Egy szerkesztőségünkbe érkezett levél és egy jegyzőkönyv alapján igyekszünk feleleveníteni egy olyan történetet, amely ugyan még nem szolgál arra, hogy példaképnek állítsuk, de mindenesetre magasabb fok azon lépcsőn, amelyen általában áll az autójavítás.
Egy Zala megyei kis faluban, Orosztonyban, úgy döntöttek az ÁMG Gépállomásának emberei, hogy eddigi hűséges segítőtársukat, az SM-950-es Csepel Dieselt mégiscsak elviszik nagyjavításra.
Mit tagadjuk, nincs még olyan jó hírnevük az Autójavítóknak, hogy az ilyen döntés ne váltott volna ki némi aggodalmat az orosztonyiakból. Nem egyszer hallották másoktól, hogy „jobb volt a kocsink generálozás előtt, mint most, amikor egy vagyont fizettünk a műhely számlájára”.
No de nem volt mit tenni, kocsijuk elromlott és végül is szorongó érzéssel ugyan, de behajtottak vele a szombathelyi XII. Autójavítóhoz. Soha nem hoztak még ilyen munkát ide, tehát se jó, se rossz tapasztalatuk nem volt. Az biztos, hogy nagyon szerették volna, ha Csepeljüket itt úgy rendbehozzák, hogy azzal majd minél kevesebb bajuk, gondjuk legyen a szállítások során.
Ebben bíztak azalatt a néhány hét alatt is, amíg a kocsi tőlük távol, a szerelők kezében volt és alig várták már az értesítést, hogy érte mehessenek.
Kész a kocsi, tessék átvenni
Március 26-án az orosztonyiak már telefonáltak is Szombathelyre, kérdezvén, mi van hát a Csepellel. A válasz rövid volt. A kocsi kész, jöhetnek érte.
Nem kellett többször mondani, másnap a két Szabó – egyik az orosztonyiak főgépésze, másik a Csepel-autó vezetője – már a javítóüzem portáján kérte a belépőt. Hamarosan megpillantották kocsijukat, amelyen ugyan még mindig dolgoztak az emberek, de már csak az utolsó simítások voltak szerintük hátra.
– Kész a kocsi, tessék átvenni – hangzott a felszólítás. Ezek után nagy óvatosan megkezdődött a bogarászás. Ha azt írnánk, hogy semmi hibát nem találtak a Csepelen, ezt olvasóink úgysem hinnék el. Csodának számítanak és ma még ilyen csodákat az autójavító ipar nem képes produkálni.
Az orosztonyiak Csepeljén is akadt kifogásolni való. Elfelejtették például visszaszerelni a differenciálzárat, a kopott kormányösszekötőrudat sem cserélték ki jóra, sőt a kormánycsiga házának szakadozott meneteit sem vették figyelembe, vagy ha meg is látták, nem sokat törődtek azzal.
Nem tetszett még az ÁMG embereinek, hogy a kétoszlopos feszültségszabályozót egyoszlopossal cserélték fel, és azt is a dinamóra erősítették. Annak sem örültek, hogy a késznek mondott kocsi belső világítását nem kötötték be és a bilux-kapcsoló sem működött. De akadt még néhány más szemétszúró apróság is.
Nem volt baj, mert az Autójavító emberei minden morgás nélkül azonnal nekifogtak a reklamáció megszüntetéséhez.
Váratlan vendég érkezik
Javában folytak a „pótmunkák”, amikor különös nyüzsgés támadt a telepen. Az orosztonyiak nem tudták, mire véljék a kavarodást, de csakhamar – úgy déltájban – odalépett hozzájuk egy férfi. Bemutatkozásából kiderült, Pestről érkezett, Urbányi Lászlónak hívják, az Autóközlekedési Főigazgatóság megbízásából ellenőrzi a Javítóüzem munkáját és ha már éppen kocsiátadásba csöppent, engedjék meg neki, hogy megvizsgálja Csepeljüket.
Ez ugyan néhány órával késleltette az orosztonyiak hazatérést, de mégis örültek a hirtelen jött beavatkozásnak, hiszen most módjuk lesz alaposan belelátni a kocsiba.
Egy hat tagú szerelőbrigád máris „nekiesett” a kocsinak, leemelték a hengerfejeket, lecsavarozták az olajteknőt. Itt mindjárt kitűnt, hogy a hengerhüvelyek gumitömítései máris cserére szorulnak, a hengertömb sík felülete piszkos és rozsdás, a motor festésekor ide is befúvódott egy kevés festék. Ez bizony hiba, de az nagyon is megnyugtatta a szemlélőket, hogy a többi szerkezeti résznél – csapágyaknál, főtengelyeknél, hajtórudaknál – semmi hibát nem lehetett találni, minden rendben volt.
