A címbeli végállomás, a hegyeshalmi közúti határátkelőhely azon csempészek vonatkozásában értendő, akik úgy jártak, mint a mesebeli Ali baba Kászim nevű gazdag, de mégis kapzsi testvére, aki abban a hiszemben leledzett, hogy megkaparinthatja a negyven rabló féltve őrzött kincsét, de rajtaveszett.
Többnyire Kászim sorsára jutnak azok a „nagy étvágyú” külföldi csempészek is, akik hazánk e legforgalmasabb nyugati kapuján lépnek magyar földre, és magukban abban reménykednek, hogy az odakinn „bagóért” vásárolt, nálunk és a szocialista országok egyikében-másikában azonban sokszoros haszonnal értékesíthető csempészholmik révén gyorsan meggazdagodhatnak.
Mint az alábbi néhány példa is igazolhatja, tévedésben vannak. Az a mondás, hogy bátraké a szerencse, itt bizony csak elvétve bizonyul igaznak a hegyeshalmi vámőrök udvarias, gyors, de a csempészek „veséjébe” látó tevékenysége folytán. Horgászkifejezéssel élve: egymás után akadnak itt horogra kapitális példányú „halak”.

Kezdjük ezek sorát a Bécsben dolgozó és tisztes foglalkozására nézve autószerelő vendégmunkással, aki július 1-én este 10 órakor gördült angol gyártmányú kocsijával a közúti vámhivatal impozáns épülete elé, hogy, ha minden jól megy, néhány perc múlva folytathassa útját Budapest felé.
– Elvámolni való árut hozott-e magával? – kérdezte tőle a vámőr az illető anyanyelvén.
– Csak banánt és néhány autóalkatrészt viszek – válaszolta.
Nem mondott igazat! A csomagtartóban levő pótkerék ugyanis 469 kvarcórát rejtett, amelyek összértékét több mint 600 000 forintra taksálta a szakértő.
– Egyik rokonom kért meg rá, hogy vigyem magammal haza a kerekeket – mentegetőzött a kvarcóra-csempész.
– Ha a kedves rokona nevét elárulná, könnyen lehetséges, hogy beigazolódna a vétlensége – próbálta igaz szóra bírni a vámőr.
– Elfelejtettem… szóval… izé… egészen másként fest a dolog.
– Hogyan?
– Kevéssel a határ előtt megállított két honfitársam, kést szegeztek a torkomnak, és azzal fenyegettek, hogyha nem viszem, magammal a kereket, vagy a magyar vámnál esetleg szólni merészelek róla, arra sem lesz időm, hogy felvegyem az utolsó kenetet.
– Közelebbit nem tud mondani róluk?
– 1300-as Volkswagennel voltak, de a kocsi rendszámára nem emlékezem.
Az ezek szerint memóriakihagyásban szenvedő autószerelőt 4 hónap szabadságvesztésre és az országból való kiutasításra ítélte a mosonmagyaróvári járásbíróság.

*

A Romániába igyekvő NSZK-beli egyetemi hallgató a becsületes emberek önérzetes hangján hozta az őt fogadó F. zászlós tudomására, hogy a sátrán, a gitárján és személyes útiholmijain kívül semmit sem visz magával a kocsijában. Ezt követően került sor az autó garázsban történő vizsgálatára, amelynek során a hátsó ülés melletti oldalfalak mögött 32 nylon csomag, azokban pedig 917 kvarcóra lapult.
Tévedés azonban azt hinni, hogy az egyetemista elvesztette volna a lélekjelenlétét. Íziben arról kezdett el regélni a zászlósnak, hogy az autóját napokkal előbb javíttatta, és nyilván akkor tejtette el az autószerelő az órákat tartalmazó zacskókat. S hogy milyen meggondolásból? Minthogy a fiatalember az autószerelő rokonainál töltött volna néhány napot tengerparti nyaralását megelőzően, azok vették volna magukhoz a csempészholmit, amikor ő éppen alszik, vagy járkál valahol a városban.
Minthogy az egyetemista augusztus 1-re forduló éjszaka fél 2-kor jelentkezett belépésre, F. zászlós igazán elmondhatta magáról, hogy számára jól kezdődik a hónap és egyben a nap is. Mire azonban leszállt volna az est, még nagyobb „halat” fogott a kollégája, Sz. főhadnagy.
Egy Bécsben dolgozó autóbuszvezetőt, akivel ekként folyt le a pilóta számára drámai fordulatot vett társalgás:
– Elvámolandó áru van-e önnél?
– Ugyan!
– Kasmírkendő, harisnya, öngyújtó, esernyő, óra?
– Nem gondolja, hogy sért a gyanakvása?
– Látom, gázzal is üzemel a kocsija, ami az ön takarékos természetére vall, uram.
– Mint látja, az átállító csap most is gázüzemet mutat.
Valóban így volt, de miként az most már hamarosan kiderült, a tartályban nem gáz, hanem 1238 kvarcóra volt.
A tetten ért csempésznek azonban az arcizma sem rezdült. Azzal védekezett, hogy nyilván az a szerelő „verte át”, aki beszerelte kocsijába a gázt, és akivel – minő véletlen! – Belgrádban kellett volna néhány nap múlva találkoznia.
– Uram, én nem kételkedem önben, de azt mivel magyarázza, hogy a gáztartályban nyoma sem volt a gáznak, de az átállító csap tanúsága szerint mégis gáz és nem benzin hajtotta a motort?
Ez a kérdés „döfött”, s bár a fantáziadús külföldit ez sem térítette el, kénytelen volt beletörődni abba, hogy kettős üzemű Audija és ő is „marad”…

