Azért mentem Esztergomba, mert kíváncsi vagyok. Például arra, milyen lesz a Suzuki-gyár? Hiszen októberben, ha igaz, már gyárt a gyár, ha pedig gyárt, ma már majdnem késznek kell lennie. Kívülről mindenképpen, de belülről sem lehetnek teljesen üresek a csarnokok. No meg azért mentem Esztergomba, mert öt hónappal a start előtt a szentgotthárdi Opel-gyárral volt tele a sajtó, ezt azonban nem mondhatjuk el a Suzukiékról. Sőt! Valahogy nagy a csend. Végül azért mentem Esztergomba, mert meg volt beszélve.

Az sem kis dolog ám, ha sikerül megbeszélni valamit, tekintettel a telefonvonalaink minőségére. Esztergom pedig, ugye, nem telefonhálózatáról híres.

Nehogy csúsztatás vádja érjen: lehet, hogy nem az illetékessel beszéltem. Lehet, hogy kollégája vette át az üzenetet. Lehet, lévén, hogy bemutatkozáskor a nevét nem nagyon értettem. De ha értem, se tudom, ő vagy más az igazi illetékes. Az azonban – név ide, név oda – egyértelműen tisztázódott, hogy ama bizonyos hétfőn fotóriporter kollégámmal együtt Esztergomba utazunk. A fotós fotózni, az újságíró faggatózni.

– Akkor önnek olyan valaki is kell, ugye, aki válaszolhat a kérdéseire. Mégis, mit szeretne kérdezni?
– Igazság szerint nincs pontos elképzelésem. Gondolom, általános tudnivalókról kérdezősködöm, mert hát azt szeretnénk kideríteni, hol tart most az építés.
– Jó, hát én most nem tudom megmondani, ki lesz az, de majd találunk valakit. És fotós is jön?
Lehet, nem szó szerint idéztem a telefonpárbeszédet, a lényeg azonban ez: bejelentettem látogatási szándékunkat, ezt tudomásul vették, s ígérték, felkészülnek rá. (A biztonság kedvéért megadtam otthoni telefonomat is, „ha valami közbejönne”.)
Nem jött telefon – tehát nem jött közbe.
Közbe’ mi Esztergomba mentünk.
A gyár felé vezető utat elvéteni képtelenség (de ha megtörténne, minden honos esztergomi tudja a helyét), a telep ugyanígy kikerülhetetlen. Itt, a majdani gyár kapujában ér véget az út.
Sorompó, az őr megkérdezi, mit és kit keresünk. Udvariasan beenged, s mutatja, hol állíthatjuk le autónkat. Nem nevezném kifejezetten parkolóhelynek, de az ember ilyesmit akkor várhat csak el, ha már elkészült a gyár. Ahogy behajtok, jobb kéz felől vasúti pálya, konténerektől félig takartan.
De még mekkora tömegű konténersortól! Igazán keményen dolgozhatnak itt, ha már (mert ez nem is lehet kétséges) a gyár berendezéséhez érkeznek szállítmányok.
Leállunk, s kérdeznünk sem kell, hol a központi épület, az irodaház. Természetesen annak már készen kell lennie, különben miképpen költözhetett volna a városba a cég? S ha másról nem, az előtte parkoló kocsik sorából rájöhetnénk a helyére.

Suzuki – a kapun kívül. Ha minden jól megy, októberben már bentről is kijöhet

Az információs pultnál két kedves hölgy, tudakolják, kit is keresünk. Most kellemetlen, hogy nem értettem azt a nevet a telefonban. De a kisasszonyokat nem hozza zavarba bizonytalanságom, s néhány perc múlva már tudják is, kinél jelentkeztem be. Kérik, míg vendéglátóm meg nem érkezik, a tárgyalóban foglaljunk helyet.
Megtesszük, s még kávét is kapunk. Nagy, közösségi tárgyaló ez, először üzemi étkezdének nézem, de közelebbről látom, túlzottan elegáns lenne ahhoz a bútorzat. Tárgyalónak viszont mintha egy kicsit puritánra sikeredett volna. Persze, amíg még tart az építkezés…
Biztosan meg lehet szokni, engem feszélyez a sok asztal, az, hogy míg mások angolul, netán németül értekeznek a mellettünk lévő asztaloknál, én egészen másról beszélek valakivel. Nem tudok igazán beszélgetőtársamra figyelni, mert akaratlanul is a többieket figyelem. Főképpen a hangosabbját.

Az a csarnokrész, ahol az “üres” kaszniba bekerül a “belsőség”, májusban már majdnem készen állt

