Egy hét hajózás. Aztán vágyakozás jövÕ nyárig. Abbázia Fiumétól egyórányi út a tengeren. Jobbára idÕs, elÕszezoni turisták korzóznak a parton. Fényképezkednek: háttérben a városka leghíresebb asszonya, a karját a tenger felé nyújtó, sirályt etetÕ bronzasszony. Királyok, császárok, pénzes arisztokraták üdültek itt egykor. A klíma, a tiszta, nedves, sós levegÕ jót tesz a városi tüdÕnek, szívnek. Az Angiolina-park szubtrópusi cserjéi, örökzöldjei is pompásan érzik itt, a Kvarner-öbölben magukat. Százötven évvel ezelÕtt egy Scarpa nevÛ gazdag fiumei kereskedÕ hozatta Õket messze földrÕl, hogy halott szerelmese nevét viselÕ pompás villáját pompás növényzettel körítse. Ferdinánd császár is vendégeskedett nála: Abbázia divatba jött, elegáns szállodák, villák épültek az öblök mentén kanyargó, hosszú parti út mentén. A hajón aludtam, összekucorodva, vagy kilenc órát egyhuzamban, álmok nélkül. A kabin apró, az ágy keskeny, de nincs az luxushotelbéli lakosztály, amire felcserélném.

A Krk szigetet a Nap szigetének is nevezik. Itt mindenkinek saját strandja lehet – hirdeti a turistacsalogató szlogen. Tény, hogy temérdek az öböl, kavicsos és homokos partszakasz egyaránt. Nyáron a víz kellemes, hÕmérséklete húsz fok fölé emelkedik. A levegÕ forróságát pedig enyhíti a tenger felÕl fújó szél. Szép a sziget, a zord, karsztos peremvidék után a belsÕ területeken erdÕt találunk. Jönnek is a látogatók, fÕszezonban nem kevesen: a lakosság nagyrészt idegenforgalomból él. Jó dolga van különben az utazónak Isztrián. A vendéglátás nyugat-európai színvonalú. Igaz, majdhogynem az árak is, a turista mégsem érzi kifosztva magát. A minÕségre nemigen lehet panasz, sem szállásban, sem ételben. Njivice falu Rivica nevÛ éttermében ebédeltünk. ElÕételnek rákot és kagylós rizottót. Aztán sült fogast, hozzá kesernyés rukkolával és galambbeggyel kevert jégsalátát. Nevettük, hogy még a kenyér is halból készült: tintahal festékjét keverték a tésztába. Olívaolajba tunkoltam a fekete kenyeret: igen jó volt az is. Megnéztük az öböl fölé épült Vrbniket. A domb aljából úgy tÛnt, a bárányfelhÕk is a városba jöttek. A templom tornya körül gyülekeztek. Északról jövÕnek egzotikum, az itt élÕnek megszokott látvány: kÕvel burkolt, kanyargós kis utcák, sikátorokban kifeszített kötelek száradó ruhával, ágynemÛvel teleaggatva, a városka határában, hogy el ne hordja az esÕvíz a termÕföldet: teraszosan mÛvelt konyhakertek.

Pulában ébredezek egy kávéház teraszán. Jobbomon James Joyce szobra könyököl. Épp száz éve annak, hogy a nagy író itt, Pulában tanítóskodott. Az éjszakát valamivel északabbra egy parti sziklán töltöttük. Finom volt a vörösbor, megvártuk a hajnalt. A matrózok akkor keltek, indult a hajó. A fedélzeten belealudtam a reggelbe. A hadiipar és a hajógyártás némileg elcsúfította Pulát, de az óváros, a Fellegvár és a Giardini sugárút fái szépek azért. A leghíresebb látnivaló az amfiteátrum. A római idÕkben a tenger mellett állt, de azóta száz méteren feltöltötték a partszakaszt. Azt írja az útikönyv, hogy Augustus császár idejében a víz gyakran vörös volt a gladiátorok és a leölt vadállatok véres tetemétÕl, amit a küzdÕtérrÕl egyenesen a tengerbe süllyesztettek. Állítólag abban az idÕben tele volt az öböl cápával. Manapság meg turistákkal. Németekkel, hollandokkal, magyarokkal. Pula környéke, a déli öblök vidéke Isztria elsÕ számú üdülÕkörzete.