A futóművek, fékek ellenőrzése – bár az is legalaposabban történt – szintén megnyugtató állapotot jelzet. Szépséghiba ugyan itt is akadt, hiszen a féktárcsák kivétel nélkül festetlenül, rozsdásan díszelegtek és ez a csúnyaságon kívül még káros is.
Közben más szerelők kiépítették a hátsóművet, kiszerelték abból a differenciált is. A tányér- és kúpkerék beállítása szakszerűségről, gondos munkáról tanúskodott. A fogazások épek – bár kissé kopottak – voltak, de ez a további üzemeltetést nem fogja zavarni. A rugók felszerelése körül is csupán azt lehetett hibaként említeni, hogy a csúszózsámolyokat elfelejtették bezsírozni.
Most már csak a próbaút van hátra
Végül ismét össze lehetett rakni a kocsit és így folytatták tovább az ellenőrző vizsgálatokat.
A kerékdőlés, nyomtávbeállítás, tengelyközpontosítás rendben volt. A néhány kilométeres próbaút során már semmi rendellenesség nem ugrott ki, sőt ezután a szelepek körüli kontroll is a Javítóüzem becsületes munkáját igazolta.
Befejeződött hát a vizsgálat. A két orosztonyi boldog mosollyal, meleg kézszorításokkal búcsúzott és ült be a kocsiba. Becsapták az ajtót, amelyen a zárak, biztosítók már rendben voltak, bár ezeket is csak az ő neheztelésük után javították ki.
Az SM-950 azóta már az orosztonyi parasztságot segíti. Jól szalad a kocsi – írja Simon Imre elvtárs, a Zala megyei Tanács Mezőgazdasági Igazgatóságának gépkocsielőadója. Köszönök az autójavítók igyekezetét, vagyis azt, hogy végül jó kocsit kaptak vissza a műhelytől. De úgy látszik, még kissé bizalmatlanok. A jövőre nézve azt kérik, máskor is jöjjenek a minisztériumból, ha majd megint kocsiátvételre kerül a sor.
Mi inkább azt szeretnénk, ha az autójavító üzemektől minden minisztériumi ellenőrzés nélkül is mindenkor megbízható állapotban jutnának vissza a kocsik. A fenti történetből az derül ki, ez nem is olyan elérhetetlen, nem is kellene ehhez olyan sok. Csupán lelkiismeretes, gondos munka. Nagyon lelkiismeretes, nagyon gondos munka – és máris megtörténne a csoda.
*
Végül pedig bocsássák meg nekünk az Autójavítók, hogy az alkatrész problémákat most nem említjük, de az orosztonyi kocsival kapcsolatban alkatrészhiány nem került szóba.
###
Talán emlékeznek még a „Szombathelyi »csoda«” című cikkünkre. Egy hozzánk küldött levél alapján „gyorsfényképet” készítettünk a XII. Autójavító Vállalatról, ahol – a levélíró szerint – jól dolgoznak. (Eléggé sajnálatos, hogy a jól végzett munkáról, mint csodáról emlékeznek meg az emberek.)
És hogy a levélírónak mennyire igaza volt, azt nemcsak a közelmúltban elnyert élüzem-csillag igazolja, hanem a maguk a XII-es munkásai is, akikkel a szombathelyi Nagyszálló neonfényes különtermében találkoztam az élüzem-ünnepség társasvacsoráján.
– Úgy volt, ahogy az „Autó-Motor” írta – emlékezik vissza a cikkre Takács János platólakatos. – Sokáig beszéltünk az újság megállapításairól. Igazat írt.
– Most már megmondhatjuk – szól közbe Imre István, a munkásból lett műszaki vezető –, hogy az a bizonyos kocsi javítása minőségileg a leggyengébb volt, a többiekhez arányítva. Az történt ugyanis, hogy Fekete Károly, a programozó, váratlanul beteg lett, és helyettese, Végh Éva technikus nem ismerte ki magát új munkakörében. A beígért időpont előtt négy nappal vette észre, hogy a szóbanforgó kocsi úgy áll az udvar sarkában, mint ahogy behozták. Képzelje el: a Csepel átfutási ideje 32 nap, és tudtuk, hogy négy nap múlva jönnek a kocsiért. Hát igen, ilyen gárdánk van. Meghallották, miről van szó, veszélyben a vállalat becsülete. Igaz, a szerencse is ránk kacsintott, mert minden pótlásra váró alkatrész raktáron volt. Hát ilyen körülmények között készült el az a Csepel és így érthető az is, hogy a többi munkáink, szerénytelenség nélkül szólva, tényleg jobb minőségűek.
