Mazda3 Route 3: jégre tettek minket Szibériában

A nagy rohanás ellenére igen későn érkeztünk meg a munkásszállók bájával bíró Hotel Sztalagmitba, ahol rövid tanácskozás után kiadták az utasítást: egy órával korábban kezdünk másnap. Aztán mire a nagyjából a szállástól 500 méterre található Kunguri Jégbarlang túrájával végeztünk, máris ott tartottunk, hogy az eredetileg tervezett 10:00 után negyed órával indultunk útnak. Sokak rosszallását kiváltotta az egy órával rövidebb alvás, amelyet energiaitalokba menekülve próbáltak meg túlélni. Kezdik érteni az újságírók, hogy miért olyan üres tekintetűek az autókat kezdettől fogva – CX-9-esekkel – követő gyári emberek.

Én egyelőre bírom a kiképzést, igaz, mi magyarok hárman ülünk az autóban, így gyakran váltjuk egymást a volán mögött, és bizony van, hogy amíg az egyikőjük dolgozik (megpróbálja a függőlegesen igen jelentős mértékű mozgást végző autóban legalább nagyjából eltalálni a megcélzott billentyűket, hogy aztán este a szállodában, stabil környezetben a lehető legkevesebbet kelljen letisztázni), a másik szundikál. Alvásról nem lehet beszélni, hiszen különösebb előjelek nélkül jönnek a nagy ugratók.

Télen kinyitják az ajtókat, hogy beengedjék a hideget a jégbarlangba, különben elolvadna

Fontos észrevételt tettünk, hogy ahogy haladunk Nyugatra, úgy lesz egyre jobb az aszfalt minősége. Pontosabban: egyre többet haladunk nagy gázzal az Urál lankáin. Ebben persze az is szerepet kap, hogy olyan enyhék ezek a lejtők és emelkedők, hogy bizony kispórolták a kanyarokat az útból – egy-egy bukkanóról akár 10-15 kilométerre is előre lehetett látni, hogy nyílegyenesen halad tovább a pálya. Azonban a jobb útminőség a rendőrség előtt is ismert, itt láttunk először lesből trafipaxoló Ladát, oszlopra telepített dobozból fotóz készüléket, és errefelé már lépten-nyomon járőrök által megállított autókat láttunk – Ázsiában a fix ellenőrző pontok a jellemzőek. Egyébként ahogy közeledtünk Ufához, úgy csökkent a konvoj sebessége a megengedett szintre.

Zebrafestés teddy-hengerrel, fakerettel, útlezárás seprűvel

Kungurból távozva nem volt ritka a 140-150-es utazótempó, majd kisebb utakra fordultunk, ahol még ritkásabb volt a forgalom. Itt azonban már csak 110-120 körül haladtunk – vigyázni kellett, mert itt még alattomosabbak tudtak lenni az úthullámok. Nem is nagyon értettük a nagy sietség okát, hiszen akkor minek húzták az időt reggel, ha annyira kell sietni. Aztán az útszélen, hordozható grill segítségével sült virslikből rögtönzött ebéd alkalmával sikerült kiszedni az igazságot: Mazda-party vár ránk Ufában. Sokkal okosabbak nem lettünk, de legalább megtudtuk, hogy nem céltalanul száguldunk. De azért eredményesen: a tervezettnél fél órával hamarabb célba értünk. Nagy nehezen benavigált a 12 autós konvoj az egymilliós metropolisz központjába, majd hátraarc,és indulhattunk is kifelé a városból.

Gyorsan belaktuk az autót, ami még mezőn is jól néz ki – elég alfás. Ha kiborul a benzin, tessék felitatni a maradékot az ülés alól is

Az elkerülő körgyűrű egyik lezárt pihenőjében találkoztunk a helyi Mazda-klub tagjaival, akik lelkesen ismerkedtek az új Mazda3-assal. Rövid eligazítás következett, hogyan haladunk majd kötelékben a körgyűrűn, és hogy a két kocsioszlop között majd hagyjunk elég helyet az ott előre elhaladó kamerás kocsinak. Ebből a gondosan megkoreografált felvételből aztán semmi nem lett, mert hirtelen annyira tele lett a három sávos út, hogy örültünk, hogy követni tudtuk az egyik kísérőautót. Ez már csak azért is létszükséglet volt nekünk, mert ma azzal kedveskedett nekünk a béta-szoftverrel rendelkező autónk, hogy a központi kijelző elsötétült, így nem volt navigációnk se. Ezen már meg se lepődtek a gyáriak, mosolyogva közölték, hogy hát be kell zárni az autót egy percre, és akkor újraindítja magát, és minden jó lesz. Az első nap reggelén még egyszerűen fél percig levett gyújtásról volt szó, úgy látszik, ahogy telik az idő, egyre több időre van szüksége a Mazda3-asnak ahhoz, hogy összeszedje magát.

Ilyen az, ha a távolságot nem kilométerben, hanem időben mérik

Az apróbb rigolyáktól eltekintve egyébként elégedettek vagyunk az autóval, a futómű jól bírja a kiképzést, rendellenes zörejből csak kétféle van: egy ropogás jobb elölről, illetve ha néha „világslágerek oroszul” stílusú dalokba futunk bele a rádióban. Egyébként meg örülünk, hogy nem a mi csomagtartónkban borult ki a benzineskanna. Szegény áldozatok a mai ebédnél vették észre, hogy bizony a hátsó ülés alatti tálcában még vagy jó fél liternyi benzin lötyög, nem csoda, hogy nem akart elmúlni a benzinszag.