatottság bágyadt fénye pislákolt. Ámbár én nem is a saját, hanem a legjobb barátom kocsiját vittem vizsgára, mégis ideges lettem azoktól a történetektől, amelyeket ott hallottam a várakozás ideje alatt. – Őszintén szólva szurkolok – mondta az egyik álombeli sorstársam, akit az újságokban megjelent, Kossuth-díjasokat bemutató fényképről ismertem fel. Matematikus volt az illető. Ő mondta: – Félek a pótvizsgától, merthogy tegnapelőtt megbuktattak, megállapították a Citroënem kormányáról, hogy annak Pittman-tengelye kopott. Bevallom, nem sokat értek az autóhoz, ezért megbeszéltem a dolgot törvényszéki szakértő barátommal, aki harsogó nevetés közepette adta tudtomra, hogy a DS Citroënnek nincsen ilyen tengelye – folytatta az álombeli tudós –, felmentem hát a Vizsgáztató Hivatal fejéhez, aki igazságot tett. Hát most itt vagyok megint, félve az igazságtevés perceitől.
Miközben lassan fogyott az álombeli várakozók sora, bekapcsolódott a társalgásba egy rövid hajú, öntudatos ifjú, aki elmondta, hogy ő is pótvizsgás, mert amikor először itt járt, akkor az előadó, sőt az Előadó, így, nagy E-vel, ahogy itt finoman nevezik a vizsgáztatót, felszólította őt, hogy olvasná le a vizsgálat tárgyának, a Trabantnak motorszámát.
– Lázas buzgalommal kerestem a számokat és amikor megtaláltam, lelkendezve közöltem vele – így trabantos álomtársam. – Az nem jó – mondta zordonan az Előadó, és így szólt kissé felelősségre vonó hangon: – …autózgatunk, autózgatunk, de nem tudjuk, hogy az a fránya szám?!? – és rámutatott a helyes számra, akár Szent László a sziklára, amelyből a vizet fakasztotta. E helyhez illő szerénységgel meg mertem jegyezni, hogy eddig hiba nélkül vezettem apám Trabantját, bár tényleg nem tudtam, hogy hol a motor száma. De okosabb lett volna, ha inkább leharapom a nyelvem – bánkódott őszintén álombeli sorstársam –, de szolgáljon mentségemül ifjú korom. Hogy mi történt, kérdezik Önök? Az történt, hogy a hivatali érzékenységében inzultált Elő adó rákapaszkodott a Trabant ajtajára, néhányszor meghintáztatta azon magát, majd megfellebbezhetetlenül ítélkezett: az ajtó lóg. Amikor másnap az állami javítóban az állami szerelők megkonzultálták az ajtó „betegségét”, úgy találták: annak semmi hibája nincsen. Nem is csináltak vele semmit, és most ismét itt várom a Trabcsival a kifürkészhetetlen sors és a megfellebbezhetetlen előadó döntését –, kesergett az ifjú trabantos.
Aztán végre sorra kerültem. Már-már kezdtem kételkedni az udvaron hallott történetek igazságában, amikor közölték velem, hogy a két Bosch-fanfár tilos, noha a közúti gépjárművek állapotáról szóló 23/1975. (XII. 31.) KPM számú rendelet 43 §-ának (2) bekezdésében ez olvasható: „…csak olyan hangjelző berendezés szerelhető, amelynek hangja folyamatos, egyenletes magasságú és erősségű, ez a hang több – egyidejűleg működő – készülékkel is előállítható”. De ez még nem minden. Az Előadó kifogásolta és alkalmatlannak találta a hátsó rendszámtáblát rögzítő két csavart, mert azok fején körömnyi fényvisszaverő prizma volt, és a táblát megvilágító két izzó közül az egyik nem izzott.
Miként Jóska kapkodta fejét a búcsúban, akként viselkedtem magam is, hiszen mellettem pótvizsgázott a Citroën, amelyről most már az Előadó is kénytelen volt elismerni, hogy nincsen Pittman-tengelye, de ha ez nincs, talál ő egyéb kifogásolnivalót. Mondta is zordonan, hogy repedt a Citroën alváza, és azonnal le kell szerelni a kocsi rendszámtábláját. – Ó, jaj – jajdult fel a Kossuth-díjas, aki azért nem volt teljesen analfabéta, mert orra alatt így szólt nekem: a fenéklemezt nézte alváznak a szakértő. És bár megalázkodott, hogy a zordon „bíró” elálljon a rendszámtábla-leszereléstől, de az nem másított igazságosnak vélt döntésén.
– Azonnal viszem a szerelőhöz, és hegesztés után tüstént hoznám vissza a Citroënt – így a matematika tudora. Itt, a vizsgálócsarnokban súgta meg egy másik sorstársam, hogy neki a karcosnak minősített, de valójában jó állapotú ragasztott szélvédőjét kellett kicserélni. De ő okos volt, és mert amúgy sem lehetett ilyen szélvédőt vásárolni, csak edzettet, amelyről köztudomású, hogy töréskor csúnyán viselkedik, ezért hát kölcsön kapott egy szélvédőt. – És miért pont én ne járjam az okosok útját – vélekedett legújabb ismerősöm – hiszen a legtöbben kölcsönzik azokat az alkatrészeket, gumikat, amelyekért mélyen kellene a zsebbe nyúlni, de van úgy, hogy nem is lehet kapni a boltban.
Mire tisztázódhatott volna a gondjaimra bízott kocsi helyzete, felébredtem arra a csattanásra, amelyet az álombeli ifjú barátom Trabantjának pótvizsgázó ajtaja okozott. Az Előadó becsapta.
Még szerencse, hogy mindezt csak álmodtam, de – gondolom még így is tanulságos volt.
– ergyé –
