Az északi autópályákat veszélyesnek, síkosnak mondta reggelenként a rádió. A hideg miatt a nápolyiak inkább otthon maradtak, mintsem kiránduljanak a Vezúvra, vagy a sorentói tengerpartra. Ha sok autóval nem is lehetett találkozni télen a vasárnapi országutakon, autósprobléma bőven akad. (Ezekről sok szó esett a különböző társaságokban, amelyekben megfordultam, meg a napi sajtóban, amelyet mindennap átböngésztem.)
Egy vasárnap Beppe Sarenginivel, a nápolyi autóbusz-társaság sofőrjével barangoltunk Pompejiben, a Vezúv oldalán és Sorrentó környékén. Kocsija, a Mini, amely ötesztendős, könnyedén „vette” a kanyarokat és a hegyi meredélyeket. A gumi azonban fütyült, szinte sikoltott, megérett arra, hogy kicseréljék. De a drágaság miatt Beppe nem sietett a cserével, pedig új kocsira lenne szüksége, de az, úgy látszik, számára csak elérhetetlen álom. Hiszen a régiért nem kap semmit, az új pedig belekerülne annyiba, hogy a túlórával megtoldott keresete sem lenne rá elegendő. Úgy tűnik, mintha az autó mostanában némiképp háttérbe szorulna a nyugati, illetve az olasz életmódban. Leállították a gyárakat, a tél elején pedig újra megdrágították a benzint; a szuperbenzin literje (még decemberben) 315 lírába került. Hiába fogadkozott Beppe, hogy másnap majd kivisz kocsiján az állomásra, azzal az ürüggyel, hogy busszal sokkal gyorsabb kiérni a vasúthoz, otthon hagyta az autóját. Tudtam, hogy a szuper új ára késztette erre.
Egyre szembetűnőbb, hogy a gépkocsi valamiben mégis előtérbe kerül. Valóságos iparnak nevezik Itáliában az emberrablást, amely 1975-ben sokkal magasabb szintű volt, mint korábban. Nincs emberrablás, amelyben ne a gépkocsi lenne a „Corpus delicti”, a bűn eszköze és tárgya. Rendszerint autón ül az a jómódú férfi vagy nő, akit a banditák elrabolnak. Megakadályozzák abban, hogy az úton haladni tudjon, megállásra kényszerítik, hogy beszálljon az ő kocsijukba. Ez az emberrablás megszokott sémája.
A sors iróniája, hogy a tél kezdetén Torinóban elrabolták a legnagyobb olasz autógyár vezérigazgatójának, a Fiatot saját nevével is fémjelző Agnellinek a nászasszonyát. (Carla Ovazza fia vette feleségül Agnelli lányát, Margheritát.) Az asszonyt, aki egyébként az ENSZ 53 éves tisztviselőnője – ezt mondani sem kell – este rabolták el. Mini-Morrisával éppen parkolt a háza közelében, amikor egy BMW-ből kiszállt, hatalmas termetű férfiak vették körül és arra kényszerítették, hogy beszálljon ott várakozó kocsijukba. Másnap reggel a BMW-t ugyan megtalálta a rendőrség, de már csak teljesen kiégett állapotban.
Nos, az Agnelli-nászasszony története – éppen a Fiat-vonatkozás miatt – szenzációként emelkedik ki az emberrablások közül, de az autó mindegyikben fontos szerepet játszik. Sőt, a BMW-márka szerepel mind többször a hírekben, amelyek ritkán tartalmaznak olyan szerencsés kimenetelű emberrablásokat, hogy valaki megmenekül a banditák karmaiból. Természetesen, a „Corpus delicti”-k között nemcsak autók vannak, hanem álarcok, kötelek, vatták és kábítószerek is, az emberrablás kellékei. Különös, hogy az autós Olaszországban sem a rendőrség, sem a merész magánosok nem képesek utolérni a gépkocsin menekülő emberrablókat. A rendőrök későn érkeznek. A magánosok félnek a banditák fegyvereitől, s maguk a banditák is gondoskodnak az üldözés lehetetlenségéről. Nápolyban például Francesco Scognamiglio 29 éves fiatalember nem tudta megakadályozni, hogy kirabolják őt és menyasszonyát, majd amikor a rablók egy Giulián elszöktek, a fiatalember nem tudta követni őket Volkswagenjével. Az egyik rabló ugyanis a támadáskor rugós késsel kiszúrta kocsijának gumiját.