*

A munkanélküli fiatalember és édesanyja Opellal jött az NSZK-ból.
Sz. főhadnagy németül tette fel nekik az ilyenkor szokásos kérdéseket, és minthogy két videomagnót is látott a kocsiban, videokazettákat viszont nem, magyarázatot kért.
– Üzemképtelenek éppúgy, mint a tv-m is, s mivel nálunk, az NSZK-ban drága mulatság lenne számomra a megjavíttatásuk, úgy döntöttem, hogy Romániában kerítek erre sort, ahová az anyámmal üdülni megyünk.
Az alhadnagy ekkor ismételten megkérdezte a fiatalembert, hogy nincs-e elvámolnivaló holmi az autójában, s miután határozott nem volt a válasz, megkezdte az Opel tüzetes vizsgálatát.
Nem kellett sokáig keresgélnie! A hátsó üléstámla mögötti rugózatból 58 színes videokazettát húzott elő.
– Higgye el, hogy nem talál többet! – kérlelte ekkor a munkanélküli ifjú, akinek az édesanyja – helyzetüket átlátva – ájuldozni kezdett. Volt rá oka, hiszen bőröndjeik, a pótkerék ürege és más rejtekhelyek további 111 színes videokazettát és egy Grundig gyártmányú videomagnetofont rejtettek, amelyek együttvéve több mint 700 000 forintot érnek.
A gyorsan megérkező orvos megállapította, hogy a fiatalember édesanyja makkegészséges, ami különben már a doktor megjelenése előtt is nyilvánvaló volt a vámőrök előtt. Amikor ugyanis az idős hölgy rájött arra, hogy ájuldozásával nem éri el a kívánt célt, néhány kortynyi szíverősítő után indult tovább, de nem az Opellal, amelyet szintén lefoglaltak a vámosok.

*

T. őrmesterrel madarat lehetett volna fogatni augusztus 13-án, amikor is 1 665 020 forint értékű csempészárut – 1669 kvarcórát – foglalt le egy román kamionnal belépésre jelentkezett két pilótától.
Az órák két műanyag kannában jelezték az idő múlását hangtalanul a kamion „padlásán”, s amikor az őrmester ott rájuk lelt, a két sofőr rögtön szabadkozni kezdett, hogy a karniszterek ottlétéről még csak tudomásuk sem volt.
– De hát akkor miként kerültek oda? – kérdezte tőlük az őrmester félre nem érthető gyanakvással s hangjában.
– Valószínű, hogy annak a fehér Volvo személyautónak a jugoszláv nemzetiségű utasai tették oda, akik Bécs és Nickelsdorf között beszédbe elegyedtek velünk. Megkérdezték tőlünk, hogy hová igyekszünk, s miután tudattuk velük, ezt követően kvázi úgy keringtek körülöttünk, mint az égő lámpa körül a bogarak.
– Menet közben helyezték volna a Volvo utasai az órákkal teli két műanyag kannát a „padlásra”?
– Ezt mi sem állítjuk. A csempészáru nyilván akkor került a kocsinkra, amikor Nickelsdorfban megálltunk rövid időre, hogy relét és mohair fonalat vásároljunk.
Mivel a szóban forgó nyugatnémet rendszámú Volvo kb. 20-30 perccel később szintén belépett az országba, s abban a kamionosok által említett két jugoszláv ült, őt követően pedig csakhamar egy osztrák rendszámú személyautó is, amelyben az iménti jugoszlávnak a testvére és egy harmadik, az unokaöccsük ült, a vámőrök őket is meghallgatták. Azt, ugye, mondanom sem kell, hogy a kamionosokkal történt beszélgetésről hallani sem akartak, nemhogy a műanyag kannákról és azok tartalmáról. S, ami a legfurcsább, a két testvérnek és eme rokonuknak arról sem volt tudomásuk, hogy alig 10 perces eltéréssel érnek a magyar határállomásra, holott külföldön egy helyen élnek…

Martinkó Károly
Geleta Pál felvételei