Azután megjön a kalauzom. Előbb gondoskodik arról, hogy a fotóriporter (segítőtárssal) elmehessen fényképezni, azután nagyon furcsa dolgot kér.
A kérdéseimet – írásban!
Titkon elfut a méreg, de igyekszem fegyelmezni magam. Először is: ha írásban akartam volna kérdezősködni, küldök egy faxot. Másodszor: ha itt ez a szokás, miért nem szóltak előre? Megspórolhattak volna nekem egy utat, egy napot. Harmadszor: nekem mindig beszélgetés közben támadnak újabb és újabb kérdéseim, olyanok, amelyeket bűn lenne nem kérdezni, de amelyek „íráskor” eszembe sem jutnak.
Egyébként is; kalauzom láthatóan tűkön ül, lopva az órájára pislog. Ez külön idegesít. Ha váratlanul állítok be, szavam sem lehetne, de előre bejelentkeztem. Mondhatták volna akkor (vagy hívtak volna otthon bármikor), hogy nem megfelelő az időpont.
Ennek ellenére nem tiltakozom. Pedig szeretnék. De kell az információ, szeretném tudni, hol is tart a gyárépítés. Hát megígérem.
– Én majd leírom a kérdéseimet, azután körülnézek, amikor pedig végeztünk az egésszel, majd felmegyek és lepötyögöm az írógépén azt, amire választ várok. A kézírásomat nem könnyű kiolvasni.
Zavarba hoztam.
– Tudja, itt nemigen szeretik, ha idegenek felmennek az irodákba. A számítógépesek…
– Jó, akkor átírom olvashatóra. De mondja csak…
És elsorolom azokat a kérdéseket, amelyekre majd választ várok. Mondjuk így, tesztelek. Kíváncsi vagyok, beszélgetőpartnerem csak siet, és azért kér írásos kérdéseket, vagy valóban nem illetékes.
Is-is. Megtudom például, hogy az első kapavágás 1990 novemberében történt, most, május közepén gyakorlatilag már áll a gyár. Sőt a gyártósorok szerelésének sem az elején tartanak. Az eredetileg meghirdetett gyártási start ideje nem változott, októberben itt már autókat szerelnek össze. Ennek ellenére csak 1993 májusában tartják meg a protokolláris gyáravatót, akkor, amikor már olajozottan működik minden.
De adatokat nem tud emlékezetből sorolni (amit meg is értek), s nagyon nem örül annak, amikor megemlítem azt a bizonyos japánbéli sztrájkot. Merthogy erről a vezérigazgató úr sajtótájékoztatót tartott és már „lerágott csont”.
Lehet, a dolog mégis érdekelne. Majd írásban válaszolnak. Azután kedvesen elnézést kér, mert neki tárgyalnivalója van, és ától egy másik asztalhoz.
Leírom kérdéseim tisztázását, a kezébe csúsztatom, azután elmegyek, kódorogni az épülő gyár területén, s megkeresni munkálkodó fotósunkat.
Oda megyek, ahová akarok, a kutya sem ugat meg. Az irodába belépni nem kívánatos, ezenkívül bárhová. És akárkinek. Azt sem mondhatom, hogy nem voltam feltűnő jelenség. Sötét öltönyös, nyakkendős, diplomatatáskás figura, körülötte mindenki munkaruhában.
Mindent láttam, de jó lett volna ezt-azt tisztázni még a kérdések megírása előtt. Mindegy, azt ígérte a kisasszony, legkésőbb péntekre megkapom faxon a válaszokat. Ma van hétfő…
Péteken semmi. Hétfőn (a következő hétfőn) reggel semmi. Telefonálási kísérletek – üzenetet végül sikerül hagynom. Hol az ígért anyag?
Kora délután újabb hívássorozat, míg elérem.
– Tudom, hogy sürgős lenne, de annyi a dolgunk, még nem jutott idő megírni a válaszokat.
Ez tragédia! Nekem már le kellett volna adnom az anyagot. Hümmög, azután ígér.
– Jó, hát… de tényleg nagyon sok a dolgunk, hát… reggelre készen lesz. Persze egész éjjel ezt kell majd írnom, de meglesz.
Megköszönöm. Pedig nem kellene. Egy hét volt rá, a kérdések olyan egyszerűek, hogy majdnem én is tudom rájuk a választ, miért kellett éjszakára hagyni a „dolgozatot”?
Kedd reggel. És délelőtt. Fax nem érkezik.
Telefon.
– Most tárgyal. Nagyon fontos?
– Életbe vágóan.
– Tartsa a vonalat, megkeresem.
Megtalálják? Nem találják.
– Könyörgöm, legalább üzenetet adjon át! Hogy a fax…
A fax nem jön. Kolléganőm végül eléri (helyettem), s ismét valamit hallhatunk az elfoglaltságról. Meg arról, hogy állítólag a szerkesztőségi fax nem „veszi fel” az esztergomi hívást, és egy kollégájuk majd mégis küldi.
És megjött! Egy hét, plusz másfél nap (és egy éjszaka) kitartó kutatómunkájának eredményeképpen összejött a válasz: kilenc kérdésemre 34 gépelt sornyi felelet. Nem kommentálom, olvassák Önök. Kérdéseim másolata nincs nálam, mert ilyen nem készült, de körülbelül ezek voltak: tudnivalók a gyárról, alkalmazási feltételek, a munkatársak kiválasztásának és képzésének rendszere, termelési tervek és ütemterv, várható magyar részvétel. Mi történt igazából Japánban (sztrájk) és mi volt az oka, megoldása? Milyen színvonalú technikát alkalmaznak a magyar üzemben? Mennyibe kerül a beruházás, hogyan fut fel a termelés, lesz-e export? És persze: melyik típusváltozatokat gyártják majd?
Regényt lehet írni válaszként. Ha fontos, hogy reklámja legyen a gyárnak, akár trilógiát is.

Íme a válaszok

Ifj. Tóth György
Fotó: L. Szabó László