Hazánkban az utóbbi néhány év óta döbbenetesen szaporodik az áldozat cserbenhagyása és a segítségnyújtás elmulasztása. Igaz, hogy a közlekedési balesetek döntő többsége nem előre megfontolt, szándékos jellegű cselekedetből fakad. De a következmények súlya alól gyáván megfutamodó, áldozatát cserbenhagyó ember jellemzésére már felsorakozik az egész csomó kérdőjeles minősítő jelző. Pedig milyen sokszor éppen a cserbenhagyás vagy a segítségnyújtás elmulasztása az a végső ok, amely kiolt vagy enged kialudni egy emberéletet.
Milyen magatartást tanúsítanak a gépjárművezetők egy általuk észlelt balesetnél? Ennek megfigyelésére érdekes lehetőséget adott egy különleges „kísérlet”.
A Pestmegyei Rendőrfőkapitányság járőrei radar sebességmérést végeztek a 3. sz. főközlekedési úton. Hazatérőben egy viszonylag gyérforgalmú, de jól kiépített bekötőúton jöttek. Egy faültetvénnyel övezett szakaszon a gépkocsi fényszórója a koromfekete éjszakában különös „baleset” helyszínét világította meg. Félig az útpadkán, részben az árokba dőlve, egy motorkerékpár ágaskodott első kerekével az ég felé. Körülötte a betonon szétfolyva csillogó vörös folt. Első látásra egy súlyos sérüléssel végződött baleset valódi helyszínét idézte fel a kísérteties kép. Csak utóbb derült ki, hogy egy vontató platójáról esett le a rosszul rögíztett, már korábban is roncs motor, s a szétfolyt vörös folt: málnaszörpöt tartalmazó edényből ömlött oda.
Ez adta a gondolatot, hogy ezt a „baleseti helyszínt” felhasználják a gépjárművezetőktől elvárt segítségnyújtás „felmérésre”… Kiegészítésül csupán egy fehér bukósisak és egy aktatáska került még a földre. A járőrautókkal a vezetőik mélyen a fék közé vezető útra álltak be. A megfigyelésre a sűrű bozót kitűnő lehetőséget kínált. Innen tartotta fenn a kapcsolatot URH adó-vevőn keresztül a járőrparancsnok a helyszíntől 150-200 méterre, az úttest mindkét irányába kiküldött rádiós járőrökkel. Nekik az volt a feladatuk, hogy mindazokat, akik a „balesetet” észlelve, nem állnak meg, ott tartóztassák fel. Minthogy csupán „művi úton előállított” kísérletről volt szó, az ügyből végeredményben kellemetlensége senkinek sem származott. De ezek a beszélgetések mindazokban, akik ebben az élményben részesültek, bizonyára nagyon sok tanulság levonására alkalmas, elgondolkoztató nyomot hagytak.
Először egy motorkerékpáros érkezett – az ellenkező oldalról. És bár világításának fénykévéje már jó messziről egy darabon a helyszínt is befogta, továbbrobogott. Ugyanígy cselekedett a következő motoros is. Mindketten meglepetéssel hallgatták a leállítás során, hogy mit kellett volna tenniök, s arra hivatkoztak, hogy ilyen koromsötét országúton kizárólag a menetirány szerinti jobboldalt figyelik. A motorszemüveg miatt pedig a látóterükből már kiesik a túlsó oldal. Az ilyen „elmélyült” vezetés helyessége természetesen élénken vitatható. Látva azonban összehúzott nyakkal és mereven előreszegett fejjel való elvonulásukat, nem kétséges, hogy igazat állítottak.
A motorokkal azonos irányból később egy pótkocsis teherautó közeledett. Nyilván beszélgetés miatt, a jó erős fényszórók ellenére is csak a közvetlen közelből ismerték fel a helyzetet. De abban a pillanatban már blokkolt is a vezető – és futott vissza a vélt áldozathoz. Közben hátrakiáltott társaihoz, hogy azonnal vigyék oda a segélydobozt.
Ennek a gépkocsivezetőnek a segítő szándékához természetesen nem férhetett semmi kétség. De adott esetben mégis felvetődik: vajon ha igazán szükség lett volna rá, tudott volna-e- segíteni? Mert bevallása szerint az elsősegélynyújtás legegyszerűbb módozataihoz sem értett, a mentőládát pedig kívül-belül teljesen elázott, használhatatlan állapotban, a szerszámosláda mélyéről, a hóláncok és a kocsiemelő közül szedték elő.
