Parádés kocsi

A reprezentatív autók különleges kasztot képviselnek a négykerekűek sajátos hierarchiájában. Rendszerint kis szériában készülnek, a viszonylag alacsony évi futásteljesítmény miatt hosszú évekig szolgálnak, formai kialakításuk ezért igen sokszor divatjamúlt, ugyanakkor különleges, egyedi. A veterán korba lépett luxuslimuzinok így még komolyabb kihívást jelentenek a gyűjtő vagy restauráló részére, az alkatrészek és a szakirodalom beszerzése gyakran leküzdhetetlen akadálynak látszik, s ezt csak részben ellensúlyozza a tény, hogy ezen modellek a kíméletesebb használat miatt motorikusan rendszerint fiatalosabb kondícióban vannak.

Bár az autó elmúlt 50 éves, ma is ugyanolyan elegáns, mint hajdanán. Az orosz rendszámtábla egy filmforgatás kellékeként maradt meg

Különösen igaz ez, ha az autót már aktív korában is titok és misztikum övezte, vagy ha a modell egy olyan országban született, amelyben az autók körül sajátos körülmények uralkodnak ma is. Egy biztos: az 1946-tól gyártott ZISZ 110 csak úgy orosz, mint ahogy az ős-Moszkvics, a Pobeda, vagy később a Csajka. A kisebb testvérek születése körüli hathatós segítségre itt is szükség volt, ez esetben a sajtolólemezek és a gyártáshoz szükséges egyéb szerszámok egy háborús segélyprogram keretében az USA-ból érkeztek (a Washingtonban vendégeskedő szovjet delegációnak olyannyira megtetszett a modell, hogy az amerikaiak az akkor már nem túl népszerű autó gyártósorát azon nyomban leselejtezték). A segítség eredménye látványosnak mondható, ugyanis a reprezentatív feladatokhoz átalakított, illetve az orosz viszonyokhoz „visszafejlesztett” ZISZ 110 megszólalásig hasonlít az 1941-es Packard 160/180 Super Eight sorozatára.

Mítoszteremtés

Egy délpesti vállalkozó telephelyén legalább annyira féltve őrzik az „átkosban” Magyarországra került néhány darab luxus ZISZ 110-es egyikét, mint amennyire a benne utazókat vigyázták hajdanán. Tulajdonosa szerint az autó Rákosi Mátyás szolgálatában állt, bár a bizonyítékként szolgálatában állt, bár a bizonyítékként szolgáló korabeli filmhíradóból csak az derül ki, hogy azon a bizonyos felvételen a pártvezér egy hasonló modellel utazott. A ZISZ 110-est ugyanis minimum kétféle változatban gyártották: az utas beosztásától függően készült „mezei” és reprezentatív kivitelben. Díszszemlékre és a pártvezetők nép előtti levegőztetésére természetesen készült „integetős”, kapaszkodókerettel, mikrofonállvány rögzítésére és csatlakoztatására alkalmas szerelvényekkel ellátott, lehajtható tetejű változat is.

A méretekhez képest apró műszeregyüttes elvész a faborítás rengetegében

A legfelsőbb vezetést szolgáló darabokat igen egyszerű megkülönböztetni a mezei példányoktól, egyszerűen mérlegre kell állni velük. Az alapmodell mintegy 2450 kg-os saját tömegével szemben az alaposan megvastagított és erősített változatok majd négy tonnát nyomnak. A tetemes súlyfelesleg fellelésére jó példa az oldalüvegek kivitelezésének összevetése: míg az egyszerűbb daraboknál elegendő az ablak mozgatására egy szokványos ablakemelő, addig a másik változat közel tíz centi vastagságú üvegtábláját már csak egy olajemelővel kombinált szerkezet képes emelni-süllyeszteni. Az ablakok mellett a kárpitozás, az üléskialakítás, a vezetőt és az utast elválasztó üvegfal, a zászlótartó rudacskák, vagy a nagy teljesítményű reflektor alapján lehet eldönteni, melyik modellel is állunk szemben. Az alapváltozat számos darabja még ma i fellelhető a Szovjetunió útjain, lévén taxiként és mentőautóként nem csak az ország nagyjait szolgálták egykor. A kommunista blokk legfelsőbb vezetőit később ZIL és Csajka típusok hozták-vitték, bár Kim Ir Szen, a koreai vezér – egyik utolsó díszszemléjén – 1992-ben is egy 1947-es acélkék, nyitott ZISZ-ből köszöntötte honfitársait.