Brijunin szigetén nemcsak a Római Birodalom gazdag polgárai, hanem Tito, a huszadik századi diktátor is kitÛnÕen érezte magát. Olyannyira, hogy a második világháború után kisajátította a szigetcsoportot. Haláláig csak azok hajózhattak át ide a közeli szárazföldrÕl, akiket Õ hívott meg. Rezidenciája ma múzeumként szolgál, a fotók a vendégeskedÕ politikusokat mutatják. A nádasban megbújó kunyhóban – nem vitás – fontos megállapodások születtek. Tito szeretett vadászni, ezért afrikai országok vezetÕi gyakran ajándékozták meg állatokkal, gyarapítva szafariparkjának vadállományát. Ez az oka annak, hogy Õshonosnak éppenséggel nem nevezhetÕ muflonok, antilopok, zebrák, tevék, elefántok és lámák legelésznek Brijunin. Az egzotikus növények: az agávé, a bambusz, a cédrus, az eukaliptusz és a mamutfenyÕ még jóval a Tito-idÕszak elÕtt került az arborétumba. Egy Kupelwieser nevÛ osztrák gyáros vette meg a tizenkilencedik század végén a szigetet, Õ hozatta a növényeket, és Õ építtette a szállodákat, fürdÕhelyeket.

Rovinjban nem elÕször járok, mégis elakad a szavam, amikor a lemenÕ nap narancsos fényében a tenger felÕl megpillantom a nyugat-isztriai várost. A félszigetet védÕ, bástyákkal tagolt kettÕs középkori fal szerencsére épen maradt. Miként az óváros is, a Szt. Eufémia-templomhoz vezetÕ meredek utcáival. A névadó szent egy 304-ben vértanúhalált halt keresztény lányka, aki nem volt hajlandó áldozni a római isteneknek, ezért az oroszlánok elé vetették. De az állatok nem bántották, ezért bírái kerékbe törették. Holttestét hittársai Konstantinápolyba vitték. Csakhogy hatszáz évvel késÕbb márványszarkofágja eltÛnt a róla elnevezett templomból. A legenda szerint kis idÕ múlva a szarkofágot megtalálták a rovinji öböl vizében. A szent hazatért. Eufémia kultusza ma is él, szeptember 16-án, halála napján csodavárók ezrei jönnek a városba.

Porec. Tudtad, hogy Isztria a napóleoni idÕkig a Velencei Köztársaság része volt? Ezután Ausztriához csatolták, majd az I. világháború után Olaszországhoz. 1947-ben lett Jugoszláviáé, tizenhárom évvel ezelÕtt pedig Horvátországé. Az olasz lakosság nagy része a második világháború után (a házaikba költözÕ szerbeké pedig a délszláv háború idején) menekült el, de Porec környékén még mindig sok olasz anyanyelvÛ ember él, és a horvát gyerekek is tanulják a nyelvet az iskolában. A szép kisváros (amelyet, hidd el nekem, már csak az aranymozaikokkal díszített Szt. Euphrasius-bazilika miatt is érdemes megnézni) az idegenforgalomból él: mediterrán stílusban üdvözli az idegent. Az éttermek elÕtt jóképÛ, csupa mosoly fiatalemberek vadásznak az éhes turistákra. Tucatnyi nyelven köszöngetnek, invitálnak. Nálunk, tán szÕke barátném miatt, általában egy zdrasztvujtyével indítottak. Amikor egyikük meghallotta, hogy magyarul beszélünk, egy barátkozós csá csumi csával is próbálkozott.

Búcsú a tengertÕl. Hajónk, a Maestral visszament Rijekába. Mi Magyarország felé buszozunk. Útban hazafelé megnéztük a Mirna folyó menti Motovunt. A dombtetÕn álló, török ellen, osztrák ellen védÕ egykori erÕd falán sétálva a völgyben szÕlÕt, gyümölcsöskerteket, tölgyest láttam. A város felé pillantva szorosan egymás mellé épített reneszánsz kori házakat, hatalmas, ezervirágú rózsabokrokat. Hum is rózsaillatú. Tizenhatan laknak benne. Isztrián közigazgatásilag mégis városnak számít, mert van postahivatala, temploma, múzeuma. Éttermében házias ételeket fÕznek. Csemegekukoricával dúsítják a bablevest, és finom házitésztát adnak a pörkölt mellé. Ropogós, porcukorral hintett csörögefánkot majd mindennap kaptunk a héten, a társaság nagy része szereti, de nekem sokkal jobban ízlett a másik tipikus édesség, a pici, lágy tésztájú fánk, mazsolával a közepén – az övemen érzem, hogy túl sokat faltam belÕle a héten. Hat óra van, éjfél után érünk Pestre. Még napokig érzem majd otthon a tenger illatát. Így megy ez évek óta már.