Mintha hallottuk volna a soron következő, Škoda Octavia autóban ülők között zajló „Álljunk meg! – Hajtsunk tovább!” nézetek felett zajló vitát. A helyszínre immár azonos irányból érkező autó vezetője ugyanis nyilván az utastérben ülők és a saját elhatározása között ingadozva, hol lassítva, hol meg gázt adva, újra lassítva, majd végleges elhatározással megállás nélkül hajtott tovább. De csak az őrszemig. Ott arra hivatkozott: „Az asszonyok irtóznak a vértől, s különben is, ha beszennyezem az üléskárpitot, ki fogja nekem azt megfizetni?” De nem szólt arról semmit: szándékában volt-e, hogy Gödöllőre érve, a mentőket azonnal értesíti.
Egy Csepel teherautónak hasonlóképpen habozó és végleges elhatározása ugyancsak megállás nélkül továbbhajtó vezetője az őrszemnél beismerően és lakonikus rövidséggel mindössze ennyit mondott: „Lebuktam. Svcarcban vagyok”. Igen: feketefuvart végzett! Elgondolkoztató. Mert az ilyenféle háttér is sokszor kiinduló oka a segítségnyújtás elmulasztásának, sőt a cserbenhagyásnak is.
Az itt gyűjtött élmények kedvezőtlen tapasztalatai közül még egy Opel Rekord vezetőjének a válasza érdemel különös figyelmet: „Kérem, én már messziről láttam a baleset helyszínét. És tegyük fel, hogy azt az áldozatot kocsiba teszem, hogy orvoshoz vigyem. De ki fogja elhinni majd, ha az igazi tettes nem kerül elő, hogy nem én gázoltam el?”
És a későbbiekben megkérdezettek közül is (jóllehet döntő többségük megállt), sokan vélekedtek így.
Az effajta érvek természetesen nélkülözik a reális alapot. Ám a köztudatban valóban él egy ilyen hiedelem. A cáfolat pedig kézbenfekvő. Alig akad ugyanis baleset vagy gázolás, ahol valamilyen, jelentéktelennek tűnő nyom ne maradna. S a krimináltechnika mai állásánál már egy látszólag semmitmondó apróság is elég, hogy előbb vagy utóbb nyomra vezessen. Ha tehát valaki egy cserbenhagyott áldozatot bevisz az elsősegélyhelyre, lehet, hogy számolnia kell majd egy olyan burkolt feltételezéssel, hogy ő a tettes. De a vétlenséget éppen hivatalból, a krimináltechnika módszereivel és eszközeivel fogják részére rendkívül gyorsan bebizonyítani.
Utoljára egy Simca vezetője jött az adott helyszínhez. Habozás nélkül állt meg, és mentőládával a kézben, sietős léptekkel a vélt áldozathoz közelítve, kész lett volna segíteni. Ő minden szempontból alkalmas lett volna arra, hogy segítséget nyújtson. Nem volt orvos, mint ahogyan a többiek közül akkor egy sem. Csupán nem sajnálta az időt arra, hogy a gépjárművezetési gyakorlat technikai minimumához az elsősegélynyújtás alapvető fogalmaiból némi pluszt is adjon. Amikor szóba került, hogy ragyogóan tiszta és szemmel láthatóan drága huzatból bevont kocsijába egy vérző áldozatot elvinne-e, habozás nélkül felelte: „Igen”. De azt is hozzátette: „Nem minden esetben. Ha a legcsekélyebb kétségem is támadna az iránt, hogy ezzel a sérültnek esetleg még nagyobb bajt okozhatok, csak a legszükségesebb elsősegélynyújtási teendőt látnám el: a vérzés elállítására vagy mérséklésére, a szabad légzés biztosítására gondolok. És ennek érdekében legfeljebb az eszméletlen embert oldalra fordítanám. Ilyen esetben a többi már az orvos, vagy igazán hozzáértő ember dolga. Második feladatként tehát leggyorsabban azokat értesíteném.”
