A fejlődés, mint azt már nálam okosabb emberek jóval régebben megállapították, csigavonalban halad. Mintha ismételné magát a történelem, csak magasabb szinten. Ez a törvényszerűség az autókra is vonatkozik. Amikor megjelentek az első leszedhető hardtop tetőszerkezetek, mi régi autósok csak mosolyogtunk, hogy ilyen már volt az 1930-as években, csak akkor kombinénak hívták ezeket. Nem merőben új a botváltó, s a forgólámpák, az ablakmosók, a fényszóró-tisztító berendezések sem.

Nemcsak műszakilag, sőt nem is mindig a fejlődés irányában történik a látszólagos ismétlődés. Még ma is nagy előrelátással szoktam elindulni, ha autóval vagy motorral megyek valami fontos ügyben, annyira belém rögződött a kezdetleges járművek megbízhatatlansága. Egy gumidefektre vagy gyújtáshibára az ős- vagy hőskorban – ki hogyan emlékszik vissza, és a hibáival is együtt kellemesen – számítani kellett. Innen adódott, hogy ha nem volt hiba az úton, korábban értem célhoz a szükségesnél. Ahogy tökéletesedtek a járművek és csökkentek az üzemzavarok, kezdtem átállni a későbbi indulásra, s egyszer csak azt vettem észre, mindenünnen elkések. Nem, nem a járműveim lettek ismét megbízhatatlanok, hanem a forgalmi viszonyok okozzák, hogy magasabb szinten ugyan – vagy ki tudja -, ismét ott tartunk, ahol ötven évvel ezelőtt. Csak annyi a különbség, ha megkérdezik, miért késtél, nem azt mondod, hogy a defekt, hanem a dugó miatt. Vagy nem az autót szidod, hanem a forgalmi viszonyokat. Mindez a meditáció a szervizben hallott beszédfoszlányból jutott eszembe.
– Egy zöldfülű Fiatos csinálta a dugót, ez egy negyed óra késést okozott. Még annyit sem tudott, hogy utolsó lendületével legalább két kerékkel fellépett volna a járdára. Így nem akadályozta volna a forgalmat. Oda a randevúm, pedig micsoda nő volt.
– Rátartással kell elindulni, ha ilyen fontos dologról van szó.

Amit ezután beszéltek, már nem hallottam, azt sem, hogy mi történt körülöttem, mert a „rátartás” szóra mintha gyújtást adtak volna rá, beugrott emlékezetem motorja. Rátartással kell elindulni, ha ez a csodálatos asszony hajlandó ismét kísérletezni velem. Nem most, negyven évvel ezelőtt gondoltam erre. Hogy az első kísérlet nem sikerült a csodálatos asszonnyal, nem rajtam, hanem a maga nemében csodálatos Sima Violette automobilomon múlott, amellyel csak több órás késéssel tudtam a helyszínre érkezni. Hónapok teltek el, míg ékesszólással és ígéretekkel – szóval ahogy ez ma is szokás esetleg fejlettebb szinten – ismét sikerült egy randevút megbeszélnem. Mivel Violette-t, mármint az autót (a hölgyet Lilinek hívták) azóta is valami rejtelmes hiba gyötörte, legszívesebben gyalog vagy lovas hintóval mentem volna a biztonság kedvéért. A hintó nem lett volna rossz megoldás, de ezzel sem én, sem baráti köröm nem rendelkezett, emellett a vonzalom felkeltésében az automobilnak döntő szerepe volt. A randevúra a teljes biztonság érdekében három óra rátartással indultam. Ennyi idő kellett az indításhoz, ha kocsimra esetleg rájön a titokzatos Sima-betegség, vagy ahogy neveztük, Violette-kór.

Már írtam erről valahol, hogy a kéthengeres kétütemű boxermotor rendszerint az alacsonyabb fordulatszámnál, ha nem volt elég éber a vezető, hirtelen leállt. A tünetek hasonlítottak az üresjárati fúvóka dugulásához. Jelentős volt azonban a különbség, mert hiába volt porlasztótisztítás, gyújtásellenőrzés meg minden, Violette nem indult be, még vontatással sem. Szét és össze kellett szerelni a motort, utána azonnal indult és ment minden, ahogy elő volt írva, a legközelebbi makrancoskodásig. A hibára és ismétlődésére semmilyen támpont nem volt. Előfordult, hogy két napon belül újra rájött a nyavalya, de fél évig is üzemelt már hibátlanul. Elég baj volt a szokásos gyertyaslusszok, gumidefektek miatt, ez a rejtelmes plusz állandó létbizonytalanságot okozott Violette-re, s miatta nekem is.

