Napjainkban, amikor a motorizáció már az „idegekre megy” (közlekedési dugók, parkolási gondok stb.), gyakran nosztalgiával gondolunk az autózás őskorára, hiszen akkor ezek a gondok még ismeretlenek voltak. Az utakon alig volt forgalom, és parkolóhelyet mindig és mindenhol lehetett találni. De hogy az akkori autósok élete sem volt fenékig tejfel, annak bizonyítására közöljünk egy 1914 nyáreleji autóstúra történetét, néhai Alföldy Károly főmérnök tollából.
(Rendelkezésünkre bocsátotta dr. Alföldy Gábor.)

Az automobil mai fejlettségét, viszonylagos tökéletességét csak az tudja kellően méltányolni, aki ismerte az 1914. év előtti kocsikat – írta a szerző a 30-as évek elején. Majd így folytatta:
1914. július végén, a béke utolsó hetében tettem első nagyobb autóutamat Lembergbe. Egy öttagú társasággal keltünk útra Ungvár melletti lakóhelyünkről az Uzsoki-hágón át, Turkán, Samboron keresztül Lembergig. Az országutak, persze, a mai igényekhez képest elég rosszak voltak, de akkor még nem voltak tekintettel az autóforgalomra. Hiszen a mi vidékünkön összeszaladt a nép a nagy csoda megbámulására, ha felhangzott egy autó – akkor még szokatlan – tülkölése. A lovak pedig majdnem kivétel nélkül, minden esetben megriadtak és az ároknak vitték a szekeret. Csupán az ökrök, tehenek idegeire volt már akkor is teljesen hatástalan a motor lármája. Akkoriban 30 kilométeres átlagsebesség már szép teljesítménynek számított, ehhez persze nem volt szükség betonutakra.

Kocsink új, nyitott, emeletmagasságú Ford, egy körülbelül 8/12 lóerős, 1910. évi túrakocsi volt. Az Ung völgyének folyton változó, szebbnél szebb részleteit, az alagutakkal, viaduktokkal változatos vasúti vonalat illő áhítattal szemléltük a kellemes nyári reggelen.
Amikor azonban az Uzsoki-hágóhoz értünk, a kis autó semmi kedvet nem mutatott a szerpentinek megmászáshoz. Többször sikertelen próbálkozás után végre is leszálltunk, és – most már hajlandónak mutatkozott kocsink üresen, helyesebben a vezetővel, megmászni a hágót. Mi, többiek, gyalog nekivágtunk a kanyarokat átszelő ösvénynek, és már a hágó tetején örömrivalgással fogadtuk a „büszkén” berobogó Fordot.

A határvizsgálat igen kedélyesen ment; még a dohánynemű és szeszes italok iránt is csak kötelességszerűen érdeklődtek a vámőrök, az ő figyelmüket is lekötötte az autó, amelyre vonatkozólag naiv kérdéseket intéztek. Csak rövid ideig gyönyörködhettünk a hágó tetejéről elénkbe táruló felséges panorámában, amelyről akkor még nem sejthettük, hogy néhány hónap múlva milyen véres küzdelmek helyszíne lesz. Az év legnagyobb részében a galíciai fennsík felől jövő friss szél hajtja maga előtt a hegycsúcsokat borító fellegegeket. Ez teszi vajon olyan misztikussá a helyet, vagy a múlt tragikus emlékei?

Mi azonban akkor jókedvvel vágtunk neki további utunknak, és órával kezünkben számítgattuk a haladás sebességét. Volt ugyan kilométerszámlálónk, de ez csak megközelítőleg mutatta a befutott utat, a pillanatnyi menetsebességet azonban sehogy. Hanem hát ez lett volna még a legkisebb hiányosság.

