Az alábbiakban tisztelettel felsorolok néhányat azon díszítőjelzők közül, amelyeket autóstársaim – elrobogván mellettem és boldogtalan Polski Fiatom mellett – fülembe dudáltak. Bevallom, őszülő hajam néha szinte lángra lobban a vörös szégyentől.
„TEVEGANAJASIVATAGBAN” voltam, amikor a feljebbvaló napokban a balatonalmádi posta előtt készséggel átengedtem egy gyalogost az őt jogosan megillető zebrán. A mögöttem veszteglő LADA vezetője türelmetlenül tülkölt lassításomra, majd jobbról elrobogva mellettem, odaköpte a fent idézett jelzőt.
„BAKTÉRIUMTÁPLÁLÉK” címmel illettek a várpalotai benzinkúttól vagy száz méterre, amikor jobbra kis ívben kanyarodni szándékozva átengedtem egy terhes kismamát. Mögöttem ugyancsak kanyarodni óhajtott egy süvölvény fiatalember, de már nem bírta kivárni az időt, kanyarban előzött és sziszegett, meg röhögött hozzá. Hát így.
„AFFENEAPOFÁDAT” – tisztelt meg a székesfehérvári Vöröshadsereg útján egy taxis, amiért jámbor szigorúsággal betartottam a városi forgalomban kötelező 60 km-es sebességet. No, az természetes, hogy ő jelzés nélkül jobbról előzött.
„JÓSZUSZOGNIUGYE” megtisztelő címet kaptam, amiért a tabdi főutcán a kifelé hajtó sertéskondának szabad utat engedtem. Ezt nem bírta szuflával a mögöttem toporgó Warszawa kofakinézetű iparosa és miután kiadta a dühét, a disznók közé hajtott. Szó, ami szó, a röfik nem nagyon tisztelték agresszivitását. Előttem megállt, majd lépésben haladt a disznók után.
„MÁLÉSZÁJÚHÜLYECÓKMÓK” – ez volt a címem, amikor a bicskei halászcsárda parkolójában úgy álltam közéje két parkoló kocsinak, hogy az oldaltávolság mindkét irányban kb. háromnegyed méter volt. Ma sem tudom, hogy a taunuszos miért bántott meg hófehér becsületemben. Már odabent lemarházta ugyanis a pincért.
„LÜKENAZARÉNUS” voltam – bár hitemre nézve őseim akaratából római hitű lennék – azért, mert a nagykörúti piros lámpa alatt lefulladt a kocsim és a zöldre váltva nem tudtam azonnal startolni. Szinte lángostorral vágtak volna hátba a mögöttem dudáló boldogtalanok.
„DÍSZHAZAFI” – no ez meg micsoda? – kaptam fel a fejem, amikor véletlenül, de nem szándékosan egy kapubejáró előtt álltam meg egy pillanatra, amíg utasom kiszállt. „Itt nem szabad megállni” – üvöltött rám egy sárgaszínű taxis, mivel ő is ott akart megállni. A ház gazdája érkezett ugyanis haza, taxin.
„NOSZTALGIÁS APAFEJ” – ez volt a legutolsó titulusom, amelyet a visegrádi MUOSZ-üdülő előtti parkolóban ragasztott rám egy külföldre szakadt hazánkfia. Ég és föld a tanúm, ma sem tudom, mit vétettem ellene. Hacsak nem azt rótta fel bűnömül, hogy kürtjelzéssel figyelmeztettem: induláskor, kikanyarodáskor használja az indexet. Majdnem belémszaladt ugyanis „rükverccel”.
Sorolnám tovább, de minek? Mert voltam én már „sutyerák”, „gatyásmuki”, „liliomtipró”, „plömplömemberke”, „anyaszomorító”, sőt „marhajószág” is becses személyemben. Mindez azért, mert hiszem és vallom, hogy mindaz, ami a Kreszben foglaltatik, mindannyiunk javára született.
Hogy ennyire opportunista módon vallok, mindaz talán feltűnhet kedves autóstársaimnak. Vajon mit akar ez a „muki”, hogy ennyire „alkalmazkodik” a rendhez? Hogy ennyire kedvében jár a szabálynak? Ez már szinte gyanús!
No, most jön a meglepetés: az e sorokat író dereshajú „apafej”-nek ugyanis a jogosítványán még alig száradt meg a tojáshéj, mivel azon vakmerő emberkék közül való, akik élemedett korban szánták rá magukat, hogy megszerezzék jogosítványukat. Közel a nyugdíjkorhatárhoz, vagy már azon is túl autóvezetést tanulni – ez már szenilitás. Ezt és így, nyíltan és burkoltan többen kifejezésre is juttatták e rémisztő tett elkövetőjének hallatára. Szenilitás jele valóban? Vagy a tételes jogszabályaink által megengedett honpolgári jog megnyilvánulása? Beszéljünk róla.
Kinek szabad szép hazánkban gépkocsit vezetni?
Akinek érvényes jogosítványa van.
Kinek lehet érvényes jogosítványa?
Aki a megfelelő szakvizsgát letette és orvosi alkalmasságát is igazolta. És büntetőjogilag nem esik kifogás alá.
Akkor hát?
Mi igazolja, mi szavatolja azt, hogy egy tizen- vagy húszonvalahány éves ifjú jobban, előrelátóbban vezet, mint egy ötven- vagy hatvanvalahány éves? A jogosítványon ott az orvosi alkalmasság igazolása. És azonkívül a feltételezett önkontroll, hogy az illető idős honpolgár – (szellemi-fizikai) alkatilag alkalmasnak érzi-e magát rá, hogy volánhoz üljön.
