Nem a kutyáról hanem az autóról szeretnék beszélni. Akinek valaha volt kocsija, vagy ahogy hivatalosan, de értelmetlenül becézik: gépjárműve, az tudja, hogy nincs kedvesebb, megbízhatóbb, hűségesebb valami az autónál.
Ha eladja az ember, vagy úgy alakulnak a körülményei – ilyen is van, – hogy nem tarthat autót, valósággal nyomoréknak érzi magát a volt autótulajdonos.
Akinek nem volt kocsija, sohasem érezhette a szabadságnak igazi mámorító érzését, azt a határtalan boldogságot, ami csak annyiból áll, hogy oda mehetek, ahova akarok. Nekem már nagyon sok kocsim volt, de egyiket sem szerettem annyira, mint a Bözsit, aki egy tündéri Pontiac kocsi volt. Azon tanultam meg a sofőri pályát, San Franciskóban.
Igaz: ha szigorúan vesszük a dolgot, igazán autót vezetni ma sem tudok. Pontosabban: tudni tudok, de nem ülnék bele abba a kocsiba, amit én hajtok.
Már rosszul kezdődött autós-karrierem. San Franciskóban, a tükörsima tengerparton tettem le a mestervizsgát. Akkor már mindent tudtam: a háromféle sebességet, benzint tudtam adagolni szabályosan és – ami a legfontosabb – meg is tudtam állni, ha nem is mindig és ha nem is pontosan ott, ahol szerettem volna.
Ebben a korszakban történt, hogy barátomtól, aki oktatott, átvettem a kormány vezetését. Irány: előre, a tengerparton. Autó nem volt több az elhagyott úton, sem előttem, sem mögötte. Mögöttem, elég messzire, csak egy csenevész kis fa szomorkodott. Indítottam, megnyomtam a benzinpedált és – másodpercek alatt elütöttem a szerencsétlen fát.
Barátom megmagyarázta hogy indításkor előre kell menni, nem hátrafelé – el is hittem neki, de néha elfelejtettem a tanításokat. Szórakozott vagyok, mint alapfoglalkozás és szórakozott embereknek nem tudom szívből igazán ajánlani a sofőri mesterséget. Én bizony gyakran elmerengtem a kormánykerék mellett, mialatt Bözsim gyanutlanul száguldott alattam és az a szép szál rendőr, aki gyorshajtás miatt leállított a San Franciscóból Los Angelesbe vezető országúton, csak a csodának köszönheti életét és annak, hogy hihetetlen lélekjelenléttel, az utolsó pillanatban félreugrott a biztos halál elől.
Eleinte azt hittem, hogy ez a kezdők sorsa. De amint múlt az idő, én egyre rosszabbul vezettem. Pedig biztos voltam magamban, mert végtelenül egyszerűnek látszott az egész ügy. Mégsem tudtam megtanulni soha, azt a sima, zöttymentes indulást, ami a jó sofőröket annyira jellemzi. Amikor megállítottam a kocsit, az utasom holtbiztosan megsebesült, mert legjobb esetben úgy lendült előre, hogy a hirtelen megállásától beverte fejével az autó ablakát.
Tudtam, hogy a jó vezető legfontosabb tulajdonsága a koncentrálás. Koncentráltam is. Izgatottam figyeltem az utat, de amikor simán, szépen száguldottunk, elfelejtettem figyelni. És ezért volt, hogy hol a sárhányom veszett el nyomtalanul az úton, hol a kocsi egyik ajtaja maradt le a rohanásban, csak azért, mert induláskor elfelejtettem becsukni.
A többit akár egy fa, vagy szikla is elintézte, anélkül, hogy nekem gondom lett volna vele.
Görcsösen ragaszkodtam mégis kis Bözsimhez, „aki” – úgy éreztem viszonozta szerelmemet, mert nőknél elképzelhetetlen hűséggel tartott ki mellettem, pedig hetek alatt, viharvert, öreg kocsit csináltam belőle. Horpadt lett, ütődött, de a motorja jó volt és ment, mint a veszedelem. Ütöttem, vertem, kínoztam, esőben, hóban, sárban, mégis kitartott mellettem, csak a mindennapi benzinjét és néha az olajat kívánta meg, mással nem törődött.
Megcsúnyult Bözsikém a kezem alatt és anyák óvták a gyermekeiket, hogy az utcán tartózkodjanak, amikor Bözsike elsuhant mellettük.
Barátaim végül is szociális érzékemre hivatkoztak és követelték, hagyjam abba átmenetileg az autóvezetést és váljak meg Bözsikémtől. Beláttam, hogy nincs mentség.
Végkielégítést adtam neki, szépen megmostam, megetettem, megfésültem és eladtam egy idegen, amerikai embernek. Soha pénz olyan fájdalmat nem okozott nekem, mint amikor felvettem a vérdíjat, Bözsikémért. Ez volt a hála. Szégyeltem magam. Bözsike nem szólt semmit, amikor az idegen, amerikai elhajtott vele, de a lámpája furcsán hunyorgott rám, mintha kacsintott volna.
Még sokáig az volt az értésem, hogy egy éjszaka, amikor nem vigyáznak rá, visszaszökik hozzám, mint egy hű kutya.
Királyhegyi Pál