Szélsőséges szépség

A ma Magyarországon fellelhető ZISZ-eket egy kézen össze lehet számolni, bár többen évek óta folytatnak néha kilátástalannak tűnő restaurálását. A kitartó munka és márkatársak (köztük a Közlekedési Múzeum, mint a hazai etalonnak számító darab tulajdonosa) segítsége azonban szép eredményre vezetett ezúttal is. A romokban heverő, felismerhetetlenségig szétszedett, de gyakorlatilag hiánytalan állapotban lévő luxuslimuzint szorgos kezek majd három évig formálták. Számos alkatrészt újra kellett gyártani a hazai, illetve moszkvai nyomozások eredményeképpen kapott információk alapján. Az első indexek műanyag búrájának beszerzése például megoldhatatlan problémának látszott, mígnem a felújításban résztvevők egyikének kezébe nem került egy lapos whiskys üveg. Lelki szemei előtt az üvegek vállának ívében (a whisky helyett) már látta a csiszolás és maratás után testet öltő majdani indexburát.

Az alapos felújítás közel tökéletesre sikerült, az apróbb hiányosságok (hátsó díszlécek, rádióalkatrészek stb.) már nem hátráltattál a nyilvánosság előtti újbóli megjelenést. Méretes garázsából két ember asszisztálásával gördült ki a hat méter hosszú és közel két méter magas fekete monstrum, majd a fotózáshoz megfelelő terepet keresve a bámészkodók sorfala közepette vonultunk végig a kis utcákon. A friss szél kellően meglengette a kis korabeli zászlókat, így a felületes szemlélő akár fontos embernek is hihette a napszítta foncsorozás mögött a kényelmes ülésen pöffeszkedő tudósítót. A sofőr már nincs ennyire elkényeztetve, szűkre szabott helyét az utasfülkét elválasztó üvegfal határolja, paradox módon csak egy kistermetű ember kormányozhatja kényelmesen a nagyra nőtt ZISZ-t.A kényelmes jelző enyhe túlzás, hiszen a teherautó méretű jármű kezelőszerveinek mérete és a működtetésükhöz szükséges erő is átlagon felüli.

A középső reflektor mögött emelkedő króm hűtőmaszk bordáit termosztát nyitja-zárja a hűtővíz hőmérsékletének függvényében

A műszerfalat faberakás uralja, a parányi sebességmérőm számok helyett csak jelzések láthatók, ám a rádió és hangszórója mellett elhelyezkedő öblös, zárható kesztyűtartó még időmérő órát is rejt magában. A korabeli divatnak megfelelően a kormánynál kapott helyet a sebességváltó, amely nagy erővel, de igen pontosan kapcsolható. Teherautós módon a műszerfal alatt található a kézifék, így az első üléspadon akár három ember is utazhat. A szélvédő és az oldalablakok többrétegűek, a méretarányos elefántfület csigás szerkezettel lehet nyitni. A magas karosszéria és a hatalmas differenciálmű miatt a hátsó traktusban helyet foglalók mintha „bakon” ülnének a hatalmas kanapén, a színezett üvegek mellett a nehéz függönyök is segítenek az inkognitó mezőrzésében. Lábtámaszként az összecsukott testőrülések szolgálnak, amelyeket viszont úgy rögzítettek, hogy a rajtuk helyet foglaló megtermett embereknek is csak a feje látszik kívülről. Az ajtókat biztosítólánccal lehet rögzíteni belülről az esetleges incidens ellen, így semmi akadálya nem lehet a háborítatlan utazásnak. A menetdinamika is inkább teher-, mint személyautós, lévén a megpakolt plató helyett a megerősített karosszéria gondoskodik a megfontolt haladásról.

A hátul helyet foglalók inkognitójára a foncsorozás mellett vastag függöny is vigyáz, az előkelő hangulatról faberakás, plüss és hatalmas üléspad gondoskodik. A kímélő életmód következtében a legkisebb munkát a belső tér felújítása igényelte

A ma már különlegességnek számító soros, nyolchengeres motor csendben végzi a dolgát, ha az autó elérte az utazósebességet. A lassításhoz nem csak lélekben, hanem fizikailag is ajánlatos felkészülni a jelentős pedálerő-szükséglet miatt. A hosszú motorháztetőn végignézve, vagy csak az ötvenéves „reprezentatív levegőt” belélegezve rájövünk rögtön, hogy ezt az autót nem száguldásra, hanem kiegyensúlyozott tempóra és biztos megérkezésre tervezték.