Másképp hatnak a magas olajárak a gazdaságra, mint azelőtt. Az elmúlt évtizedekben a dráguló olaj visszavetette a gazdaság fejlődését, mert az energiaköltségek adott szintje fölött már nem érte meg bizonyos termékeket előállítani, szolgáltatásokat kínálni. Persze most is sokan kongatják a vészharangot, egyes elemzők már újabb világgazdasági válság közeledtével is riogatnak. Talán igazuk is van. Egyelőre azonban a globális GDP-nek esze ágában sincs csökkenni, sőt erősödik, és az infláció sem szabadult el.

Ennek több oka van, az első pofonegyszerű. A mostani, hetven dollár körüli olajár csak nominális rekord. Egész mást mutatnak a 2004-es összehasonlító áron készült árgrafikonok: a szerint a hetvenes évek végi olajválság idején megdrágult olaj hordója már 1980-ban 82 dollárba került. Azóta sem került annyiba. A teher tehát kisebb, mint amekkorának látszik, még akkor is, ha az elmúlt három-négy évben valóban erőteljes volt az árnövekedés, és messze nem járt következmények nélkül.

A másik ok sem túl meglepő. A hetvenes évek végének olajválsága előtt világszerte kényelmesen, esetenként pazarlóan bántak az energiahordozókkal. Ám amikor az elszabadult olajárak a gazdaságok lassulásához vezető sokkot okoztak, megszületett az azóta is folyamatosan alkalmazott megoldás is: korlátok között kell tartani az energiaköltségeket. Az addiginál nagyobb arányban kezdték felhasználni az alternatív energiaforrásokat, kutatásokat indítottak újak felkutatására, törekedtek a hatékonyabb és a takarékosabb energiafelhasználásra. Nincs a gazdaságnak olyan területe, amelyet valamilyen formában nem érintettek volna e törekvések. Mindezek ma már a napi gyakorlat részét jelentő eszközök, ha tehát szembejön a magas olajár, talán nem feltétlenül fékezni, csak ügyesen kanyarodni kell.

A harmadik ok viszont egészen új keletű. Abban keresendő, hogy az olajpiaci egyensúly a korábbi években egészen más miatt billent ki, mint napjainkban. Akkor az olajkínálat szűkült, vagyis nem volt mivel fűteni a gazdaság motorját. A fékezés az olajszűke egyenes következménye volt, s bár nyilvánvalóan káros volt az olaj drágulása is, nem az lassította a gazdaságot. Most viszont egyre nagyobb és nagyobb termelés mellett drágul az olaj, az áremelkedés oka tehát az elszabadult keresletben keresendő.

Az Economist a szinte fékevesztett igényeket azzal magyarázza, hogy a piacon fellelhető olcsó pénzek miatt világszerte (de főként az USA-ban és Kínában) olyan beruházások indultak, amelyek azután maguk is nagy olajfelhasználóként jelentkeznek. A brit lap szerint tehát részben az irreálisan alacsony kamatlábak a ludasak a magas olajárak miatt.

Visszaállhat persze az egyensúly, két módon is. Egyrészt önmérsékletet tanúsíthatnak az olajfalók. Maguktól persze nem tesznek ilyet, de a növekvő kamatlábak vagy a tűrőképességükig erősödő olajárak rászoríthatják őket. Léphetnek a másik oldalon az olajtermelők is. Lépnek is. A világ olajfelhasználásának közel 40 százalékát adó OPEC például ismét kiviteli kvótái növelésére készül, legnagyobb tagja, Szaúd-Arábia máris több olajat ígért, s a kartelltagok termelőkapacitásaik bővítését is tervezik. Ebben segítségükre lennének a világ más országainak olajcégei is, persze nem önzetlenül.

Kérdés tehát, minek lesz nagyobb szerepe az új olajpiaci egyensúly kialakulásában: az igények csökkenésének, vagy a kínálat növekedésének. A kereslet oldaláról nézve a gazdasági lassulás mindig fájdalmas folyamat, be is következhet. Ha másért nem, azért, mert nem lesz elég olaj. Nem jobb a helyzet a termelés növelésével sem. Néhány évtized, és a lelőhelyek kimerülése következtében a mostanihoz képest elképzelhetetlenül magas áron lehet majd olajat bányászni.

De már azt megelőzően sem remélhetjük, hogy érezhetően essen az olaj ára. Ehhez ugyanis az kellene, hogy a felszínre hozott mennyiség akadályok nélkül eljusson a felhasználókhoz. Ez pedig a valóságtól elrugaszkodott feltételezés. A politika és a gazdaságpolitika minduntalan beavatkozik az elosztásba, jóval erőteljesebben, mint a legtöbb más árucikk esetében. Egyes terrorcselekmények közvetlen célja eleve a kivitel megakadályozása, de idevezetnek az olajcégeknél folyó sztrájkok, az olajtermelő országokban zajló politikai zavargások is. Embargókkal néha maguk a felhasználók korlátozzák a szállításokat, és drágítják az olajat. Országokon belül adókkal, azok között vámokkal igyekeznek befolyásolni, kinek mennyi olaj juthat és mennyiért.

Az olajbevételeiktől erősen függő országok igyekeznek felkészülni arra az időre, amikor másból kell megélniük. Mostani exportjukat tehát erősen befolyásolja, hogy hol, mibe fektetik olajbevételeiket. Szeretnének saját maguknak minél több olajat tartalékolni, s olajuknak addig is minél nagyobb arányát feldolgozott formában eladni.

Nem véletlen, hogy a legtöbb szakértő szerint szoktatnunk kell magunkat a mostani vagy az ennél magasabb olajárakhoz. Hiába cseng le rendre a napi ügyek (hurrikán, sztrájk, embargó stb.) áremelő hatása, s hiába nem töretlen a világgazdasági növekedés sem, a készletek lassan kimerülnek. Újfajta egyensúly van kibontakozóban, új árakkal, új felhasználói szokásokkal, talán új energiahordozókkal.