E kis műszaki kitérő, mint látni fogjuk, szükséges volt a körülmények, s főleg az ügyben főszerepet játszó lelki állapotom megértéséhez. Bár ez ma már nem okoz problémát, mivel a pszichológia tudománya azóta kimutatta, hogy a lelki beállítottságnak milyen döntő szerepe van a szerelemben. Tehát a randevúra, mivel Violette jól viselkedett, három órával korábban érkeztem. Az idő a rám váró boldogságról való ábrándozás közben gyorsan eltelt. Violette érzékeny rugója megbillent, jelezve, hogy az ötven kilogrammnyi édes teher elfoglalta helyét. Lilike halvány csókot lehelve mélázó ajkaimra, megszólalt:
– Régen várt rám?
– Öt perce érkeztem – feleltem szemrebbenés nélkül.
– Gyerünk minél messzebb innen – suttogta.
Egy moccantás a kis kurblin – egy sportautóhoz önindító szentségtörés lett volna, a menő motorbiciklin sem volt kik-starter, azaz berúgó – és Violette duruzsolni kezdett. Egyes, kettes sebesség, több ugyanis nem volt, és a kétüléses nyitott sportkocsi hatvan kilométeres szédítő sebességgel száguldott. Beszélgetni nem kellett, helyesebben nem is lehetett a kétütemű, alig tompított motorhangtól. Csak ültünk szótlanul, mint a beatzenehallgatók a nagy ricsajban. Ez megkönnyítette a helyzetemet. Így nyugodtan koncentrálhattam a vezetésre, nehogy a kritikus fordulaton bekövetkezzék a katasztrofális leállás.

A megfelelő fordulatszámra azért is vigyázni kellett, mert időközben besötétedett és a dinamóról működtetett fényszórók erre érzékenyek voltak. Violette és az Úr – abban az időben még ez ment – kegyesek voltak hozzám, így szerencsésen megérkeztünk a tervezett fogadóba, ahol már előzőleg szobát foglaltam, nem bízva a véletlenre titkos szerelmünk beteljesedését. Az emlékezetes bonyodalmat, amely a néphit szerint a történet egy lényeges alkotóelemének az orromra húzásával folytatódni fog a túlvilágon, egy látszólag jelentéktelen dolog okozta. Amikor nagy diadallal megálltam a sikeres túra után a fogadó udvarán, rájöttem, ha közelebb állna szobánkhoz másik szerelmem, Violette is. Tulajdonképpen ez a buta szokás, hogy soha nem jó ott maradnom, ahol végre megálltam, indította el a bajt, amelyet azóta sem tudok elfelejteni. És amilyen hitvány az ember, ennek ellenére máig sem tanultam meg egyből jó helyre parkolni.

Tehát fogtam a kis rézmarkolatú kurblit és a szokásos mozdulattal megrántottam. Hörgés, szuszogás, de még csak egy fojtott robbanás sem jelentkezett. Azonnal tudtam: a szokásos Sima-nyavalya jött ár Violette-re, ahogyan akkortájt mondták három sz. üteművé változott. Szív, szuszog és … menni. Egye fene az egészet jelszóval, pontosabban az akkor divatos Coué-módszerrel, amely abból állt, hogy az „egye fenét” gondolatban ismételgeti az ember, igyekeztem átállítani magam Violette-ről Lilikére. A formula segítségével sikerült gondtalanul és jóízűen megvacsoráznunk, sőt eközben még szellemes csevegésre is módot találtam. Vacsora után egymáshoz simulva andalogtunk át az udvaron, meghitt kis szobánk felé. Fejem Lilike selymes hosszú hajába rejtettem, hogy ne lássam az udvar kellős közepén éktelenkedő Violette-emet. A kellemetlen gondolatok az ágyban a formula ismételgetésének, majd régen vágyott szerelmem közvetlen közelségének, bőre perzselésének hatására teljesen megszűntek. Lilike karjának csókolgatása közben, amely finom kezétől formás keble felé folytatódott, volt egy kis gondolati elkalandozással járó megingás, amikor arra gondoltam, hogy illatos testét milyen sima bőr fedi. De a formula és főleg Lilike szenvedélyes csókjai eltereltek a földi, illetve autós gondolatoktól.

A tragédiát, amely azóta is kísért, lényegében egy kis, mondhatni műszaki hiba, pontosabban egy kis tömítetlenség okozta. Igen, igen, ne csodálkozzanak, így történt. Egy szenvedélyes csók közben, mikor már távol állt tőlem Violette, és a rejtelmes hiba, s előttem állt a beteljesülés mindent elsöprő vágya, a csóknál fellépő erős szívóhatás következtében egy kis falslevegő hatolt be Lilike ajkát borító ajkam mellett. Furcsa szörcsögő hangot adva, mint egy hibás szimeringtömítés, vagy? … s ebben a pillanatban arra gondoltam: megvan a hiba. Bizonyára a hörgőszelep zár rosszul, s előtérbe került Violette, Lilikével erősödő, már-már bensőséges kapcsolatom összeomlott. Nem használt már sem formula, sem koncentrálás, csak a hörgőszelepre és semmi másra nem tudtam gondolni, s ennek megfelelően cselekedni sem.

Sajnos, Lilike nem volt műszaki alkat, így hiába magyaráztam érdemeit a csókkal összefüggésben, a rejtelmes hiba megtalálásában, s azt vettem észre, hogy egy óvatlan pillanatban elaludt. Arra gondoltam, a felfedezés birtokában rendbe hozom Violette-t, rendbe jövök lelkileg is és majd folytatom, ahol abbahagytam. Magasan járt már a nap az égen, amikor Violette megjavítása után vidám hangulatban, dagadó önbizalommal visszatértem meghitt kis szobánkba. Lilikének nyoma sem volt, az ágyon hevert egy üzenet, finoman tolmácsolva, valahogy így hangzott: Minek kellek én magának … udvaroljon Violette-nak.

Surányi Endre

Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért