Az Autóipari Kutató és Fejlesztő Vállalat dolgozójaként Doszpoly Béla kollégámmal 2 évre az USA-ba érkeztünk tartós kiküldetésre. A Cummins Engine Company – a világ legnagyobb motorgyára – központi kutató és fejlesztő intézetébe kaptunk meghívást. A fejlesztőbázis és a Cummins törzsgyára Indiana államban, Columbusban van, mindössze 40 mérföldre Indianapolistól, a fővárostól, amely már jól ismert híres versenypályájáról és 500 mérföldes autóversenyéről. Ezt a versenyt, amely a világon legnagyobb nyereményt adja, minden évben májusban rendezik meg.
Columbusnak, ennek a 450 000 lakosú kisvárosnak közforgalmi repülőtere nincs, ezért Indianapolis nemzetközi repülőterére érkeztünk. A Cummins egyik dolgozója – távolba szakadt hazánkfia – várt bennünket a repülőtéren, és vitt volna a szállodába, ha a csomagjaink velünk együtt érkeznek. Chicagóban már hiába várakoztunk a Sabena csomagkihordó szalagjánál. Jegyzőkönyv Chicagóban és Indianapolisban, amíg csomagjaink valahol úton a nagyvilágban. Így a reptérről első útunk egy columbusi bevásárlóközpontba vezetett, ahol – bízva szerencsénkben – csak egy garnitúra fehérneműt, inget, nyakkendőt vásároltunk. Columbus három nagy beváráslóközpontja este 9-10 óráig nyitva. Szarvas Tamás, a fogadásunkra küldött kolléga – azóta barátunk – ezután elvitt bennünket a város szélén húzódó autópálya-csomópontnál lévő egyik szállodába.
Amerikában ezek a csomópontok az autósok bázisai. Itt hat szálloda, illetve motel, négy benzinkút (mind üzlettel) és három önálló étterem volt. Mindössze este tíz óra volt (otthon reggel 5), mire 21 órai utazás után végre zuhany alá kerültünk. Reggel 8 órakor Tamás segítségével sikerült megjelennünk jelenlegi főnökünk, Lester Peters előtt, aki ismertette osztály amunkáját, és körvonalazta jövendőbeli feladatainkat. Béla, aki otthon is a programozás szerelmese volt, a számítógép, én pedig a rajztábla mellé kerültem. A nagyfőnök, dr. Julius Perr (de. Perr Gyula) a gyár elnökhelyettese, a kutatóintézet távlati fejlesztési vezetője – több mint száz jelentős szabadalom atyja –, egész utazásunk kezdeményezője, barátságosan üdvözölt minket. Kókadtságunkat látva, ebéd után a szállodába küldött mindkettőnket pihenni. (Az időeltolódás miatti fáradtság csak néhány nap után múlik el.)
Újból Tamás segítségére szorultunk, mivel a Cummins központja és a szálloda között mindössze 5 km-es távolságot legfeljebb az országút szélén gyalogolva tehettük volna meg. Újabb ruhavásárlás után – mert a csomag még sehol nem volt –, irány a szálloda. Ekkor már megérett bennünk a gondolat, hogy legsürgősebben autót kell vennünk.
A kínálat lenyűgöző. A helyi újság és a hetente megjelenő Trader Magazin sok-sok oldala csak eladásra kínált kocsikkal volt tele. Autót találni, vásárolni könnyű, de dönteni, hogy melyiket a hatalmas választékból, nagyon nehéz. A Mogürt – a kiküldő külkereskedelmi vállalat – a jogszabályok alapján kocsivásárlásra 5000 dollár kamatmentes kölcsönt adott. Az összeg teljes felhasználása esetén a törlesztés jelentősen megcsonkította volna fizetésünket, ezért mi 3000 dollár körüli vételár mellett döntöttünk. Tamás, aki régebben másodállásban autókat javított és újított fel (tehát igazi profi ebben a szakmában), kikötéseket javasolt: 82-es vagy fiatalabb évjárat, 50 000 mérföld és az általunk meghatározott ár. Amerikában használt autót csak amerikai gyártmányút érdemes venni. Az importált kocsik alkatrészeinek ára lényegesen magasabb a hazaiakénál. Az itteni alacsony benzinár, a nagy távolságok nem ösztönöznek túlzottan kisméretű és kisfogyasztású kocsik vásárlására. Azok inkább csak második vagy harmadik autónak jönnek számításba. Az újságok éjszakába nyúló tanulmányozása után a Ford Escort és a Mercury Lynx látszott elfogadható megoldásnak. A két kocsi szinte azonos, az Escort otthon is jól ismert. Itteni változatát 1,6 és 1,9 literes motorral szerelik.
Szombaton reggel (szerdán érkeztünk) Tamással Indianapolisba indultunk. Egyre növekvő izgalommal közeledtünk a fővároshoz, amit 70 mérföld hosszú, 2X3 sávos gyűrű vesz körül. A nagyobb utak találkozásánál (kb. 2-3 mérföldenként) csomópontok vannak a már említett kialakítással. Mellettük hatalmas bevásárlóközpontok, a négy legnagyobb égtájak szerint helyezkednek el. A sugárutakon, 1-2 mérföld hosszan mindkét oldalon autókereskedők (pealerek) telephelyei sorakoznak. A kocsik felett kifeszített huzalokon színes zászlócskák, hogy még jobban szembetűnjön az eladásra kínált autók szinte végeláthatatlan sora. Mivel így döntöttünk, kizárólag a Ford pealereknél álltunk meg, ám meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a használt kocsik között (az újak csak Ford gyártmányúak) mindenféle márka megtalálható. Az idő múlásával egyre inkább hajlottunk arra, hogy enyhítsük a magunk által állított szigorú korlátokat, ám az utolsó pillanatban azért mindig tudtunk még nemet mondani.
