Anyagi megfontolásból kisebb autóba ültem át. Ez így egyszerűen hangzik, de nálam lelki válságot okozott. Márkát nem írok, mert mondanivalóm minden autóra és autósra vonatkozik.
Úgy éreztem, a tárgyak bosszújaként előbbi autóm kísérteni fog hűtlenségemért. Ebben a tudatomban megerősített, amikor első külföldi utamon Mókuskával – így neveztem el új szerzeményemet – az útra omló kő felett hajtottam át, és egy kis reccsenést hallottam. Ebből következtettem, hogy Mókuska hasalja közelebb áll a földhöz, mint elődjéé, s most bizonyára egy nyomással több lett a kipufogón, és nyugodtan hajtottam tovább. Ez főleg azért volt így, mert a műszerfalra helyezett szemüvegtok eltakarta az olajnyomás-ellenőrző lámpát, így nem láttam annak vörös jelzését. Néhány száz méter után azonban Mókuska olyan nyüszítő hangokat hallatott, mint egy kenetlen varrógép. Természetesen azonnal leállítottam a motort, mert agyamba villant, hogy bizonyára az olajteknő sérült meg. Hátrapillantva, igazolva láttam elgondolásom, mert vastag olajcsík jelezte utamat. Ez némi büszkeséggel töltött el, diagnosztikám helyességét illetően. Amikor viszont arra gondoltam, hogy ha nem teszem a műszerfalra a szemüveget, vagy ha már így történt, előbb pillantok hátra, s még inkább ha megállok a recsegő hang észlelésekor, és az autó alá pillantok, jó néhány ezer forintot takarítok meg, mert nyilvánvaló, hogy az olaj nélküli üzem kárt okozott a motorban is. Büszkeségem elszállt és határtalan bosszúság fogott el. Fokozta a bajt, hogy mindez Strasbourg és Nancy között történt. Azt hiszem, ezek után már érthető, hogy olyan jelzőkkel illettem magam – méghozzá hangosan -, hogy az időközben összegyűlt emberek csak csodálkoztak, s még szerencse, hogy egy szavamat sem értették.
Nem volt mit tennem, bevontattam Mókuskát egy javítóműhelybe, amely szerencsémre a közelben volt. Úgy vélem, ezek után természetes, hogy egész éjjel alig aludtam, és azon törtem a fejem, hogyan stoppolhatnám be azt a kicsi, alig tíz forintnyi nagyságú, de igen cikkcakkos lyukat. A Franciaországban végzendő végleges javítás eshetősége is felvetődött, de csak addig, míg meg nem tudtam, hogy mennyibe kerülne és meddig tartana. Már nem tudom – álmomban vagy ébren -, de reggelre rájöttem a megoldásra, s azonnal hozzáláttam annak saját kezű kivitelezéséhez.
A motorteknő törött nyílásába egy T alakú acélbetétet helyeztem el. A T függőleges része 50 mm hosszú 8-as csavar. A vízszintes rész lapos vas, amely hosszabb volt 20-30 mm-rel, mint a lyuk átmérője a motorteknőn. A függőleges szárra négy-öt réteg olajálló gumiból kivágott lapot helyeztem el, ez alá került egy kb. 2 mm-es acéllemezből készült alátét. Az előzőek szerint elkészített zárótömítést úgy helyeztem a sérült részre, hogy a T vízszintes szárából először az egyik oldalt tettem a nyílásba, majd oldalra tolva a függőleges szárig a másik részét. Ezután középre csúsztatva húzni kezdtem az anyacsavart a függőleges száron, amely rászorította a vaslemezt a gumilapokkal a motorteknő sérült részére.
Amikor beletöltöttem motorba az olajat, jogos büszkeség töltött el, mert egy csepp sem szivárgott a tömítés mellett. A friss olajjal motorom ismét a szokott módon, szépen működött, és szerencsésen hazaértünk. Ezután hozzáfogtam Mókuska végleges megjavításához. Ekkor új autómmal kapcsolatban ismét csalódás ért, mert annyira különbözött elődjétől, amelynek minden elemével tegező viszonyban voltam, hogy azt sem tudtam, hol fogjak hozzá a motor kiszereléséhez. Állandóan csak azon gondolkodtam, hogy a könnyelmű autócserével milyen lavinát indítottam el. Eközben sok mindenre rájöttem. Most félrelökve műszaki gondjaimat, elhatároztam, „kiírom magamból” a problémáimat és felfedezéseimet, ezzel talán megnyugszom, és Önök is tanulnak belőle.
Tudtam, hogy a típuscsere bizonyos veszélyekkel kár. Új kocsimnál, annak ellenére, hogy a kézifék a kormánykerék mellett igen kézhezálló helyen van, én mégis bal kézzel a mélyben kotorászok, keresve a fékkart, mint régi autómnál. Hogy egy esetleges lábfékhibánál mit jelenthet ez a keresgélés cselekvési időben és baleset bekövetkezése és kimenetele szempontjából, azt, úgy vélem, nem szükséges bővebben fejtegetni. A gyújtáskapcsolót is bal kézzel keresgélem, pedig az is igen jó helyen, de a jobb oldalon van. A gázpedál közelebb van a fékhez, mint régi autómon, így előfordul, hogy fékezéskor gázt is adok. Időnként az irányjelző kapcsolót is keresnem kell.
Az előzőek után barátomnak adott tanácsokat – ő ugyancsak hosszú évekig járt egy márkával és típussal, hogy azután eltérő típusra cserélje kocsiját – sürgősen visszavontam. N is eljárhattam volna még húsz évig a megszokott autómmal, vagy ha elmarta a rozsda, azonos típussal, hogy ne érjenek ilyen meglepetések.
Ötvenévi aktív és balesetmentes autós-motoros gyakorlat után úgy véltem, már mindent tudok, s engem, legalábbis az én hibámból, nem érhet semmi baj. Még lidérces álmaimban is más hibájából szenvedtem balesetet, Mókuska „jóvoltából” meglepetéssel tapasztaltam tévedésemet, de úgy is mondhatnám, elbizakodottságomat. Gondolom, a fiatalabb korosztály tagjai – mert tapasztalatom szerint az egy-két éven felüli autósok még elbizakodottabbak – tanulnak ebből.
Optimista világnézetemet az előzőek és egyebek ellenére sem vesztettem el, s mert mindenben van valami jó, most kezdem keresni, mi volt a pozitív a velem történtekben.
ELSŐ POZITÍVUM: az előző tulajdonos jóvoltából cascobiztosítás volt az autóra, amit – bár nem vagyok babonás -, feladva elveimet, meghosszabbítottam. Eddig ugyanis azt hittem, hogy egy ilyen rókának ez már teljesen felesleges, s csak hozzátartozóimmal köttettem és fiatal autósoknak ajánlottam a cascót. Most rájöttem, hogy ez nagyszerű dolog, s még a bevontatás költségeit is megtérítették, mert véletlenül megőrizem a jegyzéket. Mint később megtudtam, a hazaszállítás költségeit is megfizette volna az Állami Biztosító. Szerencse, hogy ez csak utólag derült ki, mert ha előbb tudom, lehet, nem töröm annyira fejem, és nem jövök rá az ideiglenes javítás módjára, s szégyenszemre autómentő hoz haza.
MÁSODIK POZITÍVUM: mióta cascóm van, sokkal nyugodtabban autózom. Nem félek, hogy ellopják a kocsimat, esetleg csak a rádiót, netán egy-két kereket, vagy betörik a hatezer forintos fényszóróm, és még sorolhatnám. Csupán az bosszant, hogy erre a nagyszerű dologra csak most jöttem rá, hosszú autós praxisom után. Igaz a mondás: jó pap holtig tanul. Tudatom alatt még a felszabadulás előtti biztosítókról alkotott vélemény lappangott. Eszerint – mint mondták – könnyebb a halottból kicsalni egy sóhajt, mint a biztosítótól a pénzt! S lám, most a biztosító minden huzavona nélkül megtérítette a kárt.
HARMADIK POZITÍVUM: rájöttem egy szükségjavításra, ezzel örömet (leírásával némi baksist) szereztem magamnak. Végül a tapasztalat átadásával segítem az esetleg hasonló helyzetbe került autóstársaimat.
NEGYEDIK POZITÍVUM: az utóbbi időben semmilyen valamirevaló autós történet nem jutott eszembe, sőt, művi úton se tudtam semmit kiagyalni. Most az elém guruló kődarab egy divatos műfaj, a non fiction, méghozzá autós, valóságos történet megírására ösztönzött. Mindez csak egy kis fejtöréssel vegyes izgalomba és némi munkámba került.
Most pedig, miután megszabadultam lelki problémáimtól, megyek Mókuska sebeit gyógyítgatni, csak még megjegyzem: igaza mondás, hogy a téma az utcán hever…, nekem még csak le sem kellett hajolnom érte.
Surányi Endre
Az Autó-Motor ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!