Az autós történetek sorában a balesetekről szólóak is valamilyen vétket takarnak, a bürökrácia vétkét. Nápolyi ismerősöm autója még viszonylag tűrhető állapotban volt, de olvastam egy meglevő statisztikát, amely szerint hárommillió „törvényen kívüli” gépkocsi fut Itáliában, ahol kb. 15 millió kocsi van. Igen, törvényen kívülinek nevezik azokat az autókat, amelyek öt év vagy annál hosszabb idő óta nem estek át semmiféle műszaki vizsgán. Veszélyesek a forgalomban. Veszélyeztetik mások életét is, ők az autópályák rémei.
Nyilván ez késztette arra az olasz törvényhozást, hogy intézkedjék az „autókellékek normatíváiról”. Egyébként tavasszal módosítják majd az olasz Kreszt is, alkalmazzák a többi közös piaci ország közlekedési szabályaihoz. A kellékek ügyében a baloldali sajtó ilyen kérdéseket tett fel: A visszapillantó-tükrök és a biztonsági övek használata veszélytelenebbé teszi-e valóban az olasz közlekedést, amikor sokkal súlyosabb bajok vannak? Nem inkább a kellékgyárosok járnak jól? A hatóságok ugyanis elmulasztják annak a szabálynak a betartatását is, amely szerint minden ötévesnél idősebb gépkocsit műszaki vizsgálatnak kell alávetni. Sajnos, Olaszországban – szűrtem le az újságcikkekből – más országoktól eltérően, nem vizsgálják meg rendszeresen hatóságilag a gépjárművek műszaki állapotát. Pontosan 11 esztendeje, hogy nem ellenőrzik a magánautókat. Elkopott gumik, rossz fékek, hiányos világítás, megrongálódott tengelykapcsolók – mindezekkel nem törődnek. Joggal vetik fel a lapok (sőt egy kommunista képviselő az olasz parlamentben is szóvá tette), hogy alkalmazkodni kellene a többi nyugat-európai országhoz, ahol a kétesztendősnél régebbi kocsikat minden évben műszakilag át kell vizsgáltatni.
Nem arról van szó, hogy nem léteznek magáncégek, amelyek meg tudják állapítani a helyes diagnózist, hanem arról, hogy ezek nem elég komolyan és tisztességesen dolgoznak. Az ügyet tehát államilag muszáj kézbe venni. Az az intézkedés, hogy ötesztendőként alapos műszaki vizsgálatokat kell végezni, túl általános. Ezért nem is tartják be. Maga a motorizáció több minisztériumhoz tartozik. A motorizációs felügyelőségben – írják a lapok – teljes fejetlenség van. A bürökrációára jellemző, hogy ha valaki elveszi jogosítványát vagy forgalmi engedélyét, egy rakás bizonylatra és rengeteg szaladgálásra van szükség ahhoz, hogy hónapok múlva ezekről másolatot kapjon. A kormányok mit sem törődnek azzal, hogy rend legyen a motorizáció terén.
A baloldali sajtó azt javasolja, hogy a közlekedésügyi minisztérium hatáskörébe kerüljön az egész kérdés, lépjen életbe valódi reform a közlekedésben. Ilyen „élményei” vannak az embernek, ha nemcsak az autópályák gyönyörűen kígyózó csíkjait, a pazar márkákat figyeli. Az autógyártás csökkenésének gondja, magának azt autózásnak a problémái egyaránt foglalkoztatják az olasz közvéleményt.
Koródi József