Este 5 órakor (még mindig 32 C-fok volt) a Daue Mason nevű Lincoln-Mercury pealer telepére fordultunk be. A kocsik között sétálva (a megjelenő kereskedőket udvariasan elhárítva, bízva magunkban) egy Mercury Lynx kocsit néztünk ki. Az ár minden kocsira kiírva, a futott mérföldek száma látszik az órán (törvény szavatolja hitelességét, a visszaállítást szigorúan büntetik). A kocsi 4000 dolláros ára a lefutott 18 000 mérföld mellett nagyon kedvezőnek látszott. Béla – az újból megjelenő kereskedőnek – ezt az árat adta meg felső határnak, tekintve, hogy közeledett az este és kocsink még nem volt. Pillanatokon belül egy bordó Buick Skylark is előkerült az elkerített hátsó parkolóból. Nekem rögtön megtetszett a középméretű, elsőkerék-hajtású kocsi, amit a rövid 6 mérföldes próbaút után alkura érdemesnek tartottunk. Közölték velünk, a kocsit aznap vették és 400 dollárra tartják, amit szerintünk a Bélával történt beszélgetés alapján mondtak be.
(Az Amerikában forgalmazott autók sokban eltérnek az európai modellektől. Más a világítási rendszerük: több a hátsó lámpa. 1985 óta a csomagtartó felett külön féklámpa van, a fényszóró izzója egybe van építve a tükörrel és az üveggel, csak így cserélhetők. Erősített, ütközési energia elnyelő rugalmas lökhárítók elöl-hátul, amelyek 3 mérföld óra sebességgel történő koccanás sérülés nélkül felvételére alkalmasak, katalizátor, kipufogógáz-visszavezetés, egyszóval ólommentes benzin és emisszió-kontroll. Szervókormány, szervófék, automataváltó és igen sok kényelmi berendezés.) Ez a Buick ’82-es évjáratú és csak ólommentes benzinnel használható. Bízva abban, hogy ezt ő sem gondolja komolyan, hosszas tanácskozásba kezdtünk – magyarul.
A főszerepet Tamás kapta, a helyi szokások, valamint nyelvismerete és azon fő ok miatt, hogy igen sok autót vásárolt már hasonló körülmények között. Ilyen formánk az általunk adott 2400 dolláros ajánlat hallatára az eladót szinte a földről kellett felsegíteni. A jó színészi képesség szinte a legfontosabb ebben a szakmában. Tamás ismertette helyzetünket: két évre jöttünk a Cumminshoz Magyarországról, nem érdemes drága autót vennünk erre az időre. Fő érvnek az hatott, hogy két kocsit akarunk vásárolni. A főnökével történő hosszas tanácskozás után 3600 dolláros ajánlattal tért vissza. Az ezt követő alkudozás után hosszú ideig vártunk rá, de amikor visszajött, közölte, hogy elfogadják a 2700 dolláros ajánlatunkat. Az ár tartalmazza a forgalmi adót, de garanciát ezért már nem tudnak adni.
A Trabant alapos ismerete nem adott elég önbizalmat számomra – főleg, amikor a motorháztető alá is benéztem –, hogy garancia nélkül vállalkozni merjek a kocsi megvételére. Ezért egy újabb, hosszas alkudozás után 2900 dollárért egy 1982-es, 56 000 mérföldet futott Buick boldog tulajdonosának éreztem magamat, amelyre már garanciát vállalt az eladó. Mivel ennyi készpénzt itt nem tart az ember magánál, a papírok kitöltése után egy 50 dolláros csekkel lefoglaltuk a kocsit, és hétfő este 7 órára adtuk meg a fizetés időpontját, a kocsi átvételét. (Amerikában – Európával ellentétben –, a kiírt árakért az árut nem lehet megvenni, még a McDonald sokak által ismert éttermében sem. Államonként változó forgalmi adó növeli az árat. Itt Indianában 5%-kal, és ez az összeg a tényleges vételár, amit elég sok időbe tellett megszoknunk.)
A második kocsi kipróbálásakor kellemetlen meglepetés ért bennünket. A kormány mögé ülve kiderült, hogy a 48 000 mérföldet mi 18 000-nek néztük. Béla (lévén jogosítványa még kissé tintaszagú) felhatalmazást adott esetleges jövendő kocsijának kipróbálására. A négy felnőtt számára már nem túl tágas autóval (a negyedik az eladó) tankolás után – itt sem tárolják tele tankkal a kocsikat – a Buickkal már ismert útra indultunk az autópályán. A motor szépen duruzsolt, miközben az itt érvényes 55 mérföldes sebességhatárt betartva hajtottunk a következő csomópontig. A Stop táblánál megállva a kocsi fehér ködbe burkolózott. Kiugrálva a kocsiból megdöbbentünk a kipufogóból dőlő tömény fehér füst látványától. Visszafelé igen óvatosan hajtva – már az olaj ellenőrző lámpája is kigyulladt – érkeztünk vissza a telepre. A motorháztetőt kinyitva láttuk, hogy a szűrő alól folyt el az olaj. A kocsi iránti bizalmunk megrendülését hangoztatva a végleges választ hétfőre, a Buick átvételére halasztottuk. Én boldogan, Béla kicsit lógó orral, de belül megnyugodva, hogy ezt az autót nem vettük meg, este 8 óra lévén, elindultunk hazafelé.
Tikk László
Autókut Bp. – Cummins USA