Nagyobb baj volt, hogy a pótkerekek áldásos berendezése még ismeretlen volt. A kocsik legjobb esetben tartaléktömlőkkel voltak ellátva, és minden gumidefekt alkalmával le kellett szerelni a kerékről a köpenyt, hogy a tömlő cserélhető legyen. A lyukas tömlőt azután be kellett foltozni, éspedig gumioldattal beragasztani, mert a gyorsvulkanizálót akkor még nem találták fel. Aki valaha kerékpározott, az tudja, micsoda gyönyörűség a gumiragasztás! De az autótömlővel sokkal nehezebb volt elbánni, rendszerint nagyobb volt a szakadás is. Egy defekt legalább egy jó félóra veszteséget jelentett. Nekünk – sajnos – csak egy tartaléktömlőnk volt – defektünk pedig sok. Rendszerint rosszul ragadt foltok váltak le, a tömlő felmelegedése következtében.

Micsoda lelkesedés kellett hozzá, hogy mindezek dacára ne keseredjünk el! Viszonyt így érthető meg, hogy a nem egészen 230 kilométeres utat 12 óra alatt tettük meg, ami még 20 km óránkénti átlagnál is kevesebb.

Lembergben a város megtekintésére jóformán másfél napot szántunk, nemigen érdekelt akkor bennünket az autón kívül semmi. Így a város szépségeinek leírására most sem terjeszkedem ki. Nekünk az volt a legfontosabb, hogy megtöltettük a kocsi benzintartályát és a tartalékkannákat. Abban az időben a benzinkutak mai rendszere ismeretlen volt, csupán nagyobb városok drogériáiban vagy anyagáruüzleteiben, esetleg valamelyik gyógyszertárban lehetett – változó minőségű – benzint kapni. Tartalékkannák nélkül nem lett volna tanácsos útnak indulni.

Vissza Stryj felé vettünk irányt, hogy azután Skolén át a Vereckei-hágón keresztül jussunk haza. Lázas örömmel indultunk, de a boldogság – sajnos – nem sokáig tartott. Már az első félóra ,múltán pörkölődő olaj kellemetlen bűze hívta fel a figyelmünket, hogy valami nincs rendben – megállottunk.

Csakhamar megállapítottuk, hogy a kardáncsukló forgott szárazon, nem volt a perselyében zsír. Szerencsére volt elég tartalékzsírunk, így csekély időveszteség után megnyugodva folytattuk utunkat. Néhány kilométer után megtapogattuk a kardánházat – nem melegszik, no, nincs baj, mehetünk tovább. Egy jó negyedóra múlva ismét bűzlik a zsír, ismét forró a kardánház. Persze, nem tudtuk megállapítani, hogy valóságban mi történt, de nem maradt más hátra, mint – újabb zsírozás után – óvatosan behajtani a mintegy 15 kilométernyire fekvő Stryjbe. Ott találtunk egy géplakatosműhelyt, amelynek derék tulajdonosa már akkor foglalkozott autójavítással is. A hiba a kardántengely kibontása után volt megállapítható, az pedig nem ment könnyen, mert csak a hátsó tengely teljes leszerelése után lehetett a kardánt hátrafelé kihúzni… estig dolgoztak rajta, amíg rájöttek, hogy a kardáncsuklóból egy darab kitörött, és a persely falának állandó dörzsölése által okozta a felmelegedést, amitől viszont a zsír megolvadt és kicsepegett.

A Ford-képviseletek már akkor is jól voltak megszervezve, amit az is bizonyít, hogy telefon útján azt az értesítést kaptuk Lembergből, hogy ott kapunk egy új kardáncsuklót. A vezetőt tehát az esti vonattal visszaküldtük érte, mi pedig éjjeli szállás után néztünk. Természetesen nyugtalanul aludtunk. Másnap kora reggel rohantunk a műhelybe, ahol a mester, régi jó szokás szerint Kontusowkával köszöntött ránk, mégpedig úgy, hogy először is ő ivott a pohárkából. Így kívánta az illemkódex. A mester azzal biztatott bennünket, hogy dél felé készen lesz az új kardáncsukló beszerelésével, és ajánlotta: jó lesz alaposan bevillásreggelizni, hogy ne veszítsünk majd időt az ebéddel. De bizony dél is jóval elmúlt, amikor vére-végre csakugyan bekurblizta a motort – a startert csak hírből ismertük.