Az ég óvjon attól, hogy a gépkocsivezetésben valamilyen formában nemzedéki problémát kutassak. Inkább beszélek arról a keserves négy hónapról, amíg a gyakorlati vizsgáig eljutottam. Azt állítani ugyanis, hogy ez az út nem volt keserves, képmutató hazugság lenne. Aki végigcsinálta, azt tudja, igazán, mit is kell az embernek át- meg átélnie, mikor még álmában is arra riad fel, hogy az angyalok susogják a fülébe: „kuplung-fék, kuplung-fék”. Csuti Laci barátom és szakoktatóm a megmondhatója, hányszor duruzsolta ő a fülembe ezeket a varázsszavakat, amikor „csak úgy” váltottam sebességet, vagy amikor harmadikból negyedik helyett hátramenetbe kapcsoltam. Volt ám ott fogak csikorgatása! Nem ment, az istennek se ment. Már-már azon a ponton voltam, hogy hülyegyereknek képzeltem magamat. Különösen amikor találkoztam egy olyan iskolatársammal, aki a nyolcosztályos gimnáziumot tizennégy év alatt végezte el, és mikor bemutatta Mercedesét, valósággal a földig süllyedtem pironkodásomban. És akkor arra a pogány hitre jutottam, hogy én sem vagyok alábbvaló!
De bizony közben történt egy és más. Nevezetesen, amikor a húszadik gyakorlati óra után olybá véltem, hogy összeomlott fölöttem a magas ég. Megírtam a lemondó levelet, közölvén a tanfolyam vezetőjével, hogy én bizony tájára sem megyek ezentúl az iskolának. Végre is van az embernek önkritikája. Szerencsére elfelejtettem a levelet postára adni és mire ez mégis bekövetkezett volna, kitisztult a fejem. Kitisztult annál is inkább, mert számos barátom közölte: ők is szakasztott így voltak, a huszadik óra táján jött a mélypont, amikor rádöbbentek, hogy tulajdonképpen nem tudnak semmit. Ekkor léptem én a görög história nagy alakjának, Démosthenésnek a nyomdokába. Tudjuk, Démosthenés a világ legnagyobb szónoka volt. Fiatal korában dadogott, de állítólag kijárt a tengerpartra, kavicsot tett a nyelve alá, s így tanult meg – iszonyatos gyötrődések között – szónokolni. Tanú nincs rá, mennyit kínlódott és szenvedett. De – győzött. Az én tanúm kínlódásaimra és szenvedéseimre – Csuti László, akit én a szakoktatók egyik legjobbjának tartok ma is. Aki ugyanis a kezdő vezetők gyötrődéses igyekezetét az övéhez hasonló türelemmel elviseli, és segíti őket, az csak jó szakember és jó pedagógus lehet. A világért se tagadom ugyanis, hogy a motorikus érdeklődés és az ember reflexvilága fiatal korában lényegesen jobb, mint az évek múltával. De éppen – ami előny egyrészt, hátrány lehet más vonatkozásban. Higgyék el nekem, hogy így van.
Mert hogy én az előbb felsorolt díszítőjelzőket kaptam felajzott autós társaimtól, annak tulajdonítható, hogy a közlekedési szabályokat mindig és mindenkor igyekszem betartani. Ez pedig nem mindig van ínyére azoknak, akik százhúsz-száznegyven kilométerrel kacérkodnak. Kacérkodjon a jófene, nekem elég sokkal kevesebb. Jogom van hozzá, hogy a sebességet – alaposan és megfontoltan mérlegelve a körülményeket – magam válasszam meg, még akkor is, ha cserébe olyan megtisztelő címeket vágnak a fejemhez, amelyekért hellyel-közzel büntetés járna, ha perre menne a dolog. És sohasem válaszolok hasonlóan. Csendes mosoly, – ennyi ugye elég egy-egy futóbetyárnak?
Négy hónapig nyaggattam a Skoda tankocsit. És a végén – első nekirugaszkodásra – 33 ponttal levizsgáztam. Együtt olyan fiatal kurzustársammal, aki már negyedszer ment neki a vizsgának. Manapság – egyéves jogosítvánnyal a zsebemben és hat évtizeddel a hátam mögött – úgy vezetek, ahogy azt a „nagykönyv” előírja. És mert mindig minden szabályt betartok, gorombaságokat, titulusokat kapok cserébe. Ezeken én csak nevetek és mivel hajdanvaló fiatal újságíró koromban magyar szakos tanárként is dolgoztam, a csalafinta kifejezéseket beírom gyűjteményembe. Tulajdonképpen hálás is vagyok azoknak, akik új szavakkal ajándékoznak meg.
Csupán egyet nem értek.
A legtöbb kocsi ablakában ott díszeleg a felhívás: „LEGYÜNK BARÁTOK A KÖZLEKEDÉSBEN!” És a kocsi vezetője mestere a közlekedési durvaságoknak. Nem volna vajon célirányosabb, ha azt hirdetnénk:”LEGYÜNK ELLENSÉGEK A KÖZLEKEDÉSBEN!” Akkor mindenki az ellenkezőjét tenné ennek is. Barátok lennénk – öregek és fiatalok egyaránt.
Balogh József
Puszta Péter rajzai
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