*
A hideg márciusi éjszaka és az egyre gyérülő forgalom ennek az akciónak is határt szabott. Érdekes élmény volt a beszélgetések során egy sereg új tapasztalatot nyújtott, de egy-két kérdést még nyitva hagyott. Ezek közül néhányra Felkai Tamástól, a Mentők rohamkocsi-brigádvezető főorvosától kértünk választ.
– Mi a véleménye a gépjárművekhez jelenleg rendszeresített mentődobozokról?
– Tizenöt éves praxisom alatt mindössze kétszer láttam olyan gépjárművezetőt, aki a mentődoboz tartalmát felhasználva, baleseti sérültnek elsősegélyt nyújtott. A gépjárművezetők zöme az ilyen tevékenységre egyáltalán nincs felkészítve. Ugyanakkor a rendelkezésükre adott mentődobozok tartalma sem alkalmas sokszor arra –, a gondatlan kezelés vagy a célszerűtlen összeállítás miatt –, hogy a felhasználás során biztonságot nyújtson. Véleményem szerint felül kellene vizsgálni a jelenlegi mentőláda-típusokat, és jó lenne, ha a rendőrség a műszaki ellenőrzések során rendszeresen vizsgálná is azokat. Érdemes megemlíteni, hogy Dániában minden gépjárművezető, aki baleseti sérültet elsősegélyben részesít, egy újabb, komplett mentődobozt kap cserébe az egyik biztosító társaságtól.
– Mi a véleménye arról, ha egy gépjárművezető elhagyott úton baleseti sérültet talál, felvegye-e kocsijába, hogy az orvoshoz eljutását biztosítsa, vagy csupán a helyszínen nyújtson elsősegítséget, s utána az orvost értesítse?
– Erre a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Tény, hogy a sérült óvatos szállítása semmiesetre sem múlhat azon, hogy az autó kárpitja beszennyeződik-e vagy sem. (Erre a lényeges kérdésre egyébként az Állami Biztosító találhatna valami kedvező és a jelenlegi vitákat eldöntő megoldást!) Sokkal nagyobb gondot kell fordítani azonban arra, hogy a sérült nem szenved-e többet a szakszerűtlen mozgatástól vagy a szállítástól. Ha kétség merül fel ezzel kapcsolatban, minden esetben jobb, ha csupán az esetleges vérzést állítjuk el – lehetőségeink szerint – és a szabad légzést biztosítva, a lehető leggyorsabban az orvost vagy a mentőket hívjuk. Szívesen fogadnánk, ha ezzel kapcsolatban más orvosok is kifejtenék a nézeteiket.
Felkai doktor egyébként helyeselte azt a felismerésünket, hogy a baleseti sérültek gyorsabb vérellátása érdekében hasznos lenne mindenkinek a személyi igazolványába a vércsoportját is bejegyezni. (Csupán a jogosítványban alkalmazott bejegyzés kevés lenne, hiszen a kocsiban egyszerre több utas is szorulhat ilyen jellegű segítségre.)
Nagyon időszerűnek látszik a gépjárművezetőktől elvárható elsősegélynyújtási ismereteket összefoglaló füzet kézreadása is. A segítségnyújtási kötelezettség alól ugyanis sokan olyan indokkal vonják ki magukat, hogy nem mernek a sérülthöz nyúlni, mert félnek, hogy azzal még nagyobb bajt okozhatnak. Jó lenne tehát, ha az ilyen ismeretek elsajátítását kötelezővé tennék.
Befejezésül pedig azt írhatjuk, amit egyébként mindenkinek tudnia kell: a balesetet szenvedett ember részére a segítségnyújtás nem csupán a humánum és a becsület dolga, hanem a gépjárművezetés gyakorlásával járó alapvető kötelesség is. De nemcsak a KRESZ 40. §-ára gondolunk, amely köztelezően írja elő az eljárást közúti balesetnél, hanem a Büntetőtörvénykönyv 259. §-ára, amely nemcsak a gépjárművezetőkre érvényes, hanem minden magyar állampolgárra:
„(1) Aki nem nyújt tőle elvárható segítséget sérültnek, balesetet szenvedett vagy olyan személynek, aki az életet vagy testi épséget közvetlenül veszélyeztető helyzetbe jutott, egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.
(2) A büntetés három évig terjedő szabadságvesztés, ha a sértett meghalt és életét a segítségnyújtás megmenthette volna.”
Almássy Tibor
