Mazda3 Route 2: az első vezetős nap

Miután megismertük Tyumeny minden szépségét (például azt is, hogy a cirkusznál a híres helyi bohócok emlékműveit lehet megtekinteni), végre elérhető közelségbe került hozzánk vágyaink és utazásunk tárgya, az új Mazda3-as. Tegnap még azon rágódtam, hogyan hagyunk maradandó nyomot az autón, ma este pedig már azon gondolkodok erősen, hogyan fogjuk mi megúszni a dolgot épségben. De ne szaladjunk ennyire előre.

A hotel elé begördülnek az autók, az 1-es számú merő kosz – szándékosan nem mossák le az Auto Bild-es kocsit, az így megy majd a Frankfurti Autószalonra is. Feltéve, hogy nem kapunk felhőszakadást. Egyébként az autókat CX9-esekben követő gyári emberek megnyugvással konstatálták a nap végén, hogy végig aszfalton haladtunk, ez nekik is új volt. Látszott is, a nyolcból vagy 5 szélvédő van berepedve, köztük a miénk, a 6-os számúé is. A jó fél méteres rianás mellett még 5 kőfelverődést számoltam a szélvédőn. Ezen kívül volt még egy szakadt oldalfalú jobb első abroncsunk, amelyet 2 perc alatt cserélt a kísérő személyzet. Szabadkoztak is rendesen, tegnapelőtt még egy perc alatt megvoltak a művelettel, igaz, akkor még edzésben voltak.

Még nincs az új 3-ashoz padlószőnyeg. Túlélőkészlet: inverter, rádió, víz. A motoron 11 000 kilométer pora

Az autókon egyébként annyi módosítást hajtottak végre a szériaállapothoz képest, hogy az egyébként ennél a felszereltségnél járó 18 colos felnik helyett 16 colosokat kaptak az autók Nokian Hakka abroncsokkal. Meg egy kanna benzint és egy teljes értékű pótkereket a csomagtérbe. Utóbbinak köszönhetően a háromfős magyar különítmény (jómagam, Winkler Róbert a Totalcar és Lázár Péter a közösségi médiák képviseletében) cuccai olyan szinten megtöltik a hátsót, hogy a kalaptartó kitakarja a fél hátsó szélvédőt. És akkor még a második sorban üresen maradt ülőhely is tele van még jellemzően a fotóscuccal/számítógépekkel. Szerencsére az autó elég tágas ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk még így is, közös megegyezés szerint a legkényelmesebb a vezetőülés, majd jön a hátsó sorban terpeszkedés, a harmadik helyre pedig az anyósülés került, ahol valahogy mindig fészkelődik az ember.

Még ha van kútoszlop, akkor se biztos, hogy van 95-ös benzin. Kell a kanna

Az autóban a 2,0 literes, 120 lóerő teljesítményű benzines dolgozik, ennek oka, hogy ezt várják a legnépszerűbbnek – a Mazda turbó helyett a lökettérfogatban bízik, így persze nem olyan fürgén ugrik az autó, mintha feltöltött motorja lenne, de szemtelenül alacsony a fogyasztása. A forgalomtól-útminőségtől függően 20-150 km/órás sebességgel haladó konvojunkban (és minket is előznek még) reggel 6,2 l/100 km-en állt a fogyasztás, majd a tankolás után nem sokkal nulláztunk. Egy ideig 7 l/100 km körül volt az átlag, de a nap végére sikerült megint 6,3 l/100 km-re levinni. Pedig előzésnél (a mögöttünk jövőnek a lehető leghamarabb szabaddá kell tenni az utat, hogy lásson) gyakran kettes padlón kergettük a gépet egészen e leszabályozás 115 km/órás tempójáig.

A CX-7-est hajtó néni megunta a tötymörgést, és a belső padkán előz

Az időtervvel kapcsolatban megnyugtattak: csak az biztos, hogy csúszni fog minden. Ennek megfelelően az eredetileg tervezett 600 km-es szakasz végül 700 km lett, és a reggel 10 órás indulást követően 22:10 körül értünk célba. Pontosabban azért nem tudom, mert még a digitális óra is megállt 21:50-nél. További galibák: egyszer menet közben kigyulladt a nyitott ajtóra figyelmeztető jelzés, de hiába nyitottuk-csuktuk végig menet közben az összes utastér-ajtót, az nem aludt el. Biztos a csomagtérfedél, hiszen jól megpakoltuk azt. Tévedtünk, 10 km után egy bukkanót követően elaludt a lámpa. Ezen kívül még az automatikus városi fék rendszer hibáját jelző visszajelző is kigyulladt. Érdemes megjegyezni, hogy a nálunk lévő autókban még nem a végleges szoftver fut (a fejegységnél például csak lassan lehet a hangerőt állítani a tekerővel), az majd szeptember elejére készül el. Normális esetben a kikötőbe érkezést követően véglegesítenék az autót, de ez a nyolc még nem tart ott. Apropó előszéria: alvázszámból általában három darab van a Mazdákon, egy a tűzfalon, egy a szélvédő tövében, egy az anyósülés előtt a padlón. A mi autóinkban csak ez utóbbi található meg.

Épp Ázsia-Európa határán kialakított emlékhelyen állunk meg. Érdekes módon ha Európából tart az ember Ázsiába, onnan nem lehet megközelíteni az emlékművet

A közlekedésről annyit: meglepő módon nincsenek éles szélű kátyúk, a legjobb tippünk az, hogy a kamionok döngölik le azt. Rengeteg az úthullám, meg a gödör, állítólag bevett szokása az errefelé munkálkodó útépítő cégeknek, hogy miután elnyernek egy megbízást, véletlenül úgy elhúzódik a munka, hogy a tél beállta előtt nem sikerül befejezni a munkát. Aztán tavasszal újra kezdik az egészet, mert hát vis maior eset az, hogy az a fránya időjárás bekavart – persze újra megkapják az elvégzendő munka utáni pénzt. Egy biztos: rengeteg az útépítés, de úgy 20 kilométerenként bombáznak szét 1-2-3 kilométert. A másik érdekes megoldás: az emelkedőknél kapaszkodósáv nyílik a teherautóknak, amely aztán a csúcspont előtt 200 méterrel véget ér, és a kamionosok akkor húzzák vissza szerelvényüket a sávba, amikorra már teljesen elfogy a lendületük. A másik kedvességük: ha épp frissen kaviccsal felszórt útszakasz van, nem akarják, hogy bárki megelőzze őket (kőfelverődés veszélye), ezért nemes egyszerűséggel ráhúzzák a kormányt arra, aki mégis ilyennel próbálkozik. Majd fél kilométerrel odébb, ahol már sima aszfalt van, előzékenyen használják az irányjelzőjüket, hogy tessék, most mehetsz; egy perccel korábban meg majdnem megölte az embert. Szerencsére mi ezt három autónyi távolságból néztük, szörnyülködve.

Pörög a keresztkulcs, ki tudja, hol áll meg

Már alig várjuk a holnapot, leginkább azért, mert egy órával előrébb hozták az indulás időpontját, mert azt szeretnék, hogy holnap ne késsünk sokat. Attól nem félnek, hogy pontosak leszünk…