A balsors azonban – gumidefekt formájában – tovább üldözött bennünket, úgyhogy késő délután lett, mire Skole mellett elhaladtunk. Bizony, ugyancsak megéheztünk, de nem akartunk időt vesztegetni, ki kell használni a napvilágot – gondoltuk –, enni ráérünk majd este is. Óvatosságunkat kellően indokolta az a körülmény, hogy abban az időben az autók még nem voltak a vezetőülésről kényelmesen kezelhető, tetszés szerint változtatható elektromos reflektorral ellátva. A mi kocsinkon acetylén-lámpák voltak, rendkívül ravasz és szeszélyes berendezés, amint azt alkalmunk volt tapasztalni. Amikor ugyanis – a szürkület beálltával – reflektorainkat illő ügyességgel meg akartuk gyújtani, azok sehogy se mutattak hajlandóságot a világításra.

Egymástól független volt a két lámpa, és igyekeztek függetlenségüket meg is tartani. Az egyik ugyanis még égett valahogy, a másik azonban csak pislákolt. Mi azonban – mindnyájan veterán kerékpárosok – ismertük már ezt a trükköt, elkezdtük tehát a vízszabályzót ide-oda forgatni, a víztartót kopogtatni, ütögetni. Az eredmény nem is sokáig váratott magára, egyszerre, nagy sistergés, szuszogás után, kétméteres láng csapott ki a kürtőn, mire aztán mi hanyatt-homlok menekültünk, és tisztes távolban vártuk be, amíg a gázláng megunta a dicsőséget, és – no, igen – elaludt. Hiába minden, meg kellett várnunk, míg a lámpa egy kissé lehűlt, hogy megtisztíthassuk a belül fehérre emailozott lámpaházat a koromtól és az eldugult lángzót kipiszkálhassuk. Végre, jó félóra kedves „szórakozás” után továbbindulhattunk.

Közben teljesen besötétedett, és bizony nagyon megéheztünk, hiszen reggel 9 óta egy falatot sem ettünk, mos meg esti 9 is elmúlt már. Már nem lehet messze a határ, majd csak kapunk valami elfogadható harapnivalót – gondoltuk. Csakhogy – autós tervez, gumiabroncs végez! Jöttek megint a defektek, összeesküdött ellenünk minden. Tessék elképzelni: folyton gumit ragasztani, az acetylénlámpa megbízhatatlan világítása mellett. Régen elmúlt már éjfél, amikor végre felértünk a Vereckei-hágóra, gyalog, kifáradva, éhesen, álmosan. Ott vártuk be, míg a gépkocsi vezetője utánunk „baktatott” az autóval. Csoda-e, hogy ilyen kellemetlen tapasztalatok után nagyon lelohadt a lelkesedésünk?

Már pirkadni kezdett, amikor leereszkedtünk a hágó szerpentinjein Alsó-Vereckére, a Latorca völgyébe. Alvó falvakon keresztül jutottunk el Bereg-Polénára, ahol befordultunk az Ungba vezető megyei útra. De még egy kisebb hágóra, a Rizgyilra kellett felkapaszkodnunk, hogy azután a kedves Turja-völgybe jussunk, amely fölött az ungiak saját külön „havasa”, a Polina-Runa emelkedik. Bennünket azonban már nem érdekelt sem a havas, sem az evés lehetősége, most már csak egyetlen kívánságunk volt – hazajutni minél előbb, és lefeküdni, aludni! Már a gumifedektek sem izgattak bennünket, az utolsó 15-20 kilométert üres abroncsokkal tettük meg, hogy délelőtt fél 10 tájban, holtfáradtan, több mint huszonnégy órai koplalás után, hazaérkezve „lemászhassunk” a kocsiról. Nekünk akkor egy jó időre elegünk volt az autózás gyönyöreiből! Adjatok csak hamar egy pohár tejet – volt odahaza az első szavam –, és utána még egy pohárral! – A kérdések özönére csak kurtán felelgettem, későbbre ígérve a részleteket.

Azóta sok szép autótúrát csináltam bel- és külföldön egyaránt, megtett kilométereimmel már vagy kétszer körüljárhattam volta a földet, de első autókirándulásom emlékét – amelyet, mondhatnám, az autózás kalandos lovagkorában tettem – egyik sem volt képes kitörölni.