Ennél az asztalnál üríti poharát Hadnagy Ferenc főkönyvelő is, aki ugyan még nem műszaki ember, de – mint a többiektől hallottam – sok időt tölt a korszerű szerelőcsarnokban és hol itt, hol ott tűnik fel. Így hát igen jól ismeri személy szerint a különböző ipari munkásokat és hasonlóképpen a műhelyek problémáit is. És, hogy ne érhessen senkit az elfogultság gyanúja, ezzel a – kétéltű – főkönyvelővel beszélgettem a tizenkettesekről.
– Milyen itt a kollektíva? – adja vissza a kérdést. – Olyan, mint ez a pohár bor – tartja a fény felé az aranysárgán csillogó italt. – Felfrissíti a vérkeringést. Vegye ezt szószerint. Emlékszik még a februári nagy havazásokra? Itt álltak átadásra készen a megjavított kocsik, de mivel az utak járhatatlanok voltak, a megrendelők nem jöttek értük. Veszélyben volt a tervünk. Mit csináltak a dolgozók? A városunkhoz közeli vállalatok kocsijait vették elő és azokat megcsinálták soronkívül. A bonyolult tervelőírások úgy hozták, hogy csak akkor lehetünk élüzem, ha a márciusi tervet 120 százalékra teljesítjük. Összehívtuk a dolgozókat, hogy megbeszéljük ennek az újabb „akadálynak” az átugrását. Az április 4-i munkaverseny, mert egy kis célprémium az igazgatói alapból annyira átsegített bennünket, hogy az utolsó dekád 158 százalékra sikerült. Kérem, írja meg, kik voltak a legjobbak a jók között. Németh Gyula és fényezőbrigádja, Zarnai József és Takács János platólakatosok, Czupi karosszérialakatos-brigád és DISZ-titkárunk, Kiss János revíziós szerelő.
– Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni – veszi vissza a szót Imre elvtárs –, hogy kik is ezek a tizenkettesek. Dolgozóink mintegy 40 százaléka nem is olyan régen földműves volt. Dicséretükre legyen mondva, hogy ma már majd’ valamennyinek megvan a szakmai vizsgája. Nem egy olyan munkatársunk akad, aki 1951-ben, a szerelőcsarnok építésénél a maltert hordta és ma képzett iparos. Biztosra veszem, hogy ezek már nem mennének vissza az eke szarvához.
De nemcsak a kétkezi dolgozók tetteiről keringenek legendák, hanem az adminisztrátorokról is. Mindenki ismeri például az alábbi történetet a főkönyvelőről:
Kézi villanyfúrót vásárolt – beruházási fedezet nélkül. Számviteli bürokraták körében bizonyára nagy visszatetszést szül az effajta meggondolatlan cselekedet. Most mégis az elismerés hangján, mint követendő példát állítjuk Hadnagy elvtársat a rendeletek betűjéhez ragaszkodó főkönyvelők elé. Az történt ugyanis, hogy az egyik művezető egy bizonyos munka meggyorsítása érdekében új kézi villanyfúró vásárlását javasolta. A főkönyvelő lement a műhelybe és miután személyesen meggyőződött az új szerszám szükségességéről, meghozatta a villanyfúrót. Utólag intézte a vásárlás előírásának megfelelő ügyrendet. Erre a kis „partizánmunkára” azért volt szükség, mert a szombathelyi műszaki üzletben éppen ebben az időben volt ilyen fúró, és ha betartotta volna az idevonatkozó beruházási előírásokat, akkorra elfogyott volna a hőn kívánt szerszám. Mondom, nem nagy ügy, de jellemző a tizenkettes adminisztráció rugalmasságára, amely végül is – kegyes csalafintasággal – szerszámot, munkát gyorsító szerszámot adott a dolgozók kezébe. (azt is megtudtam, hogy miután ez a kézi villanyfúró nagyon jól bevált, a főkönyvelő megvásároltatta annak párját is.)
Sok minden olyan a tizenketteseknél, mint egy szép, ha szabad így mondanom, műszaki novella, amelynek azonban egyelőre még rossz a „happy-endje”. Ugyanis a nagyszerű világos szerelőcsarnokból és több oldalhelyiségből álló néhány éves épület máris kicsinek bizonyult. Az óriási udvarban megindult az újabb építkezés. Úgy volt, hogy május 1-én kettős ünnepük lesz a szombathelyi autószerelőknek: elkészülnek az újabb műhelyek és ezzel megszűnik a zsúfoltság. Ámde a kőművesek megsértődtek és a félig kész építkezést otthagyták. Nem bírták el a kritikát, amelyet a csúfosan rakott téglafalakért kaptak.
Most a Főigazgatóságon a sor, hogy érvényt szerezzen szerződésileg biztosított jogainak és mielőbb teljenek meg a szombathelyi XII. Autójavító új műhelyei a munka harsogó zajával.
– ergyé –
