– Mitől olyan nagy a mellénye annak a szürke négyszáznyolcasnak? – hangzott a sötét garázs éjszakai csöndjében az elegáns nagy Merci kérdése, amelyre szomszédja, az egykor fényes külsejű Warsawa a jólinformáltak fölényével csak ennyit felelt: – Előléptették. Versenyautó lett belőle.
Ezt többen meghallották, és innen is, onnan is a büszke Moszkvics felé fordultak: – Tényleg igaz? Versenykocsi lettél? Meséld el, Vicsike, hogy történt!
És a 60 000 kilométeres szeplőtlen múltú Moszkvics minden nagyképűség nélkül az alábbi igaz történetet mondta el, társai nagy álmélkodására.

– Mint tudjátok, az én beosztottjaim írják a népszerű újságot, az Autó-Motort, amit az emberek, akiket általában OLVASÓ-nak neveznek, csak egyszerűen aemnek mondanak. Nos, május derekán került sor, most már harmadízben az autós újságírók nemzetközi szervezetének, az „Interpress”-nek a Rallye-jára, amelyre két derék dolgozóm is benevezett. Akkor még nem tudtam, hogy milyen előkelő társaságba kerülök. Így többek között megismerkedhettem legfiatalabb öcsémmel, a négyszáztizenkettes Vicsivel, meg egy négyhengeres Saabbal, a lengyel Fiattal, Renault-Gordinivel, Ford Cortinával, sok Skodával, Trabanttal és így tovább.

A keszthelyi kontrollban sok mindenre jutott idő, így többek között a francia-magyar barátkozás elmélyítésére is. Itt a csinos Muriel Nussi bűvöli a magyar kollégát

Balatonszéplakon, a Nemzetközi Újságíró Üdülő udvarán gyülekeztünk, és a hűvös éjszakában elmondták a kollégáim, hogy miféle próbáknak vetik majd alá kétlábú kiszolgálóikat. Holnap, a versenypályán megteszünk mindent, ami tőlünk telik – határoztuk el -, de mi lesz a szerencsétlenekkel, ha majd az erőnkről elnevezett négylábúk hátára kell ülniök? Merthogy lesz egy ilyen próbájuk a Nagyvázsonyban levő lovasiskola udvarán.
Aztán alighogy megvirradt, úgy hét óra felé megtelt az Üdülő udvara versenyzőkkel, rokonokkal, Áforosokkal és filmesekkel és így tovább. Az idegeskedést kényszeredett mosollyal leplező kétlábúink lázasan ellenőrizték cipőink légnyomását, gyomrunk olajszintjét (én is kaptam reggelire egy kupica finom Áfor-MM kávét és hűtővizet). Aztán, a megbecsülés jeleként elsőnek én indulhattam neki a Balaton körüli 232 kilométeres útnak. Amolyan becsületes százat mehettem, amikor nem sokkal később elsuhantak mellettem az előkelő rokonaim. Beosztottam, aki az úton kiszolgált, jól tudta, ez a tempó is elég, hogy Keszthelyig, az első ellenőrző-állomásig időben eljussunk. Így is történt. Érkezésünk után még arra is maradt időnk, hogy a csinos francia és lengyel női kétlábúakról fényképeket készítsenek a fiaim. Merthogy ezen az úton igencsak megszerettem a két szolgálómat, hiszen olyan finoman szórakoztunk.

És, mert az enyém volt az 1-es rajtszám, miként azt már mondtam, mi voltunk itt is az első indulók a piros focigrundon felállított ügyességi pályán. Még most is szédülök, ha eszembe jut, mit kellett ott előre-hátra kacskaringóznom. És mindezt időre. Hiába volt ügyes az én emberem, bizony nyakontalált néhány babának kinevezett olajosedényt. Tulajdonképpen nem is ő volt az ügyetlenke, hanem azok a csinos kis köténykéim, amelyek a hátsókerekeim mögött díszelegnek. Azok lökték fel a bábukat. Igazán nem akarom a kiszolgálómat védeni, de alig akadt, aki bábudöntés nélkül végzett volna. Volt olyan tüzes tollforgató is, aki a jelzőtáblát is „leteperte”. Talán így akarta bizonyítani erejét.

Innen aztán már lassabban, csak olyan ötvenes átlaggal gurultunk a Nagy Komédia színterére, Nagyvázsonyba, ahol a monda szerint egy Kinizsi nevű vitéz mutatta be rettentő erejét. Ma bizonyára ő lenne a legjobb magyar súlyemelő és talán olimpiai bajnok is. Na, de hagyjuk a szomorú történelmet, és kanyarodjunk vissza a vidám történethez, amely felejthetetlenné tette a Rallye-t. Még Moliére sem álmodhatott volna kacagtatóbb jeleneteket, mint amilyeneknek itt szemtanúi voltunk. Képzeljétek el, amint a másik szolgálóm, aki az úgynevezett „mitfáhrer” volt – micsoda bugyuta szó -, az vállalkozott a lovaglásra. Kikereste a legfeketébb négylábút, a márkája, vagy ha úgy tetszik, a neve „Bársony” volt, és olyan szelídnek tűnt, mint egy Fiat Topolino. Békésen legelészett a pálya mentén, miközben egy lovászfiú vigyázott rá. (Mint később kiderült, nem a négylábúakra, hanem a kétlábú újságírókra ügyeltek, nehogy kárt tegyenek a lovakban, és így tovább.)

Interpress Rallye táblával „díszíti” lovát a csárda műbetyárja

Miközben az én emberem az eszpresszókban előre összegyűjtött cukrokkal magához édesgette a mént, fel akart kapaszkodni a nyeregbe. Csakhogy az, éppen a legelészés miatt, meg volt lazítva, és ezért a kengyel nyergestől együtt a ló hasa alá fordult, amitől Bársony olyan ideges lett, hogy mindkét hátsó futóművével kirúgott. Szerencsére a szolgám oldalt állt. Miután helyére került a nyereg, az én kalandvágyó tollforgatóm huszártiszti délcegséggel ismét megkísérelte a nyeregbemászást, de most lábfeje az egyre türelmetlenebb Bársony csiklandós oldalához ért, mire az a fekete ördög megint hátra rúgott. De nem olyan fából faragták az aem-fickókat! Az én emberem nagy daccal nekidurálta magát, és némi tornamutatvány után mégiscsak ott feszített az ülésben, akarom mondani nyeregben. Ám a szerencsétlen hiába kereste a fék- és gázpedált, meg a sebességváltót, miután a sportbírák felszólították, hogy álljon a rajtvonalhoz. Az a fekete dög tovább harapdálta a füvet, és így tovább. Végül a lovászfiú megsajnálta az újságírót, és némi rábeszélés után felvezette a négylábút az indítóhelyre. De ekkor már jócskán összegyűltek a kollégák. Ajjaj, mi lesz itt, muramista! – gondoltam magamban. Megszólalt a rajtot jelző harang, és mintha csak erre várt volna az a cudar Bársony, lehajtotta nagy fejét és – unottan folytatta a legelészést. Én láttam, miként vigyorgott a négylábú, minden foga kilátszott. Ekkor odakerült a lovász, és kantárszárnál vezetni kezdte a Bársonyt, miközben sarkantyúzásra ösztönözte szolgámat. Az ugyan nagy állatbarát hírében áll, ennek ellenére megfogadta a jó szaktanácsot. Mintha csak tudta volna a négylábú, hogy miről van szó, kirántotta a fiú kezéből a kantárszárat, és büszke ügetéssel megindult – a pálya kijárata felé. A szégyen teljes volt. A szegény aem-legény mindent megpróbált. Kézzel-lábbal és szép szóval igyekezett visszairányítani a konok állatot, de az mit sem használt. És, hogy teljes legyen az erkölcsi bukás, a négylábú nyugodtan tovább ropogtatta a füvet… Talán csak Chaplin tudta így megnevettetni a közönséget.

Rövid leszek. A jóságos lovászgyerek vetett véget a kacagó-orkánnak. Kantáron ragadta a megátalkodott Bársonyt, és a hátán zötykölődő szolgámmal együtt maga után vonszolta a 150 méteres körön a célig. De ami igaz, az igaz: az aem-fiú nem esett le a nyeregből, mint egynémely tollforgató kollégája. Annyit, de annyit nevettem magam is, hogy még mist is nyilall a karosszériám bordázata, és így tovább.

A nagykategória győztese, a szovjet Kotjelevszkij és utasa a 412-es Moszkviccsal, amelynek csomagtartóján 4 nyelven is bölcs közlekedési tanácsok voltak olvashatók

Miután beosztottaim is kipihenték a lovaglás és kacagás fáradalmait, illetve letelt a kötelező kétórás pihenés, folytattuk a Rallye-t. Irány Nemesvázsony, ahol a Betyárcsárdának nevezett állami üzemegységben gulyáslevessel feltankoltak a golyóstollasok, aztán tovább karikáztunk a siófoki cél felé, ahová ugyancsak idő előtt érkeztünk, noha erre a 66 km-es szakaszra több mint 60 km-es átlag volt kiírva.

Itt is volt vidámság, mert egy nagy téren, amelyet sok kétlábú vett körül, úgy kellett három krumplit elhajítani, hogy azt a lehető leggyorsabban el tudja kocsijának valamelyik kerekével taposni. És mindezt stopperórával mérték. Az én szolgám, aki meggondoltságáról és megfontoltságáról ismeretes, nagyon pontosan, de kimért akkurátossággal csinálta ezt a próbát. Így aztán volt, aki jobb időt ért el, mint ő. Hát így ért véget az Interpress Rallye.

A Belphegor-hajú szép lengyel Elzbieta Dworakowska biztos kézzel „veti el” a burgonyát

Még nem ült el a nevetés a garázsban, amikor megszólalt a kissé pöffeszkedő Merci: – Na és, hogy végeztél a versenyen?
Olyan csend lett, hogy még egy Rolls-Royce járó motorját is hallani lehetett volna. A büszke Moszkvics önérzetesen, de halkan válaszolt:
– Igazán nem rajtam múlt, hogy nem én lettem az első, pedig lehettem volna, hiszen egy szovjet rendszámú Vicsi győzött, tudjátok, az a négyszáztizenkettes motorú. Így tehát nem kell szégyenkeznek, annál is inkább, mert a nagy Tatra mögöttem végzett, és így tovább.
Aztán végre csöndbe burkolózott a nagy garázs.

Liener György

Szóról szóra így történt és ezt hajlandó vagyok aláírásommal is bizonyítani.

Rózsa György felvételei

Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!