Hét óra, amikor a Rákóczi-út és Nagykörút sarkán Homok Mihály rendőrtörzsőrmester odalép a patika előtti kapcsolószekrényhez. Az oszlopokon sárga fény villan fel, azután az egyik irányban pirosra, a másik irányban zöldre változik az üveglapok színe. A lámpák kigyulladásával megszűnik a bizonytalanság. A sarokhoz érkező autók és villamosok vezetőinek többé már nem kell egymást figyelniök: alacsony dobogóján Homok Mihály rendőrtörzsőrmester ügyel helyettük a forgalom biztonságára.
Odaállok a napbarnított arcú, fiatal rendőr mellé. 36 éves, 1935. óta van a rendőrségnél, két részletben, napi hét órát teljesít szolgálatot s a közbeeső négy óra pihenőt tanulással, vagy sakkozással tölti el a Mosonyi-utcai laktanyában.
– Estére így is alaposan elfárad az ember – teszi hozzá később. – Egyhelyben állni és szakadatlanul figyelni, nem könnyű dolog ám. A jó lábak mellé nyugodtság és határozottság is kell ehhez a mesterséghez, enélkül senki sem lehet jó közlekedési rendőr…
Megkérdezem: hogyan választotta ezt a pályát.
– Hogyan? – kérdezte ő is és mosolyog. – Hát úgy, hogy nyolcan voltunk odahaza testvérek, az apámnak pedig csak tíz hold földje volt. Erre elindultunk világgá, ki erre, ki arra. Én a rendőrséghez kerültem…
Nem bánta meg. Szereti a mesterséget. Már gyerekkorában, otthon, szántás-vetés közben is a szabad levegőt szokta meg, most sem cserélné fel a forgalmi lámpát, az utcát semmiféle irodai beosztással. Pedig nyáron meleg, télen meg a hideg kínozza, amikor ott áll a kapcsolószekrény mellett.
– Nem akarom a soffőröket dicsérni – mondja mosolyogva –, de higyje el, velük semmi bajunk nincsen. Amióta demokrácia van, még fegyelmezettebbek, betartják a szabályokat, ami abból is kitűnik, hogy bár a kocsik száma napról-napra szaporodik, a baleseteké mégis csökken. Annál több baj van a gyalogosokkal…
– Az a baj – folytatja később –, hogy a közönség nagy része fegyelmezetlen. Nem tartják be a legelemibb szabályokat sem. Sokan úgy mennek át az úttesten, mintha sétatéren járnának, mások pedig úgy rohannak, hogy még a szomszédjukat is a kerekek alá lökik. Az ember alig győzi a figyelmeztetést…

Hiába, nem könnyű dolog forgalmi rendőrnek lenni. És ami a Körút sarkán érvényes, még fokozottabban érvényes a Marx-téren. Becsei József szakaszvezetőnek is alaposan meg kell dolgoznia, hogy elirányítsa a hatalmas forgalmat. Négy órás szolgálata alatt hat-hétszáz autó, kétszáz-kétszázötven lovaskocsi és legalább ötezer gyalogos halad át a téren, ami ugyancsak próbára teszi az idegeit. Megnehezíti a munkáját, hogy nem a járda szélén áll, hanem a kocsiút közepén, centiméterekre a rohanó autóbuszoktól és teherautóktól s nem lámpával, hanem fárasztó, szünetnélküli karlendítéssel tereli, hol az egyik, hol a másik irányba az özönlő kocsiáradatot.
Meg sem kísérelem, hogy odamenjek hozzá. 11 órakor, másik rendőr áll a helyére s most már nyugodtan beszélgethetünk.
– Akármilyen könnyedén is csinálja az ember, négy óra alatt csak kifárad ebben a tornászásban, – mondja, miközben lehúzza kezéről a fehér kesztyűt, – Na meg figyelni is kell ám egy kicsit. Ha nem vigyáznánk rájuk, egy-kettő összefutnának egymással ezek az autók. Hát még a lovaskocsik…
Kiderül, hogy az autókkal a Marx-téren sincs baj, a gyalogosok ügye sem veszélyes, csak a lovaskocsikra kell nagyon vigyázni. Vannak kocsisok, akik rá sem néznek a rendőrre, csak lehajtják a fejüket és úgy hajtanak neki a keresztezésnek, mintha egyedül lennének a világon.
– A legtöbb kocsisnak persze jogosítványa sincs – dohog tovább Becsei szakaszvezető, de ha valamennyit be akarnánk kísérni, egy század rendőr is kevés volna.
Már a laktanya felé járunk és őt is az otthoni dolgairól faggatom. Elmondja, hogy a felszabaduláskor kerül a rendőrségre, 451 forint a fizetése s hogy gondtalanabbul éljen, nemrég házfelügyelőséget vállat a Bajza-utcában. Nappal a felesége vigyáz a házra, éjszaka pedig ő szokott kaput nyitni. Ilyenkor, míg el nem álmosodik, olvasgatással, tanulással tölti az időt.
Azelőtt sohasem jutott könyvhöz. Hogyan is jutott volna, amikor már kora gyermekkorában munkába kellett állnia. Ózdon, Diósgyőrött és Borsodnádasdon volt gyárimunkás, onnan került Pestre, a rendőrséghez. Talán ezért is szereti a sofőröket és a kocsisokat.
– Azok is dolgozó emberek – mondja mosolyogva –, megértjük egymást, hiszen ők is és én is egyet akarunk: jobb közlekedést és minél kevesebb balesetet.
Becsei József rendőr-szakaszvezető tudja, hogy az országépítő munkához minden járműre és minden dolgozó kézre szükség van.

Vaád